32 éves múltam, agglegény vagyok.
Szakmám szerint villanyszerelő.
Amíg a faluban, anyám házában laktam, sokszor hívtak mindenféle idényjellegű munkákra, segíteni házépítéskor, felújításkor, meg, Pestre, ha akadt munka, pl. klímaszerelés.
Erős vagyok, azt is mondják, megbízható.
Jól jöttek ezek a rövid lejáratú munkák, helyszínen, számla nélkül, azonnal fizettek, mert különben anyám nyugdíjából éltünk. Két nővérem van, mindkettő házas, itt élnek a faluban, de a férjeik nem nagyon csípnek engem.
Kisebb koromban anyámmal nem volt jó a kapcsolatom, apám alkoholista volt, meg is murdelt fiatalon. Anyám csak a két lánytestvérem vállalta fel, engem sokáig intézetben hagyott.
Elég régen kerestem a lehetőségeket. Amikor a nőt megismertem éppen adódott egy egész nyári meló. A nő miatt vesztettem el.
De csak sorban.
A helyi campingben lettem portás. Két nap szolgálat, két nap pihenő. Ott volt éjszakára az ágy is, le is fekhettem volna, ha a kaput végleg bezárom, de én azért úgy aludtam, mint a nyúl.
A nő miatt, akiről mesélni akarok, na, őmiatta vesztettem el ezt a jó állást. Talán így kellett lennie? A nő egy csoporttal jött a campingbe.
Este valamit kérdezni akart, bejött a portásfülkébe, és meglátta a József Attila kötetemet az asztalon. Biztos azt feltételezte, hogy csak egy vidéki suttyó ül a portásfülkében és teljesen felvillanyozódott, amikor meglátta a kötetet.
A boltba igyekezett, a nyitva tartásról kérdezett, vagy valami másról, már nem emlékszem. Visszafelé viszont, a vásárlás után újra bekéredzkedett.
Azt gondolom a csoport nem volt az ínyére. Természetesen versekről folyt a szó, de mirólunk is, ő mivel foglalkozik, s én ki vagyok.
Pillanatok alatt egy hullámhosszon voltunk, mert mindkettőnkről kiderült, hogy magunk is írunk verseket. Késő este volt már, amikor a szobájába ment. Jó volt beszélgetni, szenvedély áradt a nőből és valami mély fájdalom.
Azt gondoltam, igen, ez az, ilyen belső tűzzel, és vívódással igazán jó verseket lehet írni!
Egész éjjel elkerült az álom, zakatoltak bennem a szavak, érzelmek, teljesen felfűtött valami belső szenvedély, amit papírra is vetettem.
Még sosem találkoztam egyetemet végzett nővel, aki egy villanyszerelő, portás, mindenessel szóba áll, sőt órákig beszélget vele, és akit láthatólag így felzaklatok gondolataimmal.
Másnap a programjuk befejezésekor újra meglátogatott. A beszélgetést ott folytattuk, ahol előzőleg abbahagytuk. Rezgett a levegő. Jó nő volt. Tíz évvel idősebb, mint én, de pont az a típus, akikkel kezdeni szoktam. Két gyerek, kikapós férj, elhanyagolt feleség, akit igazán még senki sem szeretett, nem ismertette meg vele a testét. (Biztos öregasszonyos fehérneműt hord, gondoltam)
Pár nappal később, ahogy megismerkedtünk, jött a fekete leves! A főnök hívatott és kirúgott. Jelentették neki, hogy a nő túl hosszú ideig volt a fülkében, ráadásul az ellátásomhoz tartozó ebédre tett megjegyzésem miatt kikérte magának a konyhán az ebéd minőségét.
A főnök közölte, hogy olyan öleb vagyok, aki a gazdáját harapta meg.
A nő még azon a héten keresett a kempingben telefonon, s mivel kirúgtak nem tudott beszélni velem, hiszen nem is gondoltam rá, hogy még keresni akar, és nem cseréltünk telefonszámot.
Később tudtam meg, teljesen kiborult a hírre, hogy kirúgtak, és elkérte a telefonszámom, amelyet nem adtak meg neki. Újra és újra telefonált, végül megkapta a lakáscímem.
Ó, milyen édes szabadkozó levelet írt!
Annyira kedves volt és érdeklődő, hát válaszoltam, én is postán adtam fel a levelet, maminál nem volt bevezetve az internet, és a szomszéd faluba nem akartam átmenni a könyvtárba, beiratkozni, hogy tudjak internetezni. Igaz ő sem írt e-mail címet.
Így, amúgy is romantikusabb volt. Várni a postást! Mert a levelek jöttek, mentek, kéz, három naponta, ugyanolyan bensőséges viszonyban, mint ahogy beszélgettünk ott a portásfülkében.
Telefonálni nem telefonáltunk. Nem is mertem volna felhívni, nehogy a férje vegye fel.
Viszont, mindkettőnknek a betű és a szó nagyon fontos kifejező eszköz volt, így az írásbeli kifejezés is, hát maradtunk az írott levélnél.
Nem is tudom, mikor volt ideje arra a sok levélre, amit nekem írt, és a versei! Hú, hát néhányat meg is könnyeztem! Valószínűleg a munkahelyén írta leveleket, hiszen otthon nem tudta volna, az állandó atrocitások miatt.
Aztán egy nap megkérdezte, hogyan lehetne, hogy szóban is beszélhessünk. Megbeszéltük, hát, hogy hajnalonként, amikor futni jár, a megcsörget engem. A férje hatra járt dolgozni, ő futott egy kört minden reggel, amikor a férje kitette a lábát a lakásból, és a gyerekek még aludtak.
