Eve kisgyerekként is folyton álmodozott. Imádott olvasni. Belefeledkezett egy-egy könyvbe, elutazott távoli tájakra, veszélyes kalandokra, szerelmes volt, gyűlölt, meghalt, feltámadt, új barátokat talált, megküzdött az elemekkel, ismeretlen helyeket fedezett fel, megkereste a kalózok kincsét, vitorlás hajón volt tengerész, vagy épp az űrben száguldozott. Nem volt határ, nem volt lehetetlen. Tini korára felfalta a fél világirodalmat. Aztán elmúlt a gyerekkor. Fel kellett nőnie, családfenntartóvá vált.
De az álmai megmaradtak. Nem volt hajlandó elfelejteni őket. Hogy a napi realitáson túl van egy másik világ. Hogy sokkal többről szól az élet, mint a napi kínlódásokról, zűrökről. Hogy a felhők felett mindig süt a nap. Nem adta fel, mindig megtalálta legrosszabb helyzetben is a jót. Sokan csodálták érte, hogy mennyire optimista. Mások csak nem értették az örök és letörölhetetlen mosolyát. Megint mások irigyelték, és megpróbálták letörölni az arcáról. Időnként sikerült, de Eve felállt és ment tovább. Mert hitte, hogy egyszer jobb lesz, hogy ennél több az Élet és meg fogja találni.
Álmodott tovább. Egy kis lakásról, amit berendezhet magának. Egy olyan valakiről, aki mellette lesz jóban-rosszban. És amikor azt hitte, hogy megtalálta, nagyon boldog volt. De az álmokból előbb-utóbb felébredünk, és leránt a valóság. Sok év telt el közben. Eve lassan elfelejtett álmodni. Minden egyre szürkébb lett, a mosolya is. Végül elment a lakás, Eve elhagyta a másikat, aki csak átmenetileg volt társ.
De Eve újból tudott álmodni. És újra mosolygott. Megint életre kelt, megtalálta önmagát. És a Nagy Szerelem is őt. Eve röpült, szárnyalt, bármit el tudott képzelni. De a Nagy Szerelem is véget ér egyszer, lerántotta a valóság. Hogy nem illenek össze, nem ugyanazt álmodják, valamelyiknek fel kéne adni az álmait. És Eve akkor azt mondta, hogy nem kell semelyikőjüknek feladnia magát. Bármennyire is fáj, akkor külön álmodjanak tovább. Eve összetört. Hónapokra. De egy nap már nem fájt annyira. Tompult a fájdalom. Behegedtek a sebek. És újra álmodni kezdett. Egy teljesen új álmot, ami addig soha nem jött neki: egy gyereket. Gyereket szeretett volna.
És pár hónapon belül egy új társ mellett már terhes volt. Hitt az új álmában, hogy most már végre igen, megvalósul. A gyerek csodálatos lett, olyan amilyet elképzelt. Amire mindig is vágyott. De a szerelem ismét csak álom maradt. Kipukkadt, mint egy túl nagyra fújt lufi. De nem adta fel, próbált még hinni benne, de végül rájött, hogy egy álmodozó nem tud egy álom-nélkülivel együtt élni, mert az megöli az álmait, nap, mint nap.
De nem adta fel. Küzd tovább. És most arról álmodik, hogy lesz egy kis háza valahol messze, ahol a gyerekével együtt élnek, békében, megvalósítva mindkettőjük közös és egyéni álmait.
Mert álmok nélkül csak élőhalottak vagyunk. Aki elfelejtett álmodni, az már igazából meghalt. Csak még a teste még nem tudja, de körülötte már mindenki más igen.
