– Tévedés lenne azt hinni, hogy ez a diploma, amit a kezemben tartok jó lesz valamire,- mondta a kézműipari alkotóiskola, két évvel azelőtti autóbalesete után tejfehérre változott hajú, amúgy még fiatal igazgatónője semleges hangon, miközben végignézett a sikeres vizsga utáni boldog, kipirult arcú hallgatókon, akik a teremben feszülten várakoztak megérdemelt oklevelükre, hogy végre kezükbe vehessék két évi megfeszített munkájuk gyümölcsét.
A teremben előbb halkan morogva megindult a meg nem értés hangja, majd a zúgás egyre erősebbé vált, hallgathatatlan lett az igazgatói beszéd folytatása. Látszott, hogy az igazgatónő kicsit tanácstalan, jobbra-balra forgatta a fejét, de hiába kért testbeszéddel segítséget a mellette álló tantestület hat képviselőjétől.
Így hát az erősödő, sértődött pusmogásból zajjá erősödött hangzavarban, az igazgatónő magasra emelte a kezét, és benne valamelyik tanítvány bordó műbőrbe kötött oklevelével.
Erre a mozdulatra hirtelen csend lett. Olyan csend, mint, amikor hirtelen megszakad a film, vagy leáll a légzés. Lehet, hogy az is volt. Huszonhét tanítvány légzése szakadt benn abban a másodpercben, amikor az igazgatónő azzal a mozdulattal szétrobbantotta a tiltakozó morgásból kialakuló, egyre agresszívebb hangzavart. Nagyon jól tudta, mit csinál, amikor magasra emelte az oklevelet, pontosan ezt a hatást szerette volna elérni.
Azt is tudta azonban, hogy az a csend, amely mozdulatát követően kialakult, csak másodpercekig tarthat, így tudta, azt is, hogy ezt a pár másodpercet kell kihasználnia, mert utána elszabadulhat a pokol, megrohanhatják a tanítványok, de nem volt más lehetősége, hát még hangosabban folytatta.
– Igen, ahogy mondtam, tévedés lenne azt gondolni, hogy a diplomátok ér valamit, az iskolából kilépve. Tévedés lenne azt hinni, hogy egyéni vállalkozóként, ti lesztek azok, akik letörik a multik és egyéb piacok dömpingáruit, a más országokból bezúduló szemetet. Itt a kezemben ez az oklevél. Nem néztem, melykőtöké. Most itt azonnal be lehet zúzatni, és el lehet égetni. Ez az egyik lehetőség, a másik az, hogy mélyen magatokba pillantva, eldöntitek, vállaljátok-e a harcot azzal a sok szeméttel, amely ellepi az országot, minden szinten, és vállaljátok-e a harcot, összefogtok-e azért, hogy ez másképp legyen?
A csend maradandónak bizonyult, így az igazgatónőnek volt annyi ideje, hogy egy papírzsebkendővel le tudta törölni a szemét csípő izzadtságcseppeket.
– Nos, mi a válasz? – kérdezte, most már kihívóan
Egy kéz lendült a magasba, a legidősebb tanítvány keze, majd ezután a legfiatalabbé, és sorra emelték a kezüket a diákok.
– Tessék, kérdezz!- szólt az igazgatónő
– Miért nem lehetett ezt két évvel ezelőtt elmondani, – kérdezte a legidősebb hallgató, – amikor a súlyos százezreket fizettünk be a tanulmányi irodában?
A kezek már nem nyújtózkodtak, de a morgás újraindult. Az igazgatónő, újra a magasba nyújtotta karját, benne az oklevéllel.
– Sajnálom, hogy a szerződés apró betűs részét nem olvastátok el. Most két évvel az iskolába való felvételi után, a befizetett tandíj összege, és ez a vita ezért már nem helyénvaló….
A helységben hatalmas lett a hangzavar.
A tanítványok egyike, hogy egy szintre kerüljön a pulpituson oklevelet lóbáló igazgatónővel, egyik szék tetejére áll, és hangosan kiabálni kezdett:
– Mégis, miről beszélsz, tisztelt igazgatónő?! Még hogy nem olvastuk el? Hiszen, komoly felvételi után, egy besötétített szobában pszichológiai tesztek hosszú során kellett bizonyítanunk, hogy képesek vagyunk teljesíteni az összes feltételt, hogy itt, ebben a műintézményben tanulók lehessünk! Ki tudna más bekötött szemmel tűbe fűzni, egy kézzel varrógépet javítani, vagy például babaarcot lábbal,- szájjal festeni! Mégis, mit gondol? Mi lettünk a Kiválasztottak! Így indult a képzés, azt mondták nekünk, hogy mi, huszonheten, megteremtjük a megváltó kézművesipart az országban!
Már mindenki kiabált, mutogatott, és megindult a csoport az igazgatói pulpitus felé.
Ekkor, mintegy varázsütésre, hangos, ritmusos zene csendült fel az összes hangszóróból, s ez hirtelen megállásra, majd, automatikus mozgásra, szinte tánclépésekre késztette, és megállította a csapatot.
A zene olyan váratlanul, ahogy megszólalt, el is hallgatott.
A csapat bambán, a történtek percenkénti változásai hatására, szinte bénultan állt. A legfiatalabb az asztal tetején állva nézett ki a fejéből.
Mintha mindnyájukat megbabonázták volna.
Semmi sem rezdült, semmi nem mozdult.
