Hiába mondta az Indiából származó barátnője, hogy a döntése meghozatalakor hallgasson a belső hangjára, ő bizony nem hallott az ég világon semmit. Pontosabban olyan hangzavar uralkodott a fejében, hogy fogalma sem volt arról, közte van-e az a bizonyos belső hang. Már napok óta nem aludta végig az éjszakát, így a kialvatlanság is fokozta a rossz közérzetét. Pedig ez így nem mehetett tovább. Nem szerette a gyógyszereket, de végül bevett egy altatót, s ennek köszönhetően végre frissen ébredt. Reggeli közben jött az ötlet, hogy beazonosítja az egyes szólamokat a fejében és így talán rábukkan a saját hangjára is. Ettől mindjárt jobb kedvre is derült. Már a buszon ült, amikor felfigyelt a fejében zajló párbeszédre:
– No erre, igazán kíváncsi leszek. Méghogy szólamok. Én vagyok itt egyedül és kész.
– Igen? És ki vagy te?
– Én vagyok az életed karmestere. A saját szórakoztatásomra osztom ki a szerepeket, súgok és figyelem a reakcióidat.
– Hogy érted ezt?
– Hát, emlékszel az állásinterjúdra, amikor a mosdóban még az utolsó pillanatban igazgattad a ruhádat és közben kiszakítottad a harisnyádat? Hát, akkor azt súgtam, hogy elengedhetetlen a tökéletes kinézet, s még egyszer meg kell bizonyosodnod róla.
– Esős és szeles idő volt, muszáj volt megigazítanom a hajamat és letörölnöm a felcsapódott sarat. Arról nem tehettem, hogy az idegesség miatt beakadt a körmöm a harisnyámba.
– Persze, persze, hogyne.
– Különben is megkaptam az állást. Jól kezeltem a helyzetet.
– Igen, én is jól szórakoztam.
Fékek csikorgása zökkentette ki a párbeszédből, így nem felejtett el leszállni a szokásos megállónál, s időben beért a munkahelyére. Rögtön egy projekt megbeszéléssel indított, utána pedig egész nap három külföldi kollégát kísérgetett, s így nem volt ideje töprengeni. Hazafelé pedig már úgy gondolta a reggeli dialógus csak hallucináció volt.
– Méghogy hallucináció! Kikérem magamnak! Hagytam, hogy a szereped szerint a munkádra koncentrálhass.
– Szóval még te tettél nekem szívességet? Hát ez igazán ’kedves’ volt tőled. És most mi jön? Milyen szerepet szánsz nekem?
– Viccelődünk, viccelődünk? Igenis, nagyon sokat köszönhetsz nekem. Én tudom, mi a legjobb a neked.
– Te jó ég! Mintha csak a szüleimet hallanám!
– Talán azért, mert az ő repertoárjukból is merítek, amikor tanácsra, segítségre szorulsz.
– Tudod mit? Dugulj el!
Arra eszmélt, hogy a közvetlenül mellette álló idősebb férfi és két tinédzser lány kérdő tekintettel néznek rá. Te jó ég! Hangosan mondta volna ki azokat a szavakat? Érezte, ahogy zavarában elpirul, s ezért lesütötte a szemét. Szerencséjére pont akkor nyílt ki a busz ajtaja és gyorsan lemenekült. A hűvös esti levegő magához térítette, s felfedezte, hogy két megállóval hamarabb szállt le a kelleténél. Pánikba esett, hogy el fog késni a találkozóról. A találkozóról, ami gyökeresen megváltoztathatja az életét. Szinte futva indult tovább.
– Gratulálok! Ezt jól megcsináltad! Amire odaérsz, folyni fog rólad az izzadság, csapzott lesz a hajad és űzött a tekinteted. Jó benyomást fogsz tenni, mondhatom.
Olyan hirtelen állt meg a járda közepén, hogy a mögötte érkező biciklista majdnem beleütközött. Még hallotta, hogy kerge tyúknak nevezi és elküldi melegebb éghajlatra, de aztán a figyelmét a mellette lévő kirakat ragadta meg. Egy hangszereket és zenei CD-ket árusító kis üzlet volt. A kirakat ízlésesen volt berendezve, a központi helyen egy TV monitorja állt. A felvételen éppen a hegedűsöket mutatták, akik átszellemült arccal, olykor a karmesterre pillantva játszottak. A kirakat üvegéről pedig egy borzas, sápadt, karikás szemű, zaklatott tekintetű nő arca nézett rá vissza. Ez ő lenne? Ekkor meghallotta a hangszóróból kiszűrődő szimfónikus zenét, majd a kórus énekét is. Nagyon fülbemászó dallam volt és ez gondolatban visszarepítette a tanuló éveihez. Akkor tagja volt a középiskolai énekkarnak is, és gyakran énekelt szólókat. Az énektanárnője tehetségesnek tartotta, bátorította a továbbtanulásra. Nagyon élvezte a fellépéseket, sok kalandban volt része a kórustársakkal. Aztán végül mégis más (jövedelmezőbb) pályát választott, s felhagyott az énekléssel is.
– Nincs azzal semmi gond, hogy más pályát választottál, hiszen szereted a munkádat. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adnod magad, az álmaidat, azokat a dolgokat, amiket régen élveztél. Mi akadályoz meg abban, hogy leporold az énektudásodat? Hiszen otthon, ha fülbemászó dalt játszanak a rádióban, szoktál még énekelni. Jó kedvre derít, ugye? Biztosan találsz egy olyan énekkart a közeledben, akik örömmel fogadnak a tagjaik közé. Új közösségbe kerülsz és feledhetetlen élményeket gyűjtesz. Nincs veszteni valód! Vágj bele!
Egy kamion kürthangja térítette magához, s a kirakatból most már egy mosolygó szemű bár kissé zilált frizurájú nő arca tekintett rá vissza. Gyorsan az órájára nézett, s nyugodt tempóban továbbindult.
Maga sem érti hogyan, de mégis pontosan érkezett a találkozóra. Nagyon nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érezte magát, eszébe jutottak a megfelelő szavak, kifejezések, meggyőzően érvelt. Úgy érezte, sikerült jó benyomást tennie. Olyan álomszerű volt az egész, hogy szinte meg sem lepődött, amikor az egyik beszélgető partnerre megemlítette, hogy éppen új tagokat toboroznak a kórusukba. Meg is adta a karvezető elérhetőségeit.
Már az ágyában szunyókált, amikor rádöbbent, hogy nagy valószínűséggel azt a bizonyos belső hangot hallotta, ott a kirakat előtt. Olyan szeretettel, elfogadással és gondoskodóan beszélt hozzá, hogy csak az lehetett. Azzal a tudattal aludt el, hogy ennek a karmesternek a segítségével egy új élet küszöbén áll.
