Sean vagyok. Ma töltöm az 55. életévemet.
Nyár van. Kánikula. Nekitámasztom a hátam a medence falának, élvezem a hűs vizet, s hallgatom a vidám beszélgetést, nevetgélést körülöttem. A víz fölé beállított napernyő alá húzódom.
Jót kortyolok a lehűtött sörömből, végignézek a barátaimon, s hála tölti el a szívem. Sokat közülük szinte gyerekkorom óta ismerek, de azóta is lett számos. Kedvesem mindjárt hozza a szülinapi tortát. Ki kéne másznom a vízből. Nincs sok kedvem hozzá. Egyszerűbb lenne, ha inkább mindenki bemászna ide, mellém.
Elkalandozik a figyelmem, nézem a távoli templomtornyot. Valahonnan vonatfütty hallatszik. Megborzongok. Az emlék, ami mindig kísért ilyenkor, az a bizonyos másik nevezetes születésnap. A 17.
Azt mondják a rossznyelvek, hogy szép srác voltam. Ez nem vicc. Szőke, kék szemű, álmodozó tekintetű, táncos lábú. Rajongtak értem a lányok. Hisz most is rajonganak, bár inkább csak a jó dumámat szeretik. És a jókedvemet. Ezért vannak itt ilyen sokan. Nem panaszkodom. 55 év szép kor nekem. Bejártam a világot. Felépítettem egy kis céget. Van szerető párom, családom, remek barátaim, kedves ismerőseim, ügyfeleim…
Örülök, hogy akkor, 38 évvel ezelőtt, nem adtam meg magam a sorsnak. Hogy kimásztam abból a rettenetes gödörből, amibe egy átmulatott éjszaka után kerültem. Hogy újra tudtam kezdeni, szinte teljesen elölről az életem.
Mulattunk, igen, ittunk, nem keveset. A szomszéd városban. A barátommal hazafelé készültünk, az állomáson már megvettük a vonatjegyet. Hangoskodtunk, dajdajoztunk, jópofiztunk. Zavartuk a rendet. A peron mellet ácsorogtunk, mikor odalépett két rendőr, igazoltattak minket. Adtuk a nagyfiút. Visszapofáztunk. Az egyik rendőr ideges lett, biztos olyat mondtam, amit nem kellett volna. Lökött egyet rajtam. Pont akkor húzott be a vonat. Elvesztettem az egyensúlyomat…
A következő emlékem, hogy kórházban vagyok. A szüleim, a tesóm sírnak. Én fájok, és vissza-visszazuhanok egy mély álomba. Napokig élet és halál harcolt bennem. Aztán fel akarok kelni az ágyról, és nem értem mi történik velem, miért nem sikerül. Miért sírnak itt már megint. Mi ez a sok nép, a kórterem tele az osztálytársaimmal, barátaimmal, ott az a lány is, akibe szerelmes vagyok… Megint az ájulat…közben valami susmogás, hogy jaj szegény, mi lesz így vele, nem ezt érdemelte a sorstól…
Legközelebb csak a szüleim álltak az ágyam mellett. És az orvos. Ahogy rám néztek, és a mozdulat, hogy lemászok az ágyról…
Ordítottam, és ordítottam… Istenem én nem akarok élni, IGY élni. Nem voltak lábaim, szinte tőből levágta a vonat, és a bal karom is csonkolták könyöknél. És ez nem az eddigi rémálmaim egyike volt, hanem a valóság…
Ez volt a szép, innen „felállni”. Újra építeni egy életet, ami még szinte el sem kezdődött. Megbékélni a sorssal, és kihozni belőle a legjobbat…
Mivel otthon nem tudtak volna ellátni, a fővárosba kerültem, intézetbe, ahol gondomat viselték. Befejezhettem az iskolát, új barátaim lettek, hisz a régiek messze voltak, nem nagyon tudtak látogatni. Addig nem igazán érdekelt az iskola. Most viszont más dolgom nem igen volt, így a magammal vívott harcom következő állomásaként főiskolát végeztem. Programozó lettem. Mivel szerettem volna jól élni, nem az állam és a család kegyelmén, létrehoztam egy céget. Saját programokat írok, vállalkozom, szolgáltatok. Felépítettem magam, az új életet. Ami a baleset nélkül -a sors fintora- talán sosem lett volna ennyire teljes…
Csobbanásokra riadok merengésemből. Mind itt vannak körülöttem, beugrottak hozzám, a vízbe, és ordítják a Boldog szülinapot, zeng a porta. Ennyi vizes puszit, és ölelést szerintem senki nem kapott még…
Büszkén, és meghatottan nézek körül. Boldog vagyok.
