Tavaly a sulinapon azt hittem, nincs annál ijesztőbb, mint olyanok előtt énekelni, akikkel mindennap találkozom, és utána még évekig dörgölhetik az orrom alá, ha azon az egy balszerencsés napon nem sikerül valami. Én magam is meglepődtem, mekkora sikert arattam: még a flegma menő csávók, sőt, a tanárok is odajöttek gratulálni. Idén év elején meg, a művházban, alig mertem kilépni a csomó idegen elé, akik között ott ült valahol a helyi újság riportere is. Mit fognak gondolni rólam, ha leégek…? De ez az aggodalmam is alaptalannak bizonyult, mert vastapsot kaptam, és az újságíró utána készített velem egy kis interjút. Tényleg meg is jelent rólam egy kétbekezdésnyi cikkecske a következő számban. A nagymamám kirajzszögezte a konyhájában a faliújságra, és azóta is minden vendége figyelmét felhívja rá.
Ezek után úgy tűnt, minden bénító félelmemet sikeresen legyőztem, és szentül hittem, hogy nekem ugyan nem okozhat már gondot egy százfős közönség, de még egy ezerfős sem. Csak arra az egyre nem készültem fel, ami itt fogadott, amikor előre begyakorolt magabiztossággal kisétáltam a színpadra: reflektorok világítanak egyenesen a szemembe, sok-sok vakító, fehér vagy aranyfényű reflektor, és a közönségemből egy árva körvonalat sem látok. Mintha az a nagy semmi állna előttem, ami a világ keletkezése előtt lehetett, sőt, talán közeledik is felém, hogy elnyeljen. Két disszonáns köhögést hallok – az őskáoszban nagyon is ott ül az a száz ember, vagy tíz, vagy ezer, de így, hogy nem látom őket, hirtelen elbizonytalanodom. Nem a semminek akarok énekelni…
Felcsendülnek az első taktusok. Amit hallok, nem emlékeztet sem az eredeti dalra, sem arra a karaoke-verzióra, amellyel gyakoroltam. Éppen csak egy pillanatra fut át a fejemen, hogy vajon tényleg más alapot használnak, vagy csak a szokatlan akusztika miatt hallom ilyennek, és akkor most tulajdonképpen mi a túrót csináljak. Úgy énekeljem, ahogyan mindig is szoktam, otthon a tükör előtt, az énektanárnál, meg ahogy a suliban és a művházban? De hogyan verhetnék ki a fejemből egy ilyen szokatlan háttérzajt, ami inkább összezavar, mintsem segítene? Mi van, ha nagyon eltérek majd az alaptól, és hamis lesz az egész?
Aztán jön a dallam, és ez már jobban hasonlít az általam ismert verziókra. Ettől valamennyire megnyugszom, és két kézzel ösztönösen rámarkolok a mikrofonra. Nem izgulhatok, az tönkretesz mindent. Tapasztalt előadó vagyok, ez a szám álmomból felkeltve is menne. Ezt az énektanárom mondogatja, habár még soha senki sem próbált kora reggeli tompaságomban rávenni, hogy nyomjam le a dalt az ágyban felülve, a vécén bóbiskolva vagy a konyhaasztalnál merengve a bögre kakaóm mellett. Amit most érzek, az minden, csak nem álmosság. Kalapál a szívem, összeszorul a gyomrom, és a reflektorok miatt izzadok is, amit soha korábban nem tettem fellépés közben. Csak a torkom ne száradjon ki annyira, hogy ne tudjam elkezdeni! Na most, nagy levegő, és…
Remember that piano?
So delightful unusual
That classic sensation
Sentimental confusion
Annyira szeretem ezt a szöveget. Az énektanáromnak többhavi munkája van abban, hogy ha nem is tökéletes angol kiejtéssel, de legalább a tipikus hibákat elkerülve mondjam a szavakat: pjáno, rövid O-val, nem pjánó, és szenszéésön, konfjúúzsön, mindkét esetben a szó közepére helyezve a hangsúlyt. Tudom, miről szól a dal, és úgy is közel érzem magam a szöveghez, hogy nem az anyanyelvemen szól. Sőt, most úgy érzem, hogy ennél gyönyörűbb, mint ezek az N-végű, hosszú, franciás vagy latinos sorvég-szavak, nem is létezhet a világon. És most éppen én hívom őket életre. Beleborzongok az éneklésbe, és tudom, hogy ez jó jel: a suliban is borzongtam, aztán a művházban is. Ez jelzi, hogy jól csinálom.
