Rónai Katalin: Mozart csak áll, és komolyan bólogat

 

Égő barna szemű lány áll a fekete zongora másik oldalán és a szőke göndör fürtöket nézi, amelyek egy fejhez tartoznak. A fej kicsit a billentyűk felé fordul, a kezek megállás nélkül szaladgálnak a billentyűkön, gyakorol. A fiú számára a világ most fekete és fehér billentyűkből áll, nem látja, csak érzi, a vele szemben álló lány rajongó szemét, egy más dimenzióban jár, egész lényét az általa képviselt muzsika viszi, áramoltatja, fel az Égbe, ahol Mozart áll, és komolyan bólogat. Tetszik neki is, amit hall.

A fiú kisvárosból érkezett, az előző évben csöppent be az éppen szétzilált osztályközösségbe, nem tudja, nem is érdekli, hogy az egy fiúosztályt négy felé bontották, hogy a három csak lány osztályból négy vegyes, fiú és lány osztályt képezzenek.  

Ahonnan ő jött, a Kunság lankáin megbúvó falu iskolájából, épp, hogy összejött a két osztály. Hatodik végéig járt oda, hiányzik neki a falusi közösség, a bicajozás, a szabadság.

Itt a fővárosban, nem lehet sötétedés után a széllel szaladgálni, biciklin állva csak úgy kiabálni, a békák hangját utánozva ugratni egymást a haverokkal, a békalencsés tónál.

Mindez elmúlt azzal, hogy felköltöztek.

Nyáron, amikor a nagyinál töltött egy hónapot, naponta idézték vissza az elmúlt éveket. A nagyi is szomorú most, ritkán találkoznak, a levél is nagyon lassan megy, jön, neki pedig nincs is ideje írni, annyi itt a dolog.

Mert megváltozott a fontossági sorrend, már nem a szabadtéri bicajozás, és a kacsázás a fontos, hanem a zeneiskolai előmenetel.

Most, hogy itt van Pesten, nyolcadikos, a felvételi érdekli legjobban, hiszen ezért költöztek Pestre, a zongoratanárnője biztatására, ide a VII. kerületbe, az anyjával albérletbe.

– Menj fiam, – hajtogatta, minden egyes óra után,- mondd meg az anyukádnak, hogy én többet nem tudok neked tanítani, te istenáldotta tehetség vagy, itt ebben a kisvárosban soha nem lesz belőled híres orgonista. Érzem, és tudom, amilyen istenáldotta tehetség vagy, amennyire képes vagy, ennyi idősen mindenkit elvarázsolni, a zongorajátékoddal, az megfelelő tanulás, gyakorlás eredményeképpen elvihet, akár a Tamás templom orgonájáig.

A fiú többször olvasta a Tamás templom karnagy c. könyvet, vágya, hogy egyszer ő is templomi orgonistaként mindenkit elvarázsolhasson, hogy elvigye a hallgatóságát magával a zene végtelen zengésű, csodás birodalmába, ahova ő naponta ellátogat.

Most, pedig itt ez a lány, ez a Katica. Délutánonként itt áll a zongoránál, és lesi őt. Ez már döfi, nem gondolta volna, hogy nyolcadikos korában már csodálói lesznek, és lám, itt ez a lány, akinek fél éve kisodorta a kezéből a biológia órára csíráztatott hagymákat, hogy az egész üveg tartalma a folyosói lépcsőház kövén landolt, mindenhol folydogált a víz, az osztálytársai, pedig röhögve tapostak a földön lévő hagymákon. Katica csak állt, szeméből csorgott a könny, és megszólalni nem tudott.

Amúgy sem egy beszédes lány, néha csak áll ott a zongoránál, szemét behunyva, és lassú ingadozó felsőtesttel kíséri a hangokat, aztán érzi, hogy nézi, érzi a feje búbján az égő barna szemek meleg sugarát, a bíztatást, a köszönömöt az élmény kiváltotta belső mosolyt, amely felé érkezik. Néha egy-egy pillanatra felpillant, ránéz a lányra, örül neki, hogy itt áll vele szemben, mert azóta, persze, kiengesztelte.

