A számítógép végre befejezett egy újabb analízist. Épp időben, mert a Professzor már tűkön ülve várta, hogy ellenőrizhesse az elméletét. Gyorsan átfutotta a képernyőn megjelenő grafikonokat és adatokat, majd elégedetten biccentett, mert pontosan azokat az eredményeket látta, amiket a korábbi vizsgálatai alapján megjósolt. Ennél közelebbiek nem is lehettek volna az előrejelzései.
– Készen állok? – tette fel magának a kérdést nem először az ott tartózkodása alatt.
Hosszú ideje figyelte a bolygón élő domináns fajt, amely több szempontból az élővilág többi tagja fölé emelkedett. Felmérte és elemezte a különös szokásaikat, furcsa zenéiket, szokatlan hangzású nyelveiket és érdekes viselkedési mintáikat, sőt, amit lehetett, meg is tanult mindezekből. Annyi adatot gyűjtött róluk, amennyit lehetséges volt a rendelkezésére álló idő alatt, hogy a lehető legjobban megismerje ezeket a lényeket.
A Professzort először nem volt meggyőződve arról, hogy valóban érdemes lesz a faj vizsgálata, hiszen a bolygójuk csak egy kis kőkupacnak tűnt a galaxis többi olyan bolygóhoz képest, ahol életet fedeztek fel a sok éves kutatás során. Hetekig győzködte a feletteseit, hogy ez az egész megfigyelési feladat csak egy buta tévedés, értelmetlen idő és pénzpazarlás.
A Kapitány, a közvetlen felette csak annyival intézte el a dolgot, ragaszkodva a feladathoz:
– Nem számít, mekkora tévedés, kövesse az utasításokat!
A Professzor kénytelen volt rászánnia magát a faj megfigyelésére és részletes vizsgálatok végzésére, hiszen haza úgy sem mehetett a kutatások befejezése előtt.
Kezdeti szkeptikus hozzáállása hamar eltűnt. Gyorsan lenyűgözte őt a bolygón lakó lények kommunikációs formáinak sokszínűsége. Hihetetlen, de azok majdnem annyira változatosak voltak, mint azok az egyedek, amelyek használták őket. Ahogy teltek a hónapok, egyre jobban ámulatba ejtette ennek a különleges fajnak a szinte kiismerhetetlen kultúrája, és azon kapta magát, hogy már-már vágyott arra, hogy közelebbről is láthasson mindent. Mindvégig kívülállóként tanulmányozta a fajt, de egyre inkább úgy érezte, be tudna illeszkedni közéjük.
Azt vette észre, hogy már nem csak munkaidőben foglalkozott a lények kultúrájával, hanem a szabadidejében is a zenéiket hallgatta, és a szórakozási formáikkal mulatta az időt. Munkája során már többször eljött az a pillanat, amikor azt hitte, készen áll a kapcsolatfelvételre, azonban végül mindig elbizonytalanodott. Vajon tényleg eleget tudott azokról a lényekről, akiket megfigyelt, vagy épp csak a felszínt térképezte fel, megfeledkezve a valódi lényegről, ami valahol a mélyben rejtőzködött? Most azonban nem érzett ilyen bizonytalanságot, és – ha be kellett vallania magának – ennek épp itt volt az ideje.
A Professzor rég sejtette, hogy hamarosan ultimátumot fog kapni a feletteseitől: vagy megteszi a következő lépést, vagy fel kell hagynia az egész kutatással. Amennyire az elején vonakodott a kutatásba belevágni, most egyáltalán nem tervezte, hogy feladja a munkáját. Még arra is hajlandó volt, hogy az eddigi eredményeit alapul véve bármelyik pillanatban kapcsolatot teremtsen a fajjal.
Hirtelen felvillant az egyik számítógép monitorja.
– Professzor, ott van? Professzor!
Felsóhajtott. Úgy tűnt, az ultimátum hamarabb érkezett, mint várta, de biztos volt abban, hogy készen áll.
– Sajnálom, Kapitány, jelenleg nem alkalmas. Épp most készülök kapcsolatba lépni az idegen fajjal – közölte határozottan. A hangja magabiztosabb volt, mint ő maga, de ez nem érdekelte, egészen addig, amíg a Kapitány nem vetette ezt a szemére.
Néhány gomb megnyomásával elküldte az utolsó analízis eredményeit.
– Ahogy láthatja, az utolsó vizsgálatok eredményeit minden gond nélkül előre tudtam jelezni a korábbi tapasztalatok alapján. Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek abban, hogy az első kapcsolatfelvétel sikeres lesz.
– Ideje volt. Rendben, várom a beszámolóját, Professzor. Rengeteg időt és pénzt fektettünk magába.