Used to say (ta-da-da-damm)
I like Chopin (ta-da-da-damm)
Love me now and again
Ezek a ta-da-da-dammok az én titkaim, amelyeket idebent mindig együtt énekelek a szintetizátorral, de a közönségnek erről persze fogalma sincs. Mintha rajtam keresztül egyesülne a hangszer és a szöveg, és mindkettőt én akarnám megszólaltatni, magamból, mint valami egyetemes zenecsináló. Ilyenkor tényleg minden zene a világon belőlem árad, és tudom, hogy bármit, de tényleg bármit meg tudok szólaltatni… És jön a refrén…
Rainy days never say goodbye (ta-da-dam)
To desire when we are together
…itt szoktam venni a nagy levegőt, hogy könnyedén érjek el a tetőpontra…
Rainy days growing in your eyes
Tell me where’s my way?
A kérdésem végigszántja a termet, és szinte azt várom tőle, hogy oszlassa szét ezt a nyugtalanító semmit, amit a reflektorok vetítenek elém. Hogy lehet, hogy erre a mindent eldöntő, egész életemet át- meg átszövő dilemmára nem reszketnek meg a falak, és nem nyílik meg a tető, hogy a felhők között végre megláthassam a választ, amelyre évek óta várok? Izzadság csorog le a haléntékomról végig a nyakamon, és beleveszik a pólóm nyakkivágásába. Mondd meg, merre vezet az én utam? Ta-da-da-da-damm, ta-da-da-da-damm, ta-da-da-da-damm, ta-da-da-damm…
Imagine your face
In a sunshine reflection
A vision of blue skies
Forever distractions
Tisztán rajzolódik ki a kép az előttem kavargó semmiből. Apám a nappaliban ül, hurkás hasáról majdnem a mellkasáig tűrődött fel a póló. Nem messze tőle fennhangon magyaráz a tévé, hiába nem nézi egyikünk sem. Szúrós szemmel mered rám, és azt mondja: „Egyetemre kell menned, kell már végre egy diplomás a családba. Az éneklésből nem lehet megélni, pláne nem itt. Így is évente szarják ki a legújabb tehetségeket, naná, hogy ennyit nem is bír el ez az ország.” – A „tehetség” szót olyan megvetően mondja ki, hogy szinte köp. Én pedig állom a pillantását, és anyura gondolok, aki, ha még közöttünk lenne, talán mellém állna. Ezt persze nem hozhatom fel, mert nem lehetek benne biztos, és apu különben is jobban ismerte nálam anyut, vagy legalábbis hosszabb ideig. Viszont a nagymama él, és ő tényleg hisz bennem. A kisnyugdíjából minden hónapban kiegészíti egy kicsit a zsebpénzemet, hogy ki tudjam fizetni az énektanárt. Hallottam már apuval vitatkozni erről, és mindig olyanokat mondott, hogy „ne törd le a gyerek szárnyait”, meg „te is tudod, hogy ezzel érdemes foglalkozni”.
Used to say
I like Chopin
Love me now and again, óoóóo
Az óoóóo-t csak ilyenkor szoktam elsütni, pedig már az első refrén előtt is megtehetném. Az énektanárom szerint jól kell felépíteni egy dalt, és én pont ezt teszem. Az is mindig jobban húsba vág, ha másodszor éneklem a refrént, ekkorra már annyira egybeforrok a dallal, hogy szinte el is felejtkezem arról, hogy nélküle is van élet…
Rainy days never say goodbye
To desire when we are together
Rainy days growing in your eyes
Tell me where’s my way?
És még egyszer, most már nyugodtabban, letisztultabban, mint amikor egy régi, ismerősen meleg kabátot gombol maga köré az ember…
Rainy days never say goodbye
To desire when we are together
Rainy days growing in your eyes
…de a kérdést most is nyitva hagyom, a végén a magas hang felszökik valahová az őskáosz fölötti láthatatlan térbe, és ott is marad…
Tell me where’s my way?
…amíg le nem csengenek az alap utolsó taktusai.
A semmi előttem azonnal tapsban tör ki, de nem tudom megállapítani, hogy udvariasságból teszik-e a nézők, vagy tényleg lenyűgöztem őket. Mindenesetre jólesik, hogy nem kell valami kínos csendben állnom így félszegen, a szívemet még mindig szégyentelenül megnyitva előttük, az én drága dalom foszlányaival a fülükben. Aztán valamelyik reflektort lekapcsolják, egy másikat pedig fel, és most már látom azt a négy embert, akik végig előttem ültek. Két nő, két férfi. Furcsák így, hasonlítanak is a tévéből ismert önmagukra, meg valamiképpen nagyon mások is.
Némi tétovázás után az első nő szólal meg először.
– Hát azt kell, hogy mondjam – lassan beszél, idegesítően lassan –, hogy amit ki lehet hozni egy ilyen nyolcvanas évekbeli szintipop-számból, azt te teljesen kihoztad belőle.
