Mindig az életről szeretünk hallani. A boldogság kereséséről, hogy milyen gyorsan és ügyesen tudja magának megszerezni az ember.
És előtte a születés? Na, igen. Az is egy kedves, bájos téma: gyönyörű baba, boldog család! Minden a növekedésről, a fejlődésről, a változásról szól. Semmi megszokottság, semmi állandóság…
És a halál? Azzal mi van? Pedig mindenhez hozzátartozik az elmúlás. Így kerek az élet! Nem kell túlbonyolítani. Abban az állapotban már semmit nem tudunk és nem is kell tennünk – egyik oldalon sem – a tény maga a változás.
Sétálok a belváros felé, gondolataim teljesen lefoglalnak: mit-hogyan-mikorra-miért kérdéssoraim egyszerre azonban megakadnak, mert a fülembe egy furcsa, zümmögő és nagyon határozott hang kezd betörni:
– Ssssss, minden rendben lesz, ssssss, figyeld a többieket, velük foglalkozz, ugyan miattam vannak itt, de te érted is, hogy tanulj, hogy fejlődj, hogy változz…
Meg kell állnom a döbbenettől, mert nem ismerős a hang.
Körülnézek, hogy mi is a helyzet, de a hang már újra elér:
– Nézz a lábad elé idegen, figyeld a forgalmat…, egy halál mára elég, hihihi…
Meghökkenve nyomogatom a füleimet, s valóban tágra nyitom a szemem, s amit látok, még jobban letaglóz. Kapaszkodom a csillagmintás hátizsákomba, s óvatosan araszolok a fordított forgalomban, hogy a velem szemben lévő templom előtti padra leülhessek. Egyre nagyobb a zavarom. Úgy érzem, mindenki engem figyel. Lassan azonban eljut az agyamig, hogy egy temetésbe cseppentem.
– Ssss, már megint okoskodsz? – hallom meg a hangot. – Figyeld inkább, mit csinálnak a többiek.
Megáll a levegő is körülöttem, körbenézek, s próbálom felfogni, hogy mi is történik velem.
Szeretem a különleges, az extra helyzeteket, lehetőségeket, s azt hiszem, elég tapasztalt is vagyok, de amit most megláttam, nem igazán tudom hova tenni…
Döbbentem meredek az előttem parkoló autóra. Egy kamion, de az utánfutó része helyett egy zöld pázsitot idéző szőnyeggel leborított platón egy aranybarna, fényes koporsó áll lejtősen, nyugodtan és kihívón!
– Hihihi – hallom meg a lassan ismerőssé váló, amúgy ismeretlen hang őszinte kacagását – Na, ez nem semmi, ugye? Itt az ideje, hogy bemutatkozzak: én a megboldogult vagy más szóval az elhunyt, azaz a mai nap főszereplője vagyok – vagyis az eddig használt testemből a lélek, ami igencsak élő még – hála az égnek!
Éreztem, hogy nem bírok mozdulni, annyira komikus volt a helyzet. Pedig egy valódi temetés, valódi koporsója előtt ültem, valódi gyászoló emberekkel. Mi, ha nem ez a valódi élet!
Mégis fars volt az összkép. Körülnéztem újra, mögöttem a hatalmas templom épülete, előttem a kamionon várakozó koporsó, benne a velem beszélgető halott élő lelke…, s akkor megpillantottam a választ:
– Mondd ki, bátran! – bíztatott a hang – Éld át, amit megértettél! Olyan ritkán teszik meg ezt az emberek. Élnek, azaz élni próbálnak, habzsolni minden fontosnak vélt dolgot, döntenek vélt jó és rossz között, keresik fáradhatatlanul a boldogsághoz vezető utat, tanulnak, tapasztalnak, talán még örülnek is menet közben, de soha nem állnak meg egy pillanatra, hogy valóban megéljék a megérzett újat! Én is így éltem. Ez az utolsó pillanat, hogy segítsek.
Zengett bennem a hallott gondolat. S magamat is meglepve halkan, de határozottan hagyták el a számat a szavak:
– Látom, hogy egy temetésen vagyok, s azt tanultam és éltem egész eddigi életemben, hogy ilyenkor sír mindenki a veszteség fájdalmától. De itt most vidám és nevetősek az emberek, Színes papírokat tartanak a kezükben az elmenő fotójával. Örülnek, hogy ismerhették Őt, hogy most elbúcsúzhatnak földi maradványaitól.
– Ez az! Nagyszerű! Ügyes vagy idegen. Tudtam, hogy téged kell kiválasztani az utca forgalmából, mert nyitott vagy, mert tényleg akarod, és így képes is vagy a változásra! – dicsért meg a hang.
