Hetek óta figyelte a barkaárust. Korán ébredt a természet az idén, az igazi tavasz még csak most kezdődik. Honnan ez a sok barkaág, amit hatalmas táskákban, szépen csokrokba rendezve cipel a férfi minden pénteken? – tűnődött.
Lassan begördült a szerelvény az állomásra. Audry nem szállt fel. Leült a peron egyik szépen felújított padjára, arcát a nap felé fordította, jól esett melege.
Már nem sírt. A nap felszárította arcáról a sós ízű cseppeket. Azon a régi nyáron úgy érezte, elsírta minden könnyét. De ma kiszakadt belőle a sok visszafojtott indulat. Sóhajtott egy nagyot. Émil már várja otthon. Jó ember. Feltétel nélkül szereti őt. Kapcsolatukból ugyan hiányzik a szenvedély, a kis kedves gesztusok, nem udvarol, de megadja azt a biztonságot, amire szüksége van. Megígérte, ma egy különleges sütit készít neki, és még be is kéne vásárolnia.
Végignézett az utasokon, akiket látásból jól ismert. Legtöbben dolgozni, iskolába jártak a közeli városba, vagy orvoshoz igyekeztek. Ő csak vágyakozni jött ide, mikor elborította a reménytelen hétköznapok szomorúsága.
A peron hangzavara lassan elmosódott. Felváltotta egy sikoltásszerű hang. Majd mintha apró csengettyűk csilingeltek volna, aztán csengő-bongó pici harangok. A tükör hangjai. Néhány éve még azt suttogták: szép vagy, gyönyörűm. Ma történt valami. Másik arc nézett vissza rá, nem ismerte meg a fáradt, meggyötört arcot a tükörben. És a teste? Hová tűnt a feszes bőre? A karcsú dereka? A lapos hasa? És a szív? Azon a régi nyáron, a nagy csalódás nyarán gondolt egyet. Fájdalmában a szíve magasságában üvegvágóval megkarcolta azt a tükröt, ami a hálószobájában lógott. Szívet formázott. Hogy sikoltozott, mintha fájt volna neki. Egy kis tapadókoronggal kiemelte a tükörszívet. Óvatosan lecsiszolta a széleit, és puhára bélelt dobozkába rejtette. Aztán nem tetszett a nagytükrön tátongó üresség. A hiányzó darabot már nem tudta visszaragasztani, így hát kivágott egy nagyobbat kartonból. Pirosra festette, azt ragasztotta oda. Nem volt logikus magyarázata, miért csinálta. Émilt nem zavarta, sose kérdezte meg, mi történt vele.
Ma először csak pókhálószerű repedések indultak meg a tükrön, a papírszív körül, ahogy megállt előtte, aztán a kis pattogások, és jött a sikoltás, és ahogy végtelenül lassan törött-rogyott a tükör üvege, hullott kisebb-nagyobb szilánkokra, egy-egy darabkán felfedezni vélte Nicholas kedves arcvonásait… A papírszív elszakadt. A sikongó tükör eljátszotta a búcsúdalát. Legalábbis ő úgy hallotta, mintha az a dal szólna, amit neki írt sok évvel ezelőtt a férfi.
Megborzongott. Zokogva, remegő kézzel takarította fel a romhalmazt. A nagy csalódás nyarának egyetlen megmaradt tanúját. Igaz, még ott volt a szív…
Valaki elejtett egy kólás üveget. Úgy látszik elszunyókált egy kicsit, riadtan nézett körül. Az állomásra újabb szerelvény érkezett. Teste átvette a remegést, amit a vonat keltett.
Menni kéne. Jó messzire. Maradt még egy nagy álma, ami nem valósult meg, de Émil megígérte, idén nyáron bérelnek egy kék Cadillac-et, és végigautóznak a 66- os úton. Már megszervezett mindent. Reggel árulta el, mikor ő kiborulva sírt a tükör miatt, és a megváltozott külseje miatt, és hogy attól fél, olyan öreg lesz, hogy már nem lesz ereje elindulni. Ezért a vigaszért jár a különleges süti.
Felállt a padról, nyújtózkodott egyet. A boltban azon töprengett, hogy a kivágott tükörszívet is elviszi majd magával, és valahol ott hagyja a 66- os út mentén, a nagy csalódás nyarának emlékével, a tükör hangjaival együtt…
Mikor hazaért, elő is kereste a féltve őrzött dobozkát. Mikor óvatosan a kezébe vette, hogy egy búcsúpillantást vessen rá, a tükörszív rezegni kezdett, halkan megszólalt egy gitár, és hallani vélte, hogy Nicholas énekel:
Olyan voltál nekem mintha tükröm
magam láttam ha szemedbe néztem
szépségem
gyönyörűm
Nem érinthettelek
csak hangod bűvölt
puha bársonyt vonva körém
szépségem
gyönyörűm
Tükröm eltört
darabját őrzöm
szívem fölé csiszoltam belőle új szívet
szépségem
gyönyörűm
Hangod őrzöm
szívem eltört
szilánkját rejtsd el
őrizz meg
szépségem
gyönyörűm.