Hát így kommunikáltunk.
Aztán meghívatta magát hozzám.
Az állomáson vártam, puszi, puszi, és hazasétáltunk. Otthon a szobámban tisztáztuk, hogy nem vagyunk gyerekek, tudjuk, ez valami kezdete, de, hogy egy egyéves kapcsolatot nyitunk meg, azt nem gondoltuk volna.
Beszélgettünk, csókolóztunk, anyám a konyhában ült és hallgatózott, de minket ez nem zavart.
Szépen komótosan levetkőztettem és saját, már jól bevált koreográfiám szerint, szépen lassan vezettem be a gyönyörök kertjébe.
Nem tévedtem, tényleg nagymami bugyit hordott!
Az aktus alatt nyögött, vinnyogott, teljesen elszállt, a végére szinte testetlen lett.
Egy ideig jártam lábmasszázs tanfolyamra, hát kapott egy lábmasszást is.
Mire a fokozatokon végigmentem, el is aludt.
Délutánba nyúlt az együttlét, neki estére haza kellett érnie, hát visszakísértem a vonathoz.
Ettől kezdve, minden pénteken reggel jött, olyan munkaköre volt, hogy pénteken nem dolgozott, és én is úgy vállaltam munkát, hogy pénteken ráérjek.
Ha jó napunk volt, az ebédet, amelyet a mami főzött nekünk, hármasban fogyasztottuk el. Őt ez feszélyezte, de ebéd és kávé után, amikor kézen fogva bevezettem a szobába és újra megmutattam neki a gyönyör ösvényeit, már abszolút nem érdekelte, hogy a mami változatlanul ott serte-pertél a konyhában, úgy, hogy a füle folyton az ajtónk felé áll.
Hetek óta járt már hozzám, amikor azt kérdeztem tőle, nem fél-e, hogy lebukik, ha leveleim, amelyeket egy postafiókba küldtem, a férje kezébe kerülnek.
Biztos, hogy megöli, mondta, de lehet, hogy engem is. Elmondása szerint férje alkoholista, dúvad, se ember, se nőszámba nem veszi.
Mivel alkalmi munkákból tartottam fenn magam, elég kevés pénzem volt. Régebben, volt egy barátnőm, akinél laktam. Akkor falusi zenekarban doboltam, lakodalmakba jártunk, nagyon jól éltünk. Akkori barátnőm szintén alkoholista férje miatt gyerekeivel albérletbe költöztünk és vagy tíz évig én voltam a támasza. Pest környékén éltünk, sajnos a gyerekek azt gondolták a lakásra hajtok, hát volt is benne, hiszen ki olyan eszement, hogy nyakába vesz három idegen gyereket, huszonévesen?
Azt viszont észrevettem, hogy a nő teljesen belém zúgott.
Jó, én sem voltam közömbös, a belőle áradó szenvedély engem sem hagyott hidegen, meg hát legalább egyenesbe került a szexuális életem is végre.
Írtuk egymásnak a csodás leveleket, verseket, mégis sokat gondolkodtam azon, hiába a szenvedély, a heti szex, a diplomás nő, nekem ebből semmi hasznom sem lehet, hiszen néha pénteken kaptam volna munkát, és az egész hétvégén tartott volna, és végre lett volna egy kis pénzem.
Így hát írtam neki egy szakítólevelet.
El sem tudod képzelni, mit művelt erre, hogy ő ezt nem bírja elviselni, hogy amit éntőlem kapott, azt senki sem pótolhatja! Mert még senki sem kívánta úgy, ahogy én!
Két hétig bírtam a könyörgését, aztán engedtem.
Felmentem elé Pestre, ott találkoztunk a pályaudvaron, majd nálunk egymás karjaiban „bántuk meg” az elszalasztott perceket. Ajándékokat, kaját hozott és kedves volt a mamival is, pedig az elég nehéz…
Ezután sokszor felkísértem, vagy elémentem, hogy még több időt legyünk együtt. A nő anyja tudott rólunk és falazott.
Még így is lebukott. Férje kollégái megláttak bennünket kézen fogva, és elmondták neki. A férj elkapta és attól kezdve minden lépését figyelte, még a postára is utána ment, szerencséje volt, akkor épp pénzt fizetett be. A nő azt hitte, majd megvédem, de eszem ágában sem volt egy százkilós emberrel ujjat húzni! Úgy gondolom, az alatt az egy év alatt adtam neki sok minden olyant, amelyet senki sem adott meg neki. Hogy hány orgazmusa volt, ki számolta? Jó volt, ennyi volt.
Nem sokkal ezután újra összejöttem a régi barátnőmmel, részeges férje meghalt, a lakást örökölték a gyerekek, mi pedig összeköltöztünk. Végre budapesti lakos lettem!
A nőt egyszer láttam a körúton, cipekedett, lehajtott fejjel, húzta a bevásárlókocsiját, hátán még hátizsák is volt, elindultam felé, de aztán mégsem szólítottam meg.
Mindenki élje az életét!
Most mit kábeles dolgozom, megvan a számításom, vagy tíz kilót híztam. Jól tart az asszony! Na persze én is megadom neki azt, ami jár!
Nagyon jó a vége, annyira hiteles a figura, hogy komolyan felforrt az agyvizem tőle 😀 Sajnos maga a helyzet is hiteles, az életben nincs melankolikus háttérzene meg művészi vágóképek. Bevásárlókocsi van, hátizsák és lehajtott fej. Köszönöm az élményt, Katalin!