Ekkor az igazgatónő telefonja berregni kezdett, és anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna, valaki a telefonon keresztül szólt a teremben lévőkhöz.
– Kedves diákok! Itt az ország miniszterelnöke beszél hozzátok! Amint a teremben lévő kamerákon keresztül figyelemmel kísértem az oklevél kiosztásának folyamatát, nagyon nagy szomorúságot kellett éreznem. Ti, huszonheten, kiválasztottatok lettetek, hogy majdan képviselhessétek az ország kézműves iparát, és ezzel a tevékenységgel taníthassatok, példát mutathassatok. Piszlicsáré párszázezer forintjaitokat sajnáljátok, mert az igazgatónő azt mondta, tévedés, hogy az okleveletek ér ennyit? Kedveseim, tudjátok meg, nem tévedés, az okleveletek érvényes, és sokkal-sokkal többet ér, ha okosak vagytok. A mai naptól a nemzeti ipartestület által fenntartott bentlakásos intézet áll rendelkezésetekre, ahol életetek végéig fogtok alkotni, olyan tárgyakat, amelyeket azután sokszorosítunk, és széjjelküldjük a nagyvilágba, mint az országot fémjelző termékeket. Ezzel letörve mindent, ami eddig elárasztotta országunkat. Ez az oklevél, tehát csak a mindennapi életben semmis, ez nem tévedés. Ahogy Rodolfó mondta gyermekkoromban: „Figyeld a kezemet, mert csalok”. Ez nem csalás! Amennyiben hajlandóak vagytok elfogadni az életetek végéig koszt,- kvártélyt adó alkotóházat, ahonnan kilépés nincs, csak alkotás, akkor az okleveletek érvényes. Amennyiben a felkínált lehetőség nem tetszik nektek, hogy az ország érdekében életetek minden pillanatát arra használjátok, hogy a világ szemében országunkat fényessé varázsoljátok, akkor az okleveletek okafogyottá válik. Ez volt az apró betűs részben, amit nem olvastatok el két évvel ezelőtt, ezt szerette volna az igazgatónő közölni veletek. Nincs tévedés, az oklevél ott van, rajtatok áll, vagy bukik, hogy éltek-e a lehetőséggel. Aki nem vállalja ezt, holmi kicsinyes igények miatt, mint például, szerelmes akar lenni, családot akar, vagy utazgatni, annak áll a zászló, mehet, amerre lát, nem kell szerződésszegési eljárásban részt vennie, mert aláírta ugyan, hogy vállalja a bentlakásos alkotóházat, de szabadon elmehet. Aki, pedig vállalja, hogy felvirágoztatja országunkat, azt még ma ünnepség keretében átvezetjük a berendezett lakosztályába, ahol már minden várja, amire egy embernek életes során szüksége lehet. Havonta egy-egy házon belüli egészségügyi szexuális levezető napot is engedélyezek. Sok sikert a döntéshez!
***
A teremben harapni lehetett a csöndet, a huszonhét tanuló, férfiak, nők, idősebbek és fiatalok előbb döbbenten, majd egyre aktívabban ocsúdtak. Alkotás, vagy élet? Melyik felét válasszák, hogyan lehet dönteni annak fényében, hogy nem tudható előre, a döntés nem lesz e tévedés, amelyet később megbánnak?
Az igazgatónő törte meg a csendet:
– Most kaptok egy kis gondolkodási időt. Nem gondoltam, hogy miniszterelnök úr is követi az oklevélosztó ünnepséget, hatszögletű irodájában elhelyezett monitorokon, de, ha már így történt, legalább elmondta, mindazt, amit én szerettem volna. Most délután két óra van. Egyelőre szabad a ki és bejárás. Este hatkor bezárul az ajtó, és akkor mindazokat, akik vállalják az országunkért való alkotás egy életen át programban való részvételt, amelyre ez az iskola felkészített benneteket, innen egy titkos átjárón keresztül azonnal át lesznek vezetve a luxuskörülmények között berendezett a hegy tetején épített palota kinézetű épületkomplexumba, ahol ettől kezdve, semmire nem lesz gondja, ha dolgozik, mindene meglesz, amire életében valaha vágyhat. Aki pedig nem vállalja, szabadon elmehet, soha, senki nem fogja neki felróni. Este hatkor visszajövünk. Remélem, mindannyian itt lesztek.
***
Feltárult egy ajtó, az igazgatónő, a tanári kar néma tagjainak kíséretében eltávozott.
Ugyanebben a pillanatban kinyíltak az eddig rejtett ajtók, és bezúdult a friss nyári szellő.
Az ajtón túl tombolt a nyár, az iskola kerítésén kívül számtalan családtag transzparensekkel, virághalmokkal, lufikkal és kendők lengetésével visítva örült, hogy gratulálhat a végzősöknek.
***
Este hatkor, amikor az igazgatónő és a tantestület a rejtett ajtón keresztül várakozón visszatért, a terem üresen tátongott.
Egyetlen transzparens állt a terem közepén, székekkel kitámasztva, hogy megálljon.
A transzparenst egyik gratulálóktól kértek el, és a gratuláló szöveg tetejébe egy másik lapot ragasztottak, amelyen a válasz üzenet állt.
Az üzenet egyetlen egy szó, a „TÉVEDÉS” volt, hatalmas fekete, kicsit dülöngélő betűkkel, és mögötte huszonhét felkiáltójel.
