Gizike sürgött-forgott, már kora délután vacsorához terített. Gondosan kiválasztott egy kék terítőt, amin jól mutat a csipke. A kertből nefelejcs csokrot hozott, és minden szalvéta mellé tett egy picike vázával. Elővette a finomabb evőeszközt, hadd legyen ünnepibb a teríték. Apa talán pezsgőt is bont… Különös izgalom bujkált benne, bár az egyik vacsoravendég majdnem mindennapos náluk. Kinek kérte anya a hetedik terítéket? Andor ugyan a nagylánynak udvarol, de akkor is leül, elbeszélget a családdal, ha Bözsike nincs otthon, mert éppen dolga akadt. Olykor csak Gizike kuporodik le elé, hogy kislányos áhitattal hallgassa meg a társasági, hivatali történeteket. Közben egyre traktálja a saját készítésű sütikkel, mert ő titkon cukrásznak készül… Nagyon ad Andor véleményére, aki a legjobb kávéházakba jár, és kifinomult ízléssel rendelkezik. Természetesen amint Bözsike hazaér, egyből ő lesz a központ. Élénken meséli el a nap kalandjait, mindenről, mindenkiről határozott véleménye van. A bálokon is népszerű, tolonganak körülötte, és ő boldogan tündököl a legjobb táncosok karján. Andornak alig jut egy-egy forduló.
A többi széptevő lassan lemorzsolódott, egyre kevesebb fiatalember fordult meg náluk, végül csak Andor bizonyult kitartónak. Bözsike nem törődik ezzel, jelszava: “Gombház, ha leszakad, lesz más!”
Gizike, a kissé szeplős, kamaszosan vékonydongájú, fiatalabb lányka még labdába sem rúghat a nővére árnyékában. Ezt határozottan tudja és elfogadja. Talán ezért várja olyan felajzva a mai estét, mert hátha ma lesz a lánykérés! Sokat álmodozik róla, hogy amint Bözsike elkerül a háztól, rá is sor kerülhet! Talán észreveszi az új tanító, miután Andort elhalászta előle Bözsike… Addig is szorgalmasan nyüzsög a konyhában, a kertben, szépen zongorázik… Alig marad ideje mozira, a barátnőkre… Közülük is rendelkeznek már komoly udvarlóval az öregebb húszévesek.
Végre körül ülték az asztalt, hetediknek a plébános foglalt helyet. Behordták a finomságokat, Gizike legújabb tortája is csodásan sikerült…
Andor kért szót, mire várakozásteljes csend lett. Az apa jobbján felmagasodó alakra szegeződő tekintetekből egyértelműen sugárzott, hogy vártak erre a pillanatra. Úgy látszott, pontosan tudják mit fog mondani:
– Bátyámuram, úgy érzem elérkezett az idő: döntenem kell! Nem titok, hogy jó ideje járok a házhoz – helyeslőn bólogattak, mintha előre ismernék a további szavakat:
– Szeretném megkérni a lányka kezét, ha Gizike is hajlandóságot érez irántam!
Itt megtorpant az idő! Tapintani lehetett a vacsorázókra zuhant döbbenetet!
Bözsike kegyes mosollyal készült nyugtázni a kérést, de Gizike neve hallatán leforrázva, aléltan csúszott le a szék mélyére.
Az öreg plébános sebtében feljegyezte, hogy az elkövetkező három vasárnap ki kell kiáltania a jegyeseket…
Anya riadalmában magához húzta, babusgatta szegény Bözsikét…
A fiatal tanító erőt vett magán és biztatón kacsintott Gizikére, bár ő érezte a legbecsapottabbnak magát.
A beálló halálos csöndet végül apa, aki mindig a helyzet magaslatán állt, törte meg.
Végtelenül hosszú percek múlva csak ennyit bírt hebegni:
– Nem téved, Andor fiam, talán Bözsikét akart mondani?
– Nem, nem tévedek, míg Gizikét figyelgettem, beszélgettünk, megismertük egymást, rájöttem, hogy nekem pontosan ilyen kis feleségre van szükségem, akivel akár cukrászdát is nyithatok! – védte igazát higgadtan Andor.
Mintegy végszóra, megtörve a dermesztő mozdulatlanságot, mindenkiből egyszerre robbant ki a meglepetés, a helyeslés, a rosszallás, a gratulálás:
– Áldásom rájuk…
– Nem úgy illő, hogy az idősb repül ki a házból elébb?
– Nahát, bár igaza lehet Andornak…
– Na még ilyent!
– Miből lesz a cserebogár!
– Éljen az ifjú pár!
– Ekkora meglepetést!
A beálló zenebonában talán egyedül a kérő hallotta, hogy:
– Ó, igen! Drága Andor… – lehelte Gizike pipacs pirosan maga elé.
Így lett Gizike a nagyanyám!
Bözsike néném bizony addig-addig válogatott, hogy végül sosem ment férjhez.
