Amint letette a fejét, már tudta, hogy újra meg fog történni. Felpattant az ágyból, és kirohant a folyosóra, hogy elrejtőzzön a nagy ruhásszekrény mellett, hátha Ő nem veszi észre, pedig tudta, hogy Ő is pont olyan jól ismeri a házat.
Sohasem volt ijedős, de kezdte úgy érezni, hogy az idegei, amik általában kötélből voltak, kezdték felmondani a szolgálatot. Megcsóválta a fejét, és magára ripakodott:
– Szedd már össze magad, ember!
Pokolba is, még akkor sem félt ennyire, amikor bármikor aknára léphetett, vagy a levegőbe repíthették a teherautóját! Akkor még külön élvezte is az adrenalin löketet, de most ebből csak a zsigeri félelem maradt és a tudat, hogy nem tehetett semmit, hogy megváltoztassa a dolgokat. Ha választhatott volna, bármikor visszament volna a pokolgépek közé, csak hogy ne kelljen átélnie ezt az átkozott éjszakát.
Amikor első alkalommal megtörtént, még azzal áltatta magát, hogy ez csak egy rémálom, az elméje szülte őrület, de hamar rá kellett döbbennie, hogy ez a valóság. Már az első alkalommal rá kellett ébrednie, hogy ennél nem is lehetne valóságosabb a dolog.
Hangosan vert a szíve. Olyan hangosan, hogy félt, Ő is meg fogja hallani. Igyekezett visszatartani a kiáltását, amikor reccsenést hallott a nappali ajtaja felől, ami jelezte, hogy az egyik régi, meglazult padlódeszkára súly nehezedett. Tudta, melyik az a padlódeszka.
Ami még ennél is rosszabb, azt is nagyon jól tudta, hogy az az átkozott nyikorgó padlódeszka túl közel volt hozzá.
Felpattant a szekrény mögött, és eliramodott a lépcső felé. Fojtott kuncogást hallott, amikor leért a földszintre, és tudta, hogy esélye sincs. Rángatta a bejárati ajtó kilincsét, de az nem nyílt. Most sem nyílt, ahogy az elmúlt éjszakák egyikén sem.
De a hajsza nem ért véget.
Rémülten felkiáltott, amikor Ő is beért a helyiségbe, de igyekezett leküzdeni a félelmét, mert nagyon jól tudta, hogy az ellenfele is félt. Elindult felé, mert tudta, hogy ha nem végez vele, akkor Ő fogja megölni.
Sokáig dulakodtak. Ugyanolyan erősek és edzettek voltak, tökéletesen ismerték egymás fogásait, átlátták a másik stratégiáját. Végre, hosszú percek után sikerült maga alá gyűrnie, és az ujjai a másik torkára feszültek. Ő hiába küzdött, kapálózott, nem menekülhetett. Ismételgetni kezdte a nevét, de egy idő után már erre sem volt képes, csak elkerekedett, véreres szemekkel bámult fel rá, enyhén elnyílott szájjal. Mellkasa többé nem emelkedett fel.
Lenézett a testre. Végigmérte a másikat, és pillanatnyi keserűség öntötte el a saját dermedt arca láttán. Mindig azt hitte, hogy másnap már könnyebb lesz végeznie vele, de valahogy… nem lett egyszerűbb. Sem a menekülés, sem a zsigeri rémület, amit akkor érzett, amikor rájött: megint elölről kezdődött az őrület, sem pedig ez az utolsó pillanat.
– Ma én győztem – suttogta rekedten, és fájdalmasan megdörzsölte a nyakát, amelyen pont olyan zúzódás volt, mint a földön heverő testen. Nem érzett valódi megkönnyebbülés, csak keserű beletörődést.
Visszatért az ágyába, és lehunyta a szemét. Épp álomba merült volna, amikor hirtelen megragadta egy kéz a torkát. Kipattant a szeme: megint Ő volt az. De hát hogyan? Hiszen egyszer már végzett vele!
Ő csak akkor eresztette el, amikor biztos volt abban, hogy elszállt belőle az élet.
– Nem – suttogta saját maga élettelen testére meredve. – Ma én győztem.
Ládi Zsuzsa író 1991-ben született Karcagon. A Debreceni Egyetem magyar alapszakán és finnugrisztika szakán végzett. Szívesen veti magát a fantázia világába, vagy kalandozik sci-fijeiben messzi-messzi galaxisokban, de a krimiírás is csábítja. Az írás mellett fordítással is foglalkozik, mert interpretálni öröm. http://dobozmelyi-tortenetek.blogspot.hu/