– Köszönöm! – csúszott ki a számon, s már meg sem lepődtem ezen.
A nevetgélő, gyászoló tömeg lassan megöleli egymást, és búcsúpillantást vet a távozó felé. A szertartásnak vége, a csinosan felöltözött emberek az autóik felé indulnak. Egy hölgy, talán a legcsinosabb azonban a kamion felé indul. Hangtalanul kopog a magas sarkúja a járdán. Megáll nekem háttal, szemben a platóval, s kezét határozottan a koporsóra teszi. Érzem, ahogy fájdalma a mosolygó arca ellenére átöleli az autót. Válla finoman rázkódni kezd, teste mintha görnyedtebb lenne…
– Látod idegen? – hallom a most nagyon megtört hangot – azért a tényleges elválás nagyon kemény dolog… olyan igazi emberi…
Igen, mondom ki hangosan, s már nem törődöm a jelennel. A hölgy azonban megfordul hangomra, s rám mosolyog. Nincs bennünk szégyenérzet, nincs zavarodottság, ahogy tekintetünk egymásba fúródik, érezzük, hogy értjük egymást: megtanultuk a leckét a valaha volt kamionsofőrtől, hogy a pillanat számít, a megélés bátorsága maradéktalanul és minden élethelyzetben.
Önkéntelenül is biccentünk egymás felé. Ő elindul a kocsija felé, én ülve maradva a koporsóra meredek, mert az apró, finom mozdulatokkal éppen táncot jár.
Már nem akarom megérteni, hisz nem lényeges. A változás szelét beengedtem, minden lehetséges, ha hiszek benne.
Megvárom, míg a sofőr beül a kamionba, s a kollégáját szállító hatalmas autót a való világ forgalmába vezeti egy utolsó útra.
Felpillantok az égre, s a hatalmas szürke felhők visszarántanak a magam valóságába. Indulok az eredeti dolgaim listáját teljesíteni, de gondolataim valahogy még a frissen tapasztaltak körül forognak. Érzem, hogy húz valami előre, mindegy minek hívjuk… Nem vagyok még a látottak feldolgozásának végén, hiába a múlt idő…
Aztán a város Katedrálisában találom magam, kipillantva újdonsült gondolataim közül. Remegni kezdek, fázom vagy félek? Eddig minden olyan napsütéses volt a temetés ténye ellenére. A hatalmas épület szűk folyosóin szinte futok már. Meg akarom érteni, hogy mit érzek. Miért kellett idejönnöm?
Aztán beérve az óriási főhajóba még idegesebb leszek. Rengeteg turista bámészkodik mindenfelé. Hogy fogom így megtalálni a válaszom?
– Ssssss, nyugalom idegen, ne izgulj! Hagyd, hogy az érzéseid vezessenek. Éld meg a pillanatot! Erről meséltem neked eddig. Engedd meg magadnak, hogy változz, hogy ne a megszokott klisék alapján reagálj, nemcsak az van, amit látsz! Hidd el, hogy képes vagy mindenre, ami tényleg szolgálja az életed!
Valahogy megnyugtat a messziről jött üzenet. Becsukom a szemem, s eszembe se jut, hogy fellökhetnek. Lassan beengedem magamba a kérést, hogy megtaláljam a választ, ami miatt ezt a napot így kellett megélnem eddig, ahogy. Elindulok határozottan, már nyitott szemmel.
Az oldalhajó legtávolabbi részén aztán megpillantom, amit keresek. Ahogy közelítek hozzá, belsőm visszafoghatatlan nevetésben tör ki. Megállok előtte, s megértek mindent egy pillanat alatt. Érzékelem, ahogy körülöttem kiürül a tér. Ketten állunk ott, a válaszom és én. Mozdulatlan meredünk egymásra, mint a csatában az ellenfelek.
– Mit akarsz tőlem? – teszem fel vádlón kérdésem. – de nem felel.
Érzem, ahogy billeg bennem a döntés, hogy melyik utat válasszam a további haladásomhoz. Pro-kontra sorakoznak a valaha volt megtapasztalásaim, az érzéseim, a tudásom.
Bizonyítok és érvelek.
Na, most segíts kamionos!
S ekkor a katedrális gyönyörű hangú orgonája megszólal dübörgőn és sürgetőn. S én végre kitárom lelkem a nem választott utam szimbóluma felé.
Látom magam kívülről megerősödve a helyes döntés tudatában, ahogy ömlik belőlem a szó egy ember nagyságú gumiabroncsból font, épp felszállni készülő széttárt szárnyú koromfekete tollú angyalszobor előtt!
