Sorban álltunk. Volt, aki türelmesen, volt, aki kevésbé. Én szeretem ezt a tétlen aktivitást. Jár a szemem mindenfelé, s a gondolataim repdesnek független az aktuális környezetemtől.
Sokan voltunk a boltban, s pont azon pörgött az agyam, hogy a generációk között hogyan lehet tartós harmóniát teremteni, ha együttélés nehezíti a helyzetet: magyarul mikor mondjon nemet az anya a gyermek lehetetlen kérésére függetlenül annak életkorára. Már majdnem volt egy jó kis mondatom, amikor a következőre lettem figyelmes:
– Aaaanyaaaa! Elég már ebből a sorban állásból! – visította egy 6 évesforma kisleányka csinosan toppantva anyukája mellett.
– Mindjárt Drágám mi jövünk. – próbálta a lehetetlen az anyuka még viszonylagos türelemmel a hangjában, maguk előtt egy dombnyira rakott bevásárlókocsival.
– Anyúúúúúúúúúúú! – Ez a néni előttünk miért nem megy előbbrébb? Van hely a kocsija előtt. – sipított a kislány kristálytiszta magyarsággal.
– Please Darling! – jött a mama meglepő válasza halkacskán és zavarodottan.
– De mama, miért nem válaszolsz? – folytatta a kislány az anyanyelvén.
– More quiet, please.
– De aanyaaaaaaa! – kezdett hisztisbe váltani a leányka.
Ekkor már mindenki őket nézte.
– My sweet girl stop it! – szikrázott az anyuka hangja.
Mindenki érezte a kívánságot, bár nem biztos, hogy értette is a szavakat.
– Ha csendben maradok, megyünk a játszóházba? – csicseregte a kislány édesen, s a végletekig feszítve a húrt.
A levegő megfagyott, s az én gondolataim elreppentek a múltam élményei közé odahagyva a kislány-anyuka civódást, s hamar meg is találtam azt a pillanatot, amikor fordított nyelvi helyzetben éltem meg szinte szóról szóra az elmúlt párbeszéd pillanatait. Akkor a gyermek beszélt angolul, s mamája válaszolt magyarul.
Hihetetlen volt, hogy az akkori angliai pillanataimat most egy budapesti közértben kapom vissza. Akkor nem fejeztem be a szituáció végiggondolását magammal, mert valóban rám került a sor. El is felejtettem aztán. De most itt van, most megnyertem újra.
Kíváncsian fordultam újra az anyához és gyermekéhez. A műsor ment tovább, simán kapcsolódtam.
– Mamika, nem azt mondtad, hogy magunk között mindig az anyanyelvünkön beszélünk? – nézett óriási szemekkel a mamájára a gyermek.
– De igen Drámám, csak tudod…
– Következő?! – mentette meg az anyát a pénztáros kiáltása.
Kiálltam a sorból, mert meg akartam ismerkedni az anyukával. Elszántan hozzáléptem, s belenéztem még mindig tűzpiros arcába. Annyira döbbent volt, hogy nem is próbált elhessegetni. Invitáltam őket a játszóház melletti kávézóba.
– Tudom, hogy türelmesebbnek kellene lennem a lányommal, s dicsérnem kellene, hogy magyarul beszél, de kezdek belefáradni ebbe a kétnyelvűségbe – fakad ki a mamából a monológ a kérdéseim előtt. – Tudja, évtizedekig külföldön éltünk, tulajdonképpen most is, csak hosszabban vagyunk itthon, mert az anyukám nagyon beteg. A két nagyobbik gyerekem is kint született, s ők is jártak magyar iskolába a hétvégeken, mint a kicsi. Nehéz dolog ez a kétnyelvűség. A mi részünkről szabad döntés, de a gyerekeinknek már adott a helyzet, hogy az iskola és az élet mindennapjai angolul zajlanak, de otthon a magyart használjuk szigorúan. Míg kicsik, nem gond, tudattalan az alkalmazkodás, csak utánoznak. Mi meg szülők, repesünk a boldogságtól, hogy milyen tudatosan őrizzük a magyarságunkat, amikor pedig eljöttünk otthonról… A gyerekek persze, ahogy nőnek, az anyanyelvüket egyre kevésbé használják már maguk között. Ez rendjén van így?