– Tisztában vagyok vele, és nem tévedek. Itt az idő az első lépések megtételére – morogta.
A Kapitány erre csak bólintott, és megszakította a kapcsolatot.
Eljött hát az idő, nem lehetett többet tétovázni. A Professzor még egyszer átfutotta az utolsó analízis eredményeit és lelkileg felkészítette magát a kapcsolatfelvételre. Tudta, hogyan kommunikál az idegen faj, megtanulta a leggyakoribb nyelveiket, ismerte a testbeszédük legfontosabb jelzéseit, képes volt utánozni a mimikájukat, felmérte és megfigyelte a médiájukat. Rendelkezésére állt minden adat, ami alapján kapcsolatba léphetett a faj képviselőivel. Készen állt.
Félretette az összes félelmét és bizonytalanságát, majd kiválasztott egy nagy népsűrűségű területet, ami ideálisnak tűnt a számára. Kutatásai szerint nem csak a nagy tömeg, de az emelkedett hangulat is jellemezte, ami remek alapot szolgáltathatott egy ilyen fontos pillanat helyszínéül. Úgy döntött, az első kapcsolatfelvételnek nagy jelentőségűnek kell lennie, hiszen már olyan régen várt erre. Ez a nap történelmi volt az mindenki számára, mert most először léptek kapcsolatba egy intelligens idegen fajjal.
Egy hatalmas épület fölött állt meg az űrhajójával. Mély levegőt vett, majd aktiválta a teleportáló készüléket, hogy végre kapcsolatba lépjen a fajjal. Pontosan az épület közepére érkezett, ahol a levegőbe emelte mind a négy karját, hogy jelezze, fegyvertelen, majd barátságosan integetett az egyikkel.
Az emberekkel teli stadionban azonnal kitört a pánik, amikor a hatalmas csészealj megállt a levegőben a meccs közepén, majd egy óriási lény ereszkedett a pályára, így ezeket a békés gesztusokat nem igazán értékelték.
– Üdvözlöm az emberi faj képviselőit! – köszöntötte dörgő hangon a sikoltozó és fejvesztve menekülő embereket a Professzor, bár kissé elbizonytalanodott az emberek viselkedése miatt. Miért sikoltoztak és menekültek? Hiszen ő csak üdvözölte a tömeget, még integetett is! A korábbi vizsgálatai nem készítették fel semmi ilyen reakcióra.
A lelátók gyorsan kiürültek, csak néhány dermedt játékos félt elmozdulni a helyéről a pályán, talán attól tartva, hogy túl közel álltak az idegenhez.
– A Professzor vagyok, és nagyon örülök, hogy felvehetem veletek a kapcsolatot – folytatta a még ott lévőknek a bemutatkozást, majd megfigyeléseit alapul véve széles mosolyt villantott a rémült emberekre, hiszen volt a sikeres kommunikáció legfőbb titka. Az őszinte, megnyerő mosoly.
Az emberek még rémültebben menekültek az ijesztően vicsorgó tűhegyes fogak láttán, még hangosabban sikoltoztak, és erre már a Professzornak is be kellett látnia, hogy a kapcsolat felvételi kísérlet ezúttal nem volt sikeres.
– Sajnálom… majd máskor visszajövök – mondta, és a még ott lévő emberek nagy megkönnyebbülésére visszatért az űrhajójára, azzal pedig az űrbe.
Alig ért ki a bolygó légköréből, amikor a kommunikátora újra bekapcsolt, és megjelent rajta a Kapitány arca.
– Nagyon rövid volt a kapcsolatfelvétel, érzékeltük, amikor elhagyta a bolygót. Jelentést várok, Professzor.
– Úgy tűnik, tévedtem – vallotta be a Professzor szomorúan. – Túl korai volt a kapcsolatfelvétel. Azt hittem, a megfelelő üdvözlési formákkal és a mosollyal minden kulturális szakadékot át tudunk hidalni, de az emberek csak sikoltoztak és fejvesztve menekültek. Nem tudom, mit rontottam el…
A felettese sóhajtva megcsóválta a fejét.
– Azt hiszem, hiba volt csodát várnunk az első kapcsolattól, de ez a tévedés nem a világ vége. Tanulmányozza tovább a sikeres kommunikáció titkait!
A Professzor bólintott, és úgy döntött, megfogadja a Kapitány tanácsát és nem töpreng sokat a tévedésén. Elkönyvelte magában, hogy csak a jéghegy csúcsát látta, ha az emberekről volt szó, és megfogadta, hogy még jobban beleveti magát a tanulmányozásukba, mielőtt újra személyes kapcsolatot próbálna teremteni velük. Elvégre az emberekhez hasonlóan ő sem szeretett tévedni.