Harmadnapra egy tábla csokival várta az iskola előtt.

Az anyja javasolta, amikor fuldokló nevetéssel elmesélte neki a hagymás történetet. Anyja, pedig lehűtötte, szigorúan rászólt.

– Édes fiam, elgondolkoztál már azon, hogy milyen fájdalmat okoztál valakinek, egy ismeretlen lánynak? Fiam, te azért jöttél ebbe a városba, – folytatta, – hogy zenéddel boldogságot adj majd az embereket. Most, pedig, azon nevetsz, hogy milyen arcot vágott az a lány, akinek tönkretetted a munkáját, és ezzel boldogtalanságot okoztál neki. Még, ha ez a boldogtalanság, pillanatnyi is, és mire unokái lesznek, úgysem emlékszik rá, hiszen, ki emlékszik a kamaszkori sérelmekre, de gondolkozzál el rajta fiam, hogyha veled történne ugyanez, hogy például, a vizsgakoncerteden valaki beleásítana az előadásodba, vagy beszélgetne, röhögcsélne a hátsó sorban, akkor mit tennél?

Anyja javaslatára így vett a zsebpénzéből egy tábla Tibi csokit, és azzal várta Katicát másnap tanítás után az iskola kapuja előtt. A rácsnak támasztotta a hátát, és érezte, hogy a kezében mindjárt elolvad a Tibi csoki, nagyon izgult, legszívesebben elfutott volna. Az a negyvenöt perc, amíg Katica tornaórája zajlott, három hétnek tűnt, és akkor volt igazán zavarban, amikor végre megjelent a lány a hatalmas kapuban, és sértődött kérdő tekintettel nézett rá, amikor azt mondta neki, szia, Katica, idejönnél egy picit, mondanék valamit, és nyújtotta felé, a felforrósodott keze melegétől kissé elhajlott tábla csokoládét. Katica nem futott el, kérdő tekintete ugyan változatlanul megmaradt, de mosolyogva fogadta a bocsánatkérést, és a csokoládét, amelyet később együtt ropogtattak el a Klauzál tér galambok által eléggé megjelölt padján ülve. Hát így kezdődött.

Már jó pár hónapja, a hagymás jelenetnek, Katica azóta barátnője lett, kézen fogva járják a környező utcákat, a délutáni gyakorlás után.

Rendszeres lett, hogy Katica minden nap, amikor a fiú gyakorol, itt áll, és, ha éppen nyitva van a szeme, égő barna szemeiben visszatükröződik a felhangzó zene csodája. Katica neki a remény, a vágy, a teljesség.

Szemei csillogása az ígéret, a biztatás, hogy egy olyan versenyben, ahol a többiek is mind a világhír felé törekszenek, itt a főiskola gyakorlóiskolájában, neki is van helye köztük, neki is érdemes harcolni a célokért, ahogy zongoratanárnője is mondta, mikor elbúcsúztak.

És szaladnak az ujjai a billentyűkön, és száll velük a zene hangjain át, és tölti ki a kopár osztálytermet.

A zene pedig nem áll meg a falak között, a nyitott ablakon kitüremkedik az utcára, ott száll tovább, repül ő is vele, a két utcával arrébb lévő Zeneakadémia felé, ahol látja magát, fekete frakkban fent a színpadon, és látja az őrjöngő közönséget, amikor feláll és mélyen meghajol.

Áll a lány a zongora másik oldalán. Nézi a fiú lehajtott fejét, nézi a szőke fürtöket, nézi, és csodálja, beengedi a hangokat, így hagyja, hogy a zene egész belsejében elterjedjen, szétáradjon, hogy a szívét felgyorsítva, izgalmi állapotot alakítson ki benne.

Az arca kipirult, a keze izzadt, felsőteste, mint csendes szélben a nád, lassan imbolyog, a lábában a ritmus együttlüktet vérével.

