Luca alig aludt az éjjel. A takaró alatt várt tágra nyílt szemekkel.
– Ma van a születésnapom. Nem szeretem, amikor mindenki velem foglalkozik – mondta magában. Luca mások szemében magának való lány volt. Kócos, szeplős, gyakran undok. Arra vágyott egész életében, hogy valaki igazán közel legyen hozzá, hogy valaki úgy szeresse, mint senki más ezen a világon. És amikor erre a másik képtelen volt, Luca végleg elmarta az illetőt maga mellől.
A kócos lány a huszonötödik születésnapját ünnepelte. Vagyis ünnepelhette volna, ha elfogadja a barátai és a családja meghívásait. Ehelyett ő vidékre utazott. Olyan helyre bukkant, ami még a térképeken sem szerepel. Egy igazi búvóhely. Éppen erre volt szüksége. A vele egykorúakkal ellentétben ő kerülte a nyilvánosságot és a népszerűséget. Ma különösen szeretett volna egyedül lenni. Ő sem értette, hogy miért. A telefonját könnyű szívvel kapcsolta ki, megszakítva a kapcsolatot a külvilággal egy teljes napra.
Az ágyból kikelve rácsodálkozott arra a szokatlan csendre, ami ezen a helyen fogadta. Odahaza mindig zajos a ház, amiben a családjával él. Zajos az utca, zajos a város, zajos az élet…
– Milyen jó most itt nekem – gondolta. A kertbe ment, ahol a vendégház üzemeltetője már megterített Lucának. Luca volt az egyetlen vendég most náluk. A lány pizsamában, mezítláb az asztalhoz ült. A fonott szék kicsit recsegett alatta, de nagyon kényelmesnek bizonyult. Luca a reggelijéhez látott és úgy érezte, hogy a világban és benne is béke van ebben a pillanatban. A frissensült kenyér, a házi lekvár és a meleg kakaó álommanói huncutul Luca fürtjeibe kapaszkodtak és nem eresztették.
– Soha életemben nem voltam még ennyire álmos – gondolta, miközben óriásit ásított. Egy jól nevelt lány talán nem feküdt volna reggeli után az ágyba, de Luca ezzel mit sem törődve visszabújt a dunyhával takart fekhelyére és hamar álomba szenderült.
Álmában olyan helyen járt, amit elképzelni sem tudott volna. Minden ezüstös-fehér fényben ragyogott és fülének ismeretlen, gyönyörű zenét hallott. A hely földöntúli szépségű volt. Luca szívében pedig eddig ismeretlen, végtelen nyugalom honolt. Ekkor valaki megérintette a vállát. A lány hátrafordult és önnön mását látta. Ott állt vele szemben egy angyali szépségű teremtés, aki megtévesztésig hasonlított rá. A könnyed, néma teremtényt szavak nélkül is hallotta.
– Köszönöm, hogy nem felejtettél el. Nem a te hibád – szólt az angyali lény. – Már nem vagyok egyedül. Itt vigyáznak rám. Látod? – kérdezte. – Szerettem volna megmutatni, hogy milyen csodálatos az a hely, ahol várok rád – folytatta. – Nekem ez az otthonom, de neked élned kell kettőnk helyett is. Hozd ki belőle a legtöbbet. Szerezz minél több élményt, tapasztalatot. Váltsd valóra az álmaidat, hogy amikor újra találkozunk, elmesélhess nekem mindent – ekkor a légies teremtmény megérintette Luca mellkasát, amiből egy gyönyörű, fehér virág nyílt ki. Az angyali lény és vele együtt az egész álom ebben a pillanatban köddé vált.
A kócos, szeplős lány kezében egy fehér virággal ébredt. Úgy érezte, mintha éveket aludt volna. Soha nem érezte magát ennyire kipihentnek, frissnek és könnyűnek.
Néhány nappal később Luca hazaindult. Tudta, hogy semmi sem lesz már olyan, mint ezelőtt. Valami megváltozott benne. Alig várta, hogy mesélhessen édesanyjának az álmáról. A történet hallatán Luca anyukája csak a földet bámulta és némán potyogtak a könnyei. A kócos, szeplős lány ekkor tudta meg, hogy édesanyja huszonöt évvel ezelőtt ikrekkel volt várandós, de csak Luca érkezett meg a Földre.
