Összerándult a gyomra, amikor végül egyedül maradt a félhomályos lépcső legfelső fokán ülve, pedig ő kezdeményezte, hogy váljanak, mert külön-külön szebb jövőnek néznek elébe… Felszabadult ujjongás helyett most miért zuhant rá ez a bizonytalanság? Mi lesz, ha mégsem tudja két ember feladatát ellátni? Pontosabban: mindkét szülő feladatait.
Mellette még ki sem hűlt a szőnyeg, ahol imént még a tizenöt éve házastársának nyilvánított, de percek óta már ex-férjnek számító férfi ült.
Még utána kiálthatna, megbeszélhetnék, a “hogyan tovább”-ot. Nem kiáltott, nem mozdult. Érezte, hogy hiába próbálkozna. Kiüresedtek. Nem maradt energiájuk az együtt maradáshoz, jó ideje csak lefelé húzták egymást. Nem tudott felnézni a párjára, mióta Jani némán neheztelt, mert egyformán keresnek. Kikövetelte a napi egy, két… hat sört. A sportot többre becsülte az irodalomnál, koncertekre sajnálta a pénzt – amiken nem ritkán elaludt. Táncolni sose mentek, moziba is ritkán. Kikövetelte a napi egy, két… majd hat sört. A gyerekeket puritán egyszerűséggel szinte bezárta a házba. Az is csupán ígéret maradt, hogy a családját elviszi a szülőhazájába! Tizenöt év álmai immár romokban hevertek.
A csupán várakozással, munkával töltött évek után Vali élni akart!
“Inkább öreg napjainkra kell félretenni!” felkiáltással Jani az utolsó szalmaszálat azzal rakta a mérlegre, hogy feleslegesnek ítélte két kocsi tartását. A meglévő kocsi természetesen az övé, egy asszony gyalog is tud vásárolni…
Az osztozkodást sikerült békésen, aprólékosan megbeszélniük. Közösen szerzett kis vagyonukat igazságosan felezték el. A kocsit, az új ülőgarnitúrát, a vadászfegyvereit, és a megtakarított pénz felét Jani viszi magával. Valinak itt marad a ház sok rezsivel, a színes TV és a gyerekek.
Még ott visszhangzott fülében a kissé erősen becsapott ajtó robaja. Lezárult egy fejezet az életéből. Minden nesz felerősítve kúszott be az agysejtjeihez, a csengő ijesztő sikolya rémülettel töltötte el.
Felpattant és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Igen, a gyerekek jöttek meg az iskolából. Lesimította a haját, és mosolyogni próbált, miközben sietett ajtót nyitni.
– Csak egymás után, különben nem értem mit beszéltek – csitította a zsivajgó gyerekhadat.
– Apa már nincs? Megkaphatom a távirányítót? – kérdezte foghegyről Szilvi.
– Ugye most már átmehetek Petihez? – így a kisfiú – apa sosem engedett!
Ana, a legnagyobb, csöndesen elballagott a szobája felé. Neki máris hiányzik apa, akivel akár focizni is lehetett. Vacsorakor súlyos csend nehezedett a széttört családra, némán nézték az üres széket.
Időbe telt, de feldolgozták az apa távozását. Vali egy év múlva elégedetten dőlt hátra, hogy sikeresen megoldotta az embert próbáló feladatokat. Rögtön vett kocsit, de gyereket sosem ültetett maga mellé. Veszélyes az anyósülés, és minek veszekedjenek, ki a soros elöl ülni. Meggyőzte őket, hogy a kocsi csak a biztonsági övek becsatolása után indul el. Úgy döntött felesleges túlszabályozni a gyerekeket, kinevetik, ha nem tudja nyomon követni a kihágásokat. A bentlakó gyerekvigyázó lányok meghálálták, hogy emberszámba vette őket.
Jani gyakran telefonált. Valit zaklatta: megbánja még, hogy elválasztotta a gyerekeitől…
Közben a gyerekek minden második hétvégét apánál töltötték. Olykor vonakodva, de bepakoltak és mentek… Vali csak ilyen hétvégeken merészkedett el társaságba, később randevúkra. Úgy tűnt sikerült rendezni, helyretenni az életüket. Amikor újra minden szépen és olajozottan működött, ekkor robbantak bombaként a panaszos szavak:
– Muszáj nekem mindig apával aludnom? – fakadt ki egy szép napon a tizenkét éves Ana, és szája elé kapva a kezét rémülten nézett fel.
Vali megkövült. Jani utánanyúlt, és megbosszulta a rajt esett sérelmet, a válást. Tudta, hogy csak a gyereklányukon keresztül képes ex-feleségét megsebezni.
Az ilyenkor szükséges telefonhívások: a rendőrség, a gyermekvédők, az orvos, az ügyvéd felé – mindez kusza kavargássá vált Valiban.
Egy a biztos: nem maradhat padlón.
Megint fel kell állni, és újra kell kezdeni!
