Ládi Zsuzsa: Ügynökök

A Kísértés ügynökei – a történet kedvéért nevezzük őket A-nak, B-nek, C-nek és D-nek, bár általában nem szoktak olyan földi apróságokkal foglalkozni, mint a nevek és a címek – egy jól végzett munkanap után beültek az egyik jobb hírű romkocsmába, hogy igyanak egy pár sört. Elég gyakran csináltak ilyet, hiszen a munkájuk alapvetően magányos feladat volt, és még a Kísértés ügynökeinek is kellett némi kikapcsolódás, illetve az, hogy megbeszéljék a munkájukat egymás között. Hiszen kivel beszélgethetett volna a Kísértés – vagy ahogy egy páran csúfolták magukat, amikor azt hitték, senki sem hallgatja őket, a Kárhozat – ügynökei nem oszthatták meg mindenkivel, mivel foglalkoztak.

Ki tudta volna elképzelni, hogy az ügynök hazamegy a nejéhez, és a „milyen napod volt, drágám?” kérdésre ilyesmi választ ad: „nem rossz, nem rossz, rávettem egy srácot, hogy taccsra igya magát, és még csak meg sem erőltettem magam, a szomszédot meg addig szuggeráltam, amíg összebújt a titkárnőjével”. Érthető, hogy az ügynökök általában csak egymás között beszélték meg, milyen volt a napjuk.

Aznap is összeült a négy ügynök, és beszélgetni kezdtek az aznapi munkájukról.

– Ma is sikerült rávennem az egyik „ügyfelemet”, emlékeztek, Pétert, a vállalatvezetőt, hogy az új titkárnőjével is kikezdjen – hencegett A. – Nem is kellett sokat tennem, gyakorlatilag csak kivillantottam a hölgyemény melltartójának a pántját, és a megfelelő fényviszonyok mellett… de tudjátok. Ellenállhatatlan volt, rögtön ágyba is vitte a vén kujon.

– Remek! – kurjantotta B. – Nem tudom, emlékszel-e, hogy a neje meg az én „ügyfelem”. Az a nő jobb napjain is gyanakvó, rosszabbakon meg olyan, mint Sherlock Holmes. Egy apró elmaszatolt rúzsfolt, egyetlen hajszál, és vége.

– Arra azért vigyázz, hogy ki ne nyírja nekem Pétert, mert akkor elvesztem egy ügyfelemet!

B elvigyorodott.

– Én vigyázzak? No de kérlek! Tudod, hogy milyen jól megfizetik az ilyen felbujtást, és mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.

– Kovácsról jut eszembe! Tudjátok, az én ügyfelem – szúrta közbe C. – Úgy megkísértettem, hogy megint elitta az egész fizetését, pedig még alig jelent meg a bankszámláján. Most már annyi pénze sem maradt, hogy kitartson a hét végéig.

– Szuper vagy, haver! – vágta rá B, és intett a pultosnak, hogy hozzon még egy kört mindenkinek. – Most mit tervezel vele? – kérdezte.

C hümmögött egy kicsi, majd szerényen elmosolyodott.

– Még nem döntöttem el… – hatásszünetet tartott –, hogy boltot, trafikot vagy bankot raboljon.

B megtapsolta.

– Fantasztikus! Te mindig kitalálsz valamit. Amikor már azt hinné az ember, hogy egy ügy zátonyra futott, mert mindent kicsavartál belőle, amit lehetett, akkor te teszel rá még egy lapáttal!

– Minden a kreativitáson múlik – felelte C. – Nem mindig a legnagyobb pénzt hozó üzlettel jár jobban az ügynök, néha a hosszú távú befektetés sokkal jövedelmezőbb.

– Ugye most nem arra a nőre gondolsz? Hányadik hónapban van már? – érdeklődött A.

– A második elején, és még nem tudja. Ha minden jól megy, nem fogja sejteni a harmadik hónap végéig.

– És addig keményen fogja nyomni magába az anyagot.

– Minden alkalommal, amikor meg tudom kísérteni. Micit, tudjátok, a diétás nőt meg minden második nap ráveszem, hogy beüljön a cukrászdába.

– A többi nap meg „csak egy kis nasira”, mi? – vigyorgott B.

– Mi lenne a poén abban, ha nem tenném? Majdnem olyan könnyű, mint Robit „csak még egy óra” játékra rábeszélni. Szinte meg sem kell erőltetnem magam. Komolyan, néha úgy érzem, az emberek akkor is elcsábulnának, ha én csak lóbálnám a lábam a tengerparton és koktélt szürcsölgetnék.

–  Mint Helga, akit egy hete kísértettem arra, hogy mondjon fel és menjen el a riviérára – szúrta közbe A. – De D, te olyan csendes vagy ma. Talán nem jöttek össze a mai kísértéseid?

D csendesen megvonta a vállát, és ivott pár kortyot a söréből.

– Én is sikerrel jártam.

Társai unszolni kezdték, de csak nagy sokára kezdett bele a mesébe.

– Megint összefutottam Katalinnal. Tudjátok, épp annyit keres, amiből havonta kijön. Egy fillérrel sem többet. Ha valami hirtelen balul ütne ki, akkor gondban lenne.

– Csak nem vetted rá valami nagy költekezésre rögtön a hónap elején?

D megrázta a fejét.

– Nem. Csak mutattam neki egy beteg kisfiút. Több adományt adott neki, mint amit egész héten tíz embertől kapott. Így nem fog kijönni a hónap végéig… de a gyerek lehet, hogy meggyógyul.

Az ügynökök percekig csak iszogattak, majd B megszólalt:

– Te, D, most mit fogsz tenni vele?

– Semmit – mosolygott D. – Nem fogom még egyszer megkísérteni, még akkor sem, ha kirúgnak. Nem ér annyit, hogy tönkretegyem.

– Nem fognak kirúgni – morogta A.

– Nem… te más szinten nyomod, haver – suttogta C.

Ezután már csak csendesen iszogatták a sörüket, amíg D kivételével mind rendesen becsiccsentettek. D mosolyogva megveregette a vállukat, és a jól végzett munka után hazament, hogy kipihenje magát, magára hagyva a három Kísértés ügynököt, hadd töprengjenek a munkájuk értelméről.

Ládi Zsuzsa
Ládi Zsuzsa