Kötögetett. Minden szabadidejében. Pulóvert, zoknit, kesztyűt, sapkát, sálat. Álmokat. Sorsokat. Vágyakat. Szép színeseket. Tegnap sárgát. Ma lilát. Holnapra már odakészítette a pirosat… Szép sorba rendezve ott volt a szivárvány minden színe a kis táskákba készítve, a kötőtűkkel együtt. Mikor végez a főzéssel, a ház körüli teendőkkel, felkap egyet, és siet a vonathoz.
Nyugdíjas már, de késő délutánonként még bevállal egy kis munkát, hogy segítse a gyerekeit, unokáit. Igaz, már rég külföldön élnek, ritkán látja őket. Az ő álmaikat kötögeti most a vonaton, vagy a pályaudvar várótermében. Mindig korábban érkezik, mint a műszakja. Az irodaépület, ahol takarít, közel van, pár perc séta. De ott leülni sem nagyon lehet, még megszólnák, hogy lusta…
Élvezi az állomás nyüzsgését, a már hazafelé tartók fáradt fecsegését, még a panaszkodásaikat is. Valamikor még szívesen beszélgetett velük. Sokan leültek mellé, és beszéltek az életükről, problémáikról. Megnyíltak, hisz idegen, aki nem ismeri őket, megőrzi titkukat.
Ma már inkább az okos telefonjaikkal játszanak, csetelnek, SMS-t küldözgetnek…
Régen sokat utazott, több nyelven beszél, talán ezért tölti itt az idejét. Olyan, mintha majd mindjárt érkezne az a vonat, amivel újra távoli tájak felé indulhat.
Szinte már bérelhetné a padot, amin ül. Péntekenként a férje is elkíséri. Ha elvonul a csúcsforgalom, fáradtan végigfekszik valamelyik üres padon, és álomba ringatja a kötőtűk halk csattogása, felesége meséje.
Este 6 óra előtt pár perccel Irén elpakol. Külön kis szatyorba kerül az elkészült lila csősál. Melindáé lesz, az unokáé. Jövő héten lesz a születésnapja. Csak Skypon tudja köszönteni, de majd karácsonyra hazajön, addig még egy szép pulcsi is elkészül, vagy egy ruha. Nagy divat megint a kötött…
Sóhajt egy nagyot, és elindul, hogy eltakarítsa mások szemetét…
Egy nap egy gyönyörű nő ült mellé. Nem szólt, nem is köszönt, csak nézett maga elé. Ahogy megmozdult, hosszú haját hátrarázta. Egy hajszál pont a következő öltésre készülő kötőtűre hullott. Irén akkor vette észre, mikor már a 3. szemet hurkolta, és a minta színe megváltozott. Ki akarta húzni, de ahogy a hajszálhoz ért, furcsa dolog történt. Hangot hallott a csendes teremben, ahol éppen csak ketten ültek. Ő és a szomorú nő. Ránézett, de az változatlanul, némán ült…
– Most mit tegyek? Ugorjak a vonat alá? Nem bírom tovább a napi ok nélküli féltékenységi drámát. Hiába nem ütsz meg, a szavaid jobban fájnak, mintha korbáccsal sújtanál rám! És nem beszélhetek róla senkinek! Ki is hinné el! Kifelé mi vagyunk a tökéletes álompár! Pedig ha tudnák…
Irén döbbenten nézte a nőt, akinek a szeméből hírtelen megindultak a könnyek, és elemi erővel szakadt ki a fájdalom. Nem mert hozzászólni, hagyta, hadd sírja ki magát. Folytatta a kötést, és hallgatta a nő tabuként őrzött, kimondatlan gondolatait.
A hangosbemondó törte meg a csöndet. A nő felállt, az ő vonata érkezett. Irénre nézett, megsimogatta, és csak annyit mondott: – Köszönöm.
Másnap folytatódott a furcsaságok sorozata. Egy jóképű szomorú fiú hajszála pottyant a kötőtűje alá. Mikor megérintette, hallotta a szavakat, ahogy bocsánatot kér valakitől, amiért nem tudott tőle elköszönni. A barátjától, akinek nem tudta elmondani, mennyire szereti. Többé már nem is mondhatja el. És másnak sem. Hiába változott a világ, az, hogy meleg, tabutéma. Még mindig megvetés jár érte a családi, baráti körében. De már kezd megbolondulni a titka súlya alatt…
Irén végigsimított a fiú karján, aki ránézett, és hálásan köszönte, hogy „meghallgatta”.
Következő nap már várta ki ül mellé, kinek a hajszála kerül a kötőtűi közé…
A finom fonalból épp sálat kötött. Ahányszor végigsimított a mintákon, hallotta a ki nem mondott történeteket. Meg kéne írnom – gondolta, hogy az emberek tudják, hogy a visszafojtott, tabunak érzett titkuk, sorsuk tönkreteszi őket, ha magukba kell zárniuk… Mivel írni nem szeretett, arra gondolt, otthon előveszi a szövőszéket, és vásznakba szőve, kötéssel megbolondítva, majd ő elmeséli a történeteiket.
Aznap egy szőke lány ült le mellé. A szemén látszott, hogy sírt. Összeveszett a szerelmével, mert nem tud ölelni. Minden szeretkezés kudarcba fullad. Mert ő hiába vágyik rá, nem tudja átadni magát az örömnek. Hogy is mondhatná el, hogy mikor kicsi lány volt, megerőszakolta az anyja élettársa. Tabu téma volt, senki nem hitt neki, orvoshoz sem vitték, leplezték, nehogy kiderüljön… Azóta fél az érintéstől, mérgezi a testét- lelkét a kimondhatatlan… Lassan felállt. Irénnel összenéztek. A lány lehajolt, megölelte, megpuszilta.
– Köszönöm, hogy „meghallgattál”. Mázsás súly esett le rólam. Szeretném, ha kötnél nekem egy sálat, megfizetem. Ha megérinteném, tudnám, hogy van valaki, akinek elmondhatom, ha nem is szavakkal, de gondolatokkal azt, amit senkinek.
Irén bólintott.
– Ha tetszik az, amivel épp most lettem kész, neked adom. Csak néhány hajszálat kérek cserébe.
Otthon felállította, leporolta a szövőszékét. A legfinomabb fonalait szedte elő, és a hajszálakat, amiket nap közben összegyűjtött. Gyönyörűséges képeket szőtt, csodájára jártak a szomszédok, a rokonok, a Skypon a gyerekei, unokái. Biztatták, mutassa meg a világnak.
A beleszőtt hajszálak tulajdonosainak lelkéből, bánatából, öröméből szőtt történetek a végigsimító kéz melegétől, az általa közvetített érzésektől változtatták a színüket. A képek így mindig változtak, szinte éltek a szoros rendbe szőtt fonalak.
Gyorsan terjedt a híre. Lelkes támogatói kiállítást szerveztek. A megnyitó napjára hihetetlen tömeg gyűlt össze. Mindenki látni, érinteni, „hallani”, érezni akarta a képek történeteit, a beleszőtt gondolatokat, titkokat. Többen sírva fakadtak, a maguk sorsára ismerve…
Irén csendben ült az egyik sarokban. Kötőtűje vidáman csattogott, magához vonzva a lehulló hajszálakat.
Nem vette még észre a két fekete öltönyös, sötét napszemüveges fickót, akik elvegyülve a tömegben, csak őt figyelték…
