Magadnak vagy másoknak? – ízelítő

(Részlet Dusik Andrea, pénzügyi tanácsadónk, a 2010. októberi Minerva Capitoliumában megjelenő cikkéből.)

Megszületünk.

Sőt még csak készülünk rá, máris számos elvárás „vár ránk”. Szüleink, leendő rokonaink, barátaink és ismerőseink képeket festenek arról, milyenek is leszünk, ha megérkezünk?Milyen színű lesz a szemünk, mekkora a hajunk, átalusszuk az éjszakát, vagy kis baglyok leszünk, stb?

És ekkor ártatlanul megérkezünk erre a világra. És mi történik? Máris teljesítenünk kell! Igen, kell!

Mert az első pillanattól, mintegy szabvány előírják nekünk, a csöpp babának, hogy mikor és mennyit kell ennünk, mikor mekkorának kell lennünk, mikor hány kilót kell nyomnunk a mérlegen, mikor milyen fizikai aktivitást kell mutatnunk.

Mindegy milyen és mekkora (cm, kg) az eredeti kiindulási állapotunk, helyzetünk.

Így fordulhatott elő –saját példámon –  az, hogy 6 hónapos korában az én kislányomra is csattant a bélyeg: el van maradva a fejlődésben! El tudod képzelni, hogy mit éreztem?

És mit látok ma? Az én, fejlődésben elmaradt gyermekem, ma 12 évesen 166 cm magas, 39-es cipőt hord, és lassan én hordom az ő kinőtt ruháit.

Persze én megértem és elfogadom azt a véleményt, hogy valamihez mégiscsak viszonyítani kell, hogy azonnal észrevegyük, ha valami baj van.

De „átlagos” a legritkább esetben lesz valaki. Tudod, ha 10 napot nézünk, és ebből valakinek 5 napig hasmenése van, 5 napig pedig székrekedése, az statisztikailag teljesen normális bélműködéssel bír.

És szép sorban találkozunk a többivel: köszönj szépen, légy jó kislány/kisfiú az óvodában, iskolában. És a sor csak folytatódik: Tanulj jól, juss be az egyetemre, főiskolára. Aztán ha elvégezted, élj meg! És egy ponton kialakul véglegesen is a másoknak való megfelelés „önkéntes” kényszere. Mégpedig a szüleink jóvoltából. Ez pedig annak az eredménye, hogy ha megcsinálunk valamit, amit ők kérnek tőlünk, és ha még jól is csináltuk, megdicsérnek.

Ám mi történt, ha nem akartunk valamit,  ha nem akartuk megenni a főzeléket, ha nem ültünk rá a bilire, ha hisztiztünk valamiért a közértben – nos jobb esetben dorgálást kaptunk rosszabb esetben büntetést.

Az idő előre haladtával pedig folyamatosan kapcsolódnak be további „elvárók” az életedbe, mint ahogy egy folyóhoz kúsznak a kis patakok. Ilyen lesz az első barát, barátnő, haverok, ilyen lesz az első szerelem.

Aztán a szomszédok, a munkatársak, a főnökök.

Majd az állam. Elvárja, hogy fizess adót, járulékot. Bár ma már ez így nem egészen igaz, mert elveszi!

Mind-mind valamilyen elképzeléssel, hogy nekünk mit kell tennünk értük?

És már benne is vagyunk az ördögi körben. Mert azt tudjuk, hogy ha nem teszünk meg valamit, amit kérnek tőlünk, amit elvárnak tőlünk, akkor az nem csak a társunknak, munkatársunknak, barátunknak, szerelmünknek lesz rossz érzés, hanem nekünk, saját magunknak is.

És ez valahol rendben is van, mert a társadalmi normák teljesítése nélkül lehetetlen lenne egymás mellett élnünk.[…] Folytatás itt.