Még szinte gyerekek voltunk, mikor egymásra találtunk Kispulisszal. Az első perctől úgy éreztük, együtt fogjuk leélni az életünket.
Akkoriban családi okból kollégiumban lakott, ami Ormosbányán volt, és tagja lett a kollégiumi színjátszó körnek. Egyébként Kazincbarcikán éltünk, ő odajárt suliba, én Miskolcra.
Egyszer meglátogattam egy próbán. Émile Zola: Germinal című darabját készültek előadni. Tetszett a lelkesedés, ahogy ezek a kamaszok beleélték magukat a nehéz bányász sorsba. Ahogy ültem az üres nézőtéren, egy szomorú vers sorai kezdtek életre kelni bennem. Alig vártam, hogy haza érjek, papírra vessem. Izgatottan vártam a másnapi randevút. Kispulisz nagyon szépen gitározott. Ahogy olvasta a sorokat, pengette a gitárt, futamokat próbált, dúdolgatott, szinte el is felejtette, hogy ott vagyok… És egyszer csak egy dallam szíven talált, ez pont illett a komor szavakhoz. Szóltam, ez az! És a világot kizárva feledkeztünk az alkotásba, és sorról sorra megszületett a ballada.
Izgatottan mentünk a következő próbára. Kértük a vezető tanárt, hallgassa meg. És mit szólna, ha ezzel indulna a darab? Mi lenne, ha a Germinál úgy kezdődne, hogy az elsötétített színpadra besétál Kispulisz egy szál gitárral, és előadja a balladát? Egész más hatása lenne az egésznek, és a fiatalokat is jobban megérintené. Tetszett neki az ötlet. A szereplőgárdának meg pláne.
Az első előadás egy kis bányászfalu kultúrházának színpadán volt. Borzasztóan izgultunk. Mit fognak szólni azok, akik hasonló sorsot élnek nap mint nap. Leskelődtünk a függöny mögül, eljönnek-e egyáltalán.
Mire lekapcsolták a nézőtér lámpáit, már teltház volt, az egész falu eljött. A bányászok is, akik épp nem voltak műszakban. Csend lett ahogy kialudtak a fények. Felgördült a függöny. A sötét színpadot egy karbidlámpa árnyékolt fénye tette sejtelmessé, a díszlet pedig úgy hatott, mintha valóban egy tárna mélyén lennénk. Besétált a dalnok, finoman megpengette a gitárt, és modern Tinódiként sommázta nekünk e régi bányászélet keserveit:
Lenn, a tárna mélyén
kormos rejtekén
csákány sújt szaporán
fekete emberek
zuhannak alá
fejtik a szenet szaporán
Arcukon évtizedes por
testüket naponként
új kényszer gyúrja
meg nem áll kezükben
a csákány, a munka
Vak sötét tárnában
lámpafény pislákol
zöldes szemével
néz a bányarém
Fekete árnyak
húzzák a csilléket
a napfény szemükben
már csak régi emlék
Borzalmas szorongás
folytja a torkot
korom tart rabságban
erős, jó tüdőt
Fekete kenyéren él otthon
a család, kicsiny gyermek
arcán fekete könny csurog alá
fekete testtel, fekete ruhában
fekete viskóban vár a feleség
fekete szemében fekete iszony
fekete embere hol késik vajon
sok apró gyermeke fekete éhesen sír
Lenn, a tárna mélyén
kormos rejtekén
a bányarém megölte emberét
Fekete emberek fekete könnyek
fekete gyémántért meggyötört testek
fekete koporsó, fekete ház
fekete sír
innen nincs tovább…
Az utolsó akkordok mint a suttogás… Nekem kicsordult a könnyem, mert így együtt az egész nagyon megrázó volt. És ahogy lopva körülnéztem a félhomályban, sokuk arcán csillant a karbidlámpa fényét visszatükröző kis könnyvonal.
Az előadás nagy siker volt. Elvitték még néhány bányászfaluba.
Én már nem kísértem őket. Véget ért a tanév, az iskola, Kispulisz is kilépett a színjátszó körből.
Az élet más szerepet szánt nekünk…
Annyi mindent elvesztettem az elmúlt évtizedek során, de ez a vers, az előadás emléke megmaradt. A kamaszlány énem által írtakat változatlanul hagytam. A dallamra még itt-ott emlékszem, és már csak én őrzöm, ott, ahol csak én férhetek hozzá…
