„…és van úgy, hogy a mély és súlyos bánatunk miatt nem tudunk érezni: a puszta üressége megriaszt, és kétségbeeséssel fenyeget. Ez volnék én? Csak az űr. A semmi…”
Talán kisiskolás koromban hittem el utoljára, hogy minden tökéletes, és hogy örökké fogok élni. A legnagyobb nemszeretem dologgal, ami már zavarba hozott, ez idáig nem találkoztam olyan közelről. Kínos, dermedt csöndet sem váltott ki belőlem ez a téma előtte különösebben. Jól emlékszem, amikor először szembejött velem a kaszájával. Egyik közeli barátom kisöccse hetekre, hónapokra eltűnt otthonról. Anyukája kisírt szemeinél csak az élettelen tekintete és a legörbülő szájív komorsága volt vészt jóslóbb. Apukája, sokak nem tetszésére, de a helyi kocsmáros örömére, az italozó hely gyakran látott vendégévé vált. Aztán később azokban, akikben egy kis együttérzés szemerkélt még, részvét alakult ki, és teljesen megértették, elfogadták tettét. Nem tudtuk, mi van Petivel. Csak egyszerűen megéreztük, hogy valami nincs rendjén vele. Aztán végleg visszakerült a családjához. Utolsó heteiben kimerészkedett az utcára is. Mindenki sajnálta. Tisztes távolból nézték a felnőttek és mi gyerekek. Mintha egy szentéletű bölcs lenne az a kisfiú, aki valami nagyon fontosat tud már erről az életről. Nekünk az volt különös, hogy semmiféle gyerekcsínyben nem vett részt. Aranyos, ártatlanságot sugárzó arca holtsápadtan világított, akár az éjszakai derült égen a kerek Hold. Murisan kugligolyó fejűnek becéztük. Sehol egy szál haj! Lépései kimértek voltak, mint egy vén emberé. Ritkán lehetett hallani hangját, akkor is halkan és szelíden szólalt meg. Hamarosan eltemették. Sosem fogom elfelejteni azt a siralomvölgyet. A fájdalom tüskéi bökdösték át az embereket, mint a kellemetlen, csípős januári szél, csontokig hatolt beléjük a fagyás. Kínok gyötörtek mindenkit. Az érthetetlenség, a miértek szaladtak bűnbakot keresni. Mindenki szabadulni akart végre a cipelhetetlen tehertől. De a gyász makacs szülemény. Évekig is rabul ejtheti áldozatait.
Pár év múlva, igaz egészen más formában, meglegyintett megint az a valami, ami végső soron megváltoztathatatlan. Talán nem mondok újat azzal, hogy már akkoriban is imádtam olvasni. Úgy faltam a könyveket, mint a boldogtalan barátnők az édességet a tv reklámban. Havonta általában 8-10 kötettel hagytam el a könyvtárunkat. Alig kamaszodtam, amikor kezembe került egy andoki repülőszerencsétlenségről szóló regény. Sportolók utaztak Dél-Amerikába, de lezuhant a gépük a hegyekben. Csak kevesen élték túl a fagyott, hóval borította sziklák között. Ők a túlélésükért küzdöttek nap mint nap, egészen a könyv utolsó lapjáig. Viszontagságaik idején kegyetlenül fáztak és éheztek. Majd odáig vetemedtek, hogy ettek halott társaik húsából. Nekem kifejezetten tetszett az a rész a könyvből, amikor azt taglalta, hogy már többeknek a fejében megfordult az a gondolat, mert a gyomor csak-csak jelzett, mi lenne ha… Mi lenne, ha megkóstolnák volt csapattársuk testét? Persze eleinte nem merték elmondani egymásnak. Nem igen merték megengedni maguknak, hogy eljátszanak azzal a gondolattal, amiből aztán tettek lehetnek. Volt, aki felmentette magát. Akadt, aki megmagyarázta. Némelyek amellett érveltek csöndben, majd egyre hangosabban is kimondva, ha megfőzik a húst, akkor talán nem akkora bűn. Napokig, sőt hetekig az igaz történeten alapuló regény hatása alatt voltam. Nehezen tudtam elengedni azokat az ijesztő, megdöbbentő érzéseket, amelyeket kiváltott belőlem. És sok idővel később csillapodtak fejemben azok a gondolatok, melyeket az elképzelt repülőbaleset legsötétebb percei-órái jutattak eszembe. Nem is tudtam kivel megosztani ezeket a felkavaró érzéseket. Már főiskolára jártam, amikor ismét azzal a valamivel kerültem kapcsolatba. Országjáró kiránduláson vettünk részt olyanokkal, akiket szintén érdekelt a Kárpát-medence kultúrája, hagyományai. Így eljutottunk olyan eldugott falvakba is, ahol a halottakat nem temették el azonnal. A templomuk előterébe, egy erre a célra kialakított asztalra helyezték a tetemet, és vártak 7-10 napot, ami idő alatt mindenki megbizonyosodott arról, hogy valóban élettelen a teste. Csak utána helyezték földbe a néha már erősen bomlásnak indult és rothadás szagú hullát. Ki akarták védeni, hogy élve temessék el a megboldogultat, amire sajnos korábban volt példa. A nagyméretű kövekből épült istenháza előtere, mint egy ravatalozó várta a szegény hozzátartozókat temetések előtt. Néhai anyai nagyanyám hullája sem volt valami szívderítő látvány egy hasonló alkalommal.
