Még egy utolsót lüktetett a nyár. A napsugarak igazán kitettek magukért, majdnem harminc fokig melegítették fel a levegőt, ami aztán az este közeledtével gyorsan le is hűlt. Julis néni dühösen csapta be a szobája ablakát. No, nem azért mert fázott.
– Ez az átkozott füst már megint! – zsörtölődött fennhangon – Hogy miért nem tud ilyenkor szakadni az eső!
Ha Julis nénin múlna, akkor tavasztól őszig minden hétvégén, – legalábbis pénteken és szombaton – szakadna az eső. Nem bírja elviselni, hogy a szomszédai jól érzik magukat, és rendszeresen összejönnek egy kis sütögetésre, bográcsozásra. Igazából ő sem tudja, ilyenkor melyiket is utálja jobban: a füstöt, – ami miatt nyáron is be kell csukni az ablakot, és még így is beszivárog a réseken, – a harsány jókedvet, vagy azt az átkozott tuc-tuc zenét?
Mérgelődve, fejét csóválva becsoszogott a szobájába. Betelepedett a kedvenc hintaszékébe. Mondjuk, másik hintaszék nem is volt a háznál. Ezt is az unokáktól kapta, mert azt mondták, ez olyan mamás. Szerette ebből a székből nézni a tévét. Időnként egy kicsit meg-megringatta a széket, szája mozgott, mintha rágna valamit. A szemei a tévéképernyőjére meredtek, de a gondolatai messze kalandoztak a múltba.
Julis néni csak egy zsémbes öregasszony volt a szomszédok szemében. Egy zsémbes, megkeseredett öregasszony. A gyerekek a háta mögött nemes egyszerűséggel csak boszorkánynak nevezték. Elég idős és ráncos volt már ahhoz, hogy már a puszta megjelenésével kivívja magának ezt a nevet. Tetőtől talpig feketében járt. Mindig. Pontosabban a ruházata valaha volt csak fekete. Az anyagok vele együtt elhasználódtak, megfakultak.
Sovány kis teste meghajlott az évek súlya alatt. 92 év az csak 92 év, akárhonnét nézzük. Számtalan ránc vetett mély barázdákat az arcára. Egyszer egy kisfiú meg is kérdezte anyukájától, hogy miért olyan gyűrött a néninek a bőre. Az anyuka zavartan próbálta csitítani a gyereket, és magyarázott neki valamit suttogva arról, hogy az emberek így néznek ki, ha már nagyon öregek lesznek.
Julis néni már 26 éve él egyedül. Eltemette az urát, rá két évre az egyik lányát. Unokái, dédunokái ritkán látogatják. Mindenki lót-fut, hajszolja az életét. Valójában sosincs annyira egyedül, mint amennyire ő azt állítja. Nyugdíjas gyerekei mindennap meglátogatják. Hol az egyik, hol a másik, de olyan is előfordul, hogy mind a hárman egyszerre futnak be.
Julis néni próbált a műsorra koncentrálni, de figyelmét elvontra az udvarról beszűrődő zene és az azt kísérő lárma. Valaki felnevetett és teli torokból üvöltötte: „Kikészít az exem, hiába veszekszem…!”. Betelt a pohár. Julis néni nagy nehezen kikecmergett a hintaszékből, belelépett a kockás, viseltes házi papucsába, megigazította fején a kendőt, és folyamatos morgolódások közepette megindult kifelé.
– Ez nekik nevetés! Szegény Fürge nem tudott így nyeríteni, pedig micsoda ló volt az istenem! Emlékszem, mikor szüreti mulatságba mentünk az urammal. Akkor is a Fürgét fogta be. Na, azok voltak az igazi mulatságok! Abban az időben még rendes zenét csináltak. Reggelig húzta a cigány. De jókat is táncoltunk. Erre még azt sem lehet. Egy jót táncolni… Mit élveznek ezen a mai fiatalok, ezen az átkozott zenebonán?! Semmi szépség meg jóság nincs ebben. Az ember csak megsüketül tőle… Hogy nem fagy be a valaguk! – Megállt egy pillanatra. Fázósan összehúzta magán a kardigánt, és ballagott hátra a kert irányába, hogy átkiabáljon a szomszédoknak. Orrát megcsapta a készülő pörkölt illata, ami már jócskán elnyomta a füstöt. Nagyot nyelt. Ha megkínálnák egy tányérkával, bizony elfogadná, és akkor lehet, nem is zavarná annyira ez a nyárbúcsúztató összejövetel. Meg a zene is elviselhetőbb lenne.
Váratlanul stílust váltottak: „Ezekkel a sofőrökkel baj van…!” Bömbölték a hangfalak és a társaság egyik része, míg többen visítva tiltakoztak:
– Jaj ne má’! Most komolyan ezt kell hallgatni?! Feriiiii, kapcsold má’ ki ezt a szart!
Aztán egy óriási csattanás hasította ketté az estét, a zenét, az egész viháncolást. Julis néni meg is tántorodott. Az ijedtségtől-e, vagy megremegett alatta a föld, nem tudta volna megmondani, Lassan visszafordult a ház felé, és látta, hogy az ablakon sűrű porfelhő száll ki. A társaságból többen felocsúdtak, és futottak megnézni, mi történt. A házba érve aztán megtorpantak. A szoba közepén egy kamion állt. Átszakított a falat, a hintaszék ripityára törve hevert a romok alatt…