Mert az, amit itt a zongorának támaszkodva hall hetek óta, fénnyel tölti meg a lelkét, csitítja a kamaszlányokban oly gyakran megjelenő félelmeket, kitölti a szívét, ott átalakul, valami egész más érzéssé, olyanná, amilyent még sose érzett.

Ez egy kacagó, belső csiklandó, nagyon édes érzés, ez tovább, és együtt rezeg benne, még akkor is, amikor a fiú egy gyors puszit lehelve az arcára esténként, elszalad.

Mert rendszeres, hogy sokáig állnak kéz a kézben, kapu előtt, ahol a lány lakik, s ahogy ott állnak, kezük egybefonódik szívükkel, a még bennük rezgő zene hangjai által.

Aztán jön a puszi, a fiú szalad, hogy még az éj beállta előtt meglegyen a lecke, és nyugodtan teljen az éjszakai pihenés. Futás közben a zene hangjaival keveredett lány illatát viszi magával.

– Mi ez? – kérdi a lány – Zene varázsolta kamasz szerelem, vagy a szerelem zenéje?

Mert nem tudják, milyen kincs, az övék, csak azt, hogy szép és kerek, olyan, mint, a telihold, ami rájuk ragyog.

Érzi és tudja a lány, hogy ott kell állnia, minden másnap, ringatni magát, együtt a hangokkal, mert ettől mindketten többek, szebbek és boldogabbak lesznek, és, azt is, hogyha kinyitja a szemét, látni fogja a szőke fejet, a fiút, aki ilyen földöntúli boldogságot nyújt neki, a zene hangjai által.

—————————————————————————————————————–

Ül a nő a billentyűk előtt, és ujjai sebesen száguldoznak rajta. Nem kell odanéznie, elég, ha a képernyőt nézi, mert tud így is írni, sőt az a legjobb, ha oda sem néz, csak a gondolatok mozgatják ujjait, és ezáltal odakerülnek a virtuális papírra.

50 év, ennyi telt el, a nő, most épp a köszöntő levelet fogalmazza, a szőke férfinak, aki már ősz, és a világ másik oldalán szintén a billentyűk előtt ül.

Már nem sokáig ül ott, még egy rövid ideig tud válaszolgatni, mert aztán szaladnia kell gyakorolni.

– Ma három temetés, és két mise lesz – írja.

Nemrég találtak egymásra a virtualitás csatornái segítségével. A nő kétgyermekes, négy unokás egyedül élő nagymama, a férfi két gyermekes, nős, templomi orgonista.

Az előző nap átküldött orgonamuzsikája, amelyet valahonnan a megosztó csatornákról sikerült begyűjteni, még ott kering a levegőben. A hangok, a zene misztikuma mintegy régi kattogós filmrészlet, elővarázsolja az ötven év előtti gyakorlásokat, apró rezzenő puszikat, mosolyokat, és a be nem fejezett kalandokat.

Mert egyikük sem emlékszik, mi volt az, ami ötven évvel ezelőtt hirtelen ugyanolyan semmissé tette azt a kapcsolatot, az együttjárást, a közös délutánokat a zene bűvöletében.

A férfi a világ másik felén teszi a dolgát, zenét szolgáltat a fájdalmukban elveszetteknek, már nem látja magát a Zeneakadémia színpadán, amint az őrjöngő tömeg felállva tapsol, már a gyászukban zenéje által megnyugodott családtagokat látja, a saját családját, a feleségét, akit ágyhoz köt a betegsége, és két gyermekét.

Amikor zenéjébe temetkezik, szolgáltat.

Mióta a nő megtalálta, a billentyűk leütésekor felrémlik neki az az égő barnaszemű lány, akinek a tekintete végig ott pihent a feje búbján, amikor gyakorolt, és még évekig ott érezte, a varázslatos szemeket, amelyek elkísérték gyakorlás közben, és tartották benne az erőt éveken át.

Rónai Katalin
Rónai Katalin