– Igen, és… – tenném fel a kérdésemet, de nincs szívem megállítani a szóözönét, természetesen az anyanyelvén.
– Ez a kicsi a leggyorsabban tanuló. Most múlt 6 éves, de mind a két nyelven ragyogóan beszél. Én meg ahelyett, hogy boldog anya lennék, s megélném büszkén, hogy micsoda csoda a gyermekem harmadszorra is, rászólok egy sima sorban álláskor. Ráadásul igaza is volt, előbbre mehetett volna az a hölgy, legalább úgy éreztük volna, hogy haladunk.
– Mert haladni mindig kell, ugye, előre főleg, anyagilag, egzisztenciálisan, utakat megjárva, üzleti vagy baráti kapcsolatokat megkötve… – hörpöl dühösen a kávéjából… -, ezért mentünk külföldre is, elhagyva a szülőföldünket, az anyanyelvünket, az anyukáinkat. S most meg összevesztem a kicsimmel, mert nem akartam, hogy kellemetlen legyen a pillanat a sorban, mert udvariatlanul beszólt a néninek. Ezért válaszoltam angolul, hogy leállítsam, gondoltam – ahh, dehogy gondolkodtam, ösztönösen használtam a másik nyelvet, hátha nem érti senki… – hallgat el megmerevedve, egyenesen a szemembe nézve. Így kezdjük képmutatónak tanítani a gyerekünket? Észrevétlen? Te jó ég!
– Semmi baj – töröm meg a befagyott pillanatot – valóban ösztönösen cselekedett. Ez tetszett meg pont. Ezért szólítottam meg. Ösztönösen anya volt, védte a gyereket, hogy ne érje rossz vélemény, hogy ne bántsák meg az idegen emberek, hisz csak egy 6 éves cserfesen türelmetlen kisleányka. – De látom, hogy még üveges a tekintete, így próbálom továbbnyugtatni, s visszahozni a jelenbe.
Figyelem! Figyelem! Kérjük a Játszóházból a hetes számú anyukát, hogy azonnal jöjjön, mert kislánya nagyon várja. Köszönjük! – süvít a hangosbemondó.
Beszélgetőpartnerem azonnal ébred révületéből, s már rohan is a pulthoz, ahonnan síró kislánya riadtan ugrik a nyakába. Magához öleli védelmezőn, s megszűnik körülöttük a világ. Nincs nagy baj, ezt azonnal levesszük mind a ketten. Aztán lassan megfordulnak, s az anya felém int, hogy elnézést… és, hogy köszöni.
Én meg csak nézem őket, s párhuzamos gondolatok indulnak el bennem újabb kérdéseket vetve fel: anyaság?, anyanyelv?, kétnyelvűség?, boldog élet itthon vagy külföldön?. Kinek mi a helyes döntés. Kinek mitől boldog az élet? Ki tudja? Méláztam el még egy pillanatra figyelve, ahogy az az anyuka szorosan szorítva kislánya kezét elballag a játszóházból.
Hirtelen azonban valamitől egyre idegesebb lettem, s sietve túrtam ki feneketlen táskámból a telefonomat. Rápillantva kezdtem megnyugodni, mert a lányom hagyott üzenetet, hogy minden rendben vele, sikerült a vizsga, este vár otthon, s hívjam fel a bátyját, mert nem tudott elérni, s mondana ő is egy jó hírt.
S ebben a pillanatban megértettem az alapdilemmámat, mindegy, hogy angolul vagy magyarul, vagy a világ bármely nyelvén is beszélünk, ha megélhetjük az anyaságunkat akár aggódva, féltve, szégyenkezve is, de leginkább boldogan, büszkén, feltételek nélkül!
– Aaanyúúúú! Veszel nekem ilyen szép babát, ami itt van a kirakatban, miután végeztünk a játszóházban? – csendül egy pici lányka kristálytiszta magyar szava a kávézóm melletti kirakat elől.
Elmosolyodtam, s nem voltam kíváncsi az anya válaszára, viszont nem titkolt boldogsággal hívtam a telefonomon a fiamat a lányom megbízásából!
