Amikor a kapcsolatuknak vége szakadt Klarissza megpróbált rájönni, hogyan jutottak idáig. Mi történt velük és miért.
Megpróbálta eldönteni bűnös-e vagy áldozat. Megpróbált túllépni az egészen, s mert nem sikerült, megpróbált együtt élni tovább nélküle.
Sokáig azt hitte, az álmok beteljesülésének nincs határa. Azt gondolta, hogy a beteljesült álmok nem fakulnak, hogy olyan dimenziókat nyitnak az életünkben, amelyek álmodozás közben eszünkbe sem jutnak. Azt gondolta, hogy az öröm, amit együtt éltek át, egyforma erővel kapcsolja egymáshoz őket. Pedig az erők különbözőek voltak, és a gyengébb láncszem könnyen szakadt.
Azt remélte, hogy a szépsége, amely a másik szemében tükröződött, örök. Boldogan ápolta, kényeztette önmagát neki. A szépségét mégis úgy veszítette el, hogy közben szebb volt, mint valaha. De a másik már nem nézte, így már ő sem látta. S amit nem látunk, az nincs is.
Hosszú gyötrelmes időszak telt el addig, amíg úgy ébredt fel egy-egy reggelen, hogy nem a hiány volt az első gondolata. Sokáig nem volt olyan nap, hogy a fojtogató gyötrelem fel ne támadt volna újra és újra. A leváratlanabb pillanatokban tört rá a kívánság, hogy világgá kiáltsa a fájdalmát, de a hangok a torkába szorultak. A berögzített fegyelem mindig győzött. Tudta a sírás segítene, de minél jobban fájt, annál kevésbé tudott sírni. A könnyek jeges kövekként ráültek a lelkére és nem volt tűz, ami felolvassza.
Amikor végre tisztulni kezdtek a gondolatai, kidolgozta az újrakezdés stratégiáját és ennek mentén morzsánként szedegette össze széthullott énjét.
Megpróbált eltűntetni mindent, ami a másikra emlékeztette. Kidobott, elajándékozott dolgokat, vagy szekrények mélyére rejtette, hogy ne is lássa őket.
Belezsúfolt a napjaiba munkát, programokat, igyekezett gondolattalanságig elfoglalni magát. Így tologatta magát előre a létezés szögesdrót akadályain reggeltől estig, estétől reggelig.
Lassan araszolt előre a tudatos felejtés útján. E közben ráébredt, mi mindent hagyott az útszélén, ami korábban az élete része volt. Hány emberi, baráti kapcsolatot hagyott elaludni, mert az élete egyedül körülötte forgott. Akkoriban fel sem tűnt, mert kitöltötte az életét az együttlét. A napjait neki rendelte alá. Az együtt töltött napoknak, a közös terveknek, az öleléseknek.
Akkoriban nem hiányzott semmi és senki, az élete maga volt a megélt csoda. A mosolya ragyogott akkor is, ha a világban fagyott. S most, hogy ő belül megfagyott elveszett a mosolya is.
Klarissza az értékeibe kapaszkodott. A családjába, a barátokba, a könyvekbe, a mozgásba. Ezek csak az övéi voltak, és bár nem védték meg a keserűségtől, mint virágnak a karó, ott voltak támasznak. Vigaszt és szeretet kapott tőlük. Ráébredt milyen szerencsés, hiszen nem maradt egyedül nélküle sem.
Új dolgokat keresett. Új utakat, új elfoglaltságokat, új könyveket, új kapcsolatokat. Küszködve bár, de kinyitotta énjét a világra. És a világ visszafogadta őt.
Végre ráébredt, mi mindenre nem figyelt, talán mert nem is akart figyelni a boldogság bűvöletében. A jelzésekre, amelyek előre vetítették a véget. Vagy egyszerűen a boldogság tette túl naivvá. Vagy talán a megváltoztathatóságba vetett ősi női hit.
Amikor tiszta ésszel átgondolt mindent, rájött, ha a hibákon rágódott volna, nem élte volna meg azt a csodát, ami csak ritkán adatik meg egy életben. A felhőtlen boldogságot.
Végül leszámolt az egésszel, és nem volt benne sem harag, sem gyűlölet. Egyszerűen csak szomorú volt, hogy elveszítette. Lassacskán engedte el a fájdalmát. Közbe-közbe egy apró tüske még bele-bele szúrt. De már csak olyan volt, mint egy régi seb, vagy egy műtéti heg, amely felsajlik egy hideg front előtt, hogy aztán elcsituljon, amint elvonul a vihar és kisüt a nap.
Egy reggelen Klarissza ráébredt, hogy már nem is fáj. Hogy már tiszta szívvel tud visszaemlékezni a szépre. És megértette, hogy nem hibázott, hogy törvényszerű volt a végkifejlet és többet nyert, mint veszített.
Ezzel eljött az új kezdet. Újra kitárult a szíve, felolvadt a lelke, szeme újra kinyílt az élet csodáira. Újra érezte, hogy élni jó. Megint tudta, hogy a felhők fölött is ragyog a kék ég és a napsütés bearanyozta a lelkét. Fellélegzett. Megmenekült.
Aztán egy délután, amikor belenézett egy másik szempárba, újra meglátta saját szépségét egy új tükörben.
Ma már pontosan tudja, hogy ha a dolgaink nem is alakulnak feltétlenül úgy, ahogy szeretnénk, mindig jöhet egy új kezdett, és ez néha olyan, mint a születés, fájdalommal jár, de jövőt ígér.
-rame-