Később már nem féltem annyira ennek a földi játéknak nevezett utazás végétől. Az élet furfangos módon csak fokozatosan, elviselhető mennyiségben adagolta a legkegyetlenebb részeket. Eleinte távolról, majd könyvből szagoltam bele a vég visszavonhatatlan, kőkemény valóságába. Aztán egyre közelebb engedett ehhez a fejezetéhez is. Most pedig arcomba, zsigereimbe leheli tényét. Itt fekszem a kórházi ágyban. Géppel tisztítják a véremet. Egy erdélyi kaland miatt történt. Kiruccantunk a barátainkkal a Fekete-tói vásárra egy hosszú hétvégén. Aztán az első éjjel, míg átszellemült arcokkal népdalokat énekeltünk az őszi hegyvidékies nehéz hidegben, valaki vagy valakik felhasították a sátramat és mindent elvittek, ami mozdítható volt és értéknek tűnhetett. Pechemre ellopták a nekem túlélést, nekik hasznavehetetlen kacatot jelentő gyógyszereimet. Amit azért kellett reggel és este beadni magamnak vénán keresztül, hogy ne hogy kilökődjön az édesapámtól két éve kapott vese. A sajátjaim már óvodáskorom óta rendetlenkedtek igazándiból, aztán egymás után leálltak. Apukám pedig a tőle megszokott humorával úgy fogalmazott: „Édeslányom, annyira szeretlek, hogy a szívemet hiába adnám neked. Azt más, kevésbé kopasz és kockásabb hasú fiú is megteheti. Inkább fogadd az egyik vesémet. Jut is, marad is!” Majd következtek a beültetés előtti procedúrák. Kórházból kórházba. Türelmi idők. Kontrollok. Végül a gyógyszeres szinten tartás. A boldog pillanatok, és a várva várt otthon. A beültetést követően nyugodt életet éltem, bár tudtam, hogy saját családom nem igazán lehet, még kevésbé gyerekem. Noha egészen idén októberig kilátásaim voltak a szüleimmel és a barátaimmal tölthető békés, nyugodt felnőttkorra. De jött az a bizonyos utazás. Nagyon megrémültem. Órákba telt, mire fölfogtam, hogy lehet, hogy kilökődik a beültetett szerv, ha nem kapja meg a szükséges gyógyszerét. Igaz akkor már Pest felé tartottam a klinikára egy lestoppolt, vasaló formájú Dáciával, amelyben négyen kuporogtunk egy rakás csomaggal és a felszínre törő halálfélelmeimmel együtt. Sajnos bekövetkezett a legrosszabb. Az apukám ajándéka csődöt mondott. Nem volt képes ellátni feladatát. Így kerültem a mostani szállásomra, ahol a nővérek, orvosok és vesetisztító-gépek, gyógyító berendezések mellett egy belső udvarra néző ablakon beszűrődő hangok és fények jelentették a kapcsolatot a külvilággal. Itt a föld alá tartó út utolsó állomásán döntöttem a megadás mellett. A korábbi kálváriáim és bizonytalanságba vetett hitem megmutatta mindazt, ami igazán érdekes. Mindazt a sokféle élményt, elevenen tartó érzést, emléket, melyek valahol a korábbi önmagamat jelentették és jellemezték. De kezdett elhagyni az életkedvem. Elfelejtettem már a szabadság édes leheletét. Ami maradt a fekvő magányomban, azok a gondolataim voltak, a semmi küszöbén. Minden mással leszámoltam. Már nem tart sokáig ez az egész.