A gyomrom görcse enyhül egy kicsit, de most valahol máshol szorul össze, talán a beleim tájékán. Ez most jót jelent, vagy rosszat?
– Jó hangod van. – Ezt már a nő mellett ülő férfi mondja, aki furcsa, felhajtott karimájú kalapkát visel, és az ingujja alól kibukkan egy tetoválás széle. – Nekem kifejezetten tetszett, amit csinálsz, és az előadásoddal sem volt különösebb gond.
– Hát nem tudom… – A harmadik férfi előrehajol, és a szemüvege fölött nyomogatja az orrnyergét. – Szerintem kicsit azért egysíkú volt az előadás. Csak álltál ott, és nem csináltál semmit.
– Egy ilyen dalhoz mégis mit csináljon? – köt bele az első nő.
– Ja, igen, nekem úgy érzelmileg meg arcilag teljesen rendben volt ez – bólint az első férfi.
– Miért ezt a számot választottad? – kérdezi kedvesen a második nő. Kisebbnek és törékenyebbnek tűnik a másik háromnál, és ő az egyetlen, aki várakozásteljesen mosolyog. A többiek kifejezéstelen, vagy éppen egészen gyanakvó arccal merednek rám.
Basszus, milyen nehéz megszólalni ezek előtt… Sokkal nehezebb, mint énekelni…
– Ez a kedvenc dalom – nyögöm ki hülyén. Aztán gyorsan hozzáteszem: – Odahaza többször is felléptem már vele.
– Hol léptél fel?
Most komolyan mondjam ki stadionokban teltház előtt fellépő sztároknak meg estéről estére ünnepelt musicalszínészeknek, hogy „művelődési ház”? Tiszta idiótának érzem magam a firtató tekintetük előtt.
– Hát… ilyen helyi rendezvényeken.
– Figyelj ide, Éva! – mondja a harmadik férfi, és most lejjebb tolja a szemüvegét. – Én elhiszem, hogy van már tapasztalatod, és a hangodon is érezni, hogy képzed rendesen. De egy országos tehetségkutatóban ennél azért többet kell mutatni, mint amit itt most láttunk tőled.
– Szavazzunk? – kérdezi a pici nő.
– Én nemmel szavazok – biccent a szemüveges, és hátrahajol, mint aki befejezettnek tekinti a témát. Az arca félig beleveszik a reflektorok semmijébe.
– Nem tudom… – Az első nő vonogatja a vállát. – Igazából tényleg elég egyhangú volt, és néha bizonytalan is. Nem.
A kis nő és a kalapos férfi egymásra merednek, talán csak egy pillanatig, számomra mégis órákig tartó kínzással ér fel ez a sokatmondó csend. Valamelyiküknek ki kellene végre mondania, mi legyen a folytatás. Egy harmadik „nem” a végítélet, de én őrült módon kapaszkodom a reménybe, hogy valamelyikőjük igent mond, és ezzel áttolja a másikra a végső döntés felelősségét.
A nő aprót biccent, és ez mintha valami előre megbeszélt jel lenne arra, hogy a férfi szólaljon meg.
– A hangod ígéretes, tényleg, de sajnos ezzel a dalválasztással végül is nem tudtuk meg, hogy mire lennél még képes. – Szinte bocsánatkérően néz rám. – Úgyhogy sajnálom, de én is nemet mondok.
És most sem roskad össze ez a nyomorult stúdió… Most, hogy állok itt, mint egy kő, és ezek négyen ilyen mozdulatlan hüllőszemekkel néznek. A számhoz emelem a mikrofont, és valami rettenetes egérhangon belecincogom:
– Köszönöm szépen a lehetőséget.
– Mi köszönjük, hogy jöttél! – mondja valamelyik. A még mindig arctalan, testtelen közönség lagymatagon tapsol mögöttük.
Kifelé botorkálok, és nem tudok mit kezdeni ezzel a hirtelen ürességgel. A dal az imént még úgy telített meg, mintha az egész világ énbennem létezne, az összes hang, az összes lélegzet, az összes sikoltás. És most semmi. Csak űr.
A színfalak mögött a műsorvezető szánakozó pillantást vet rám. Gondolom, sokakra kell még így néznie ma, és megmagyarázhatatlan düh lobban fel bennem emiatt. Egy vagyok a rengeteg, futószalagon kihulló ember közül, hát miért csinál most úgy, mintha legjobb haverok lennénk? Miért karolja át a vállamat, és miért pofátlankodik be ezekbe az iszonyatos percekbe az a kamera?! Legszívesebben üvöltve tépném ki magam innen, és rohannék el valahová, ahol soha senki sem talál rám többet.
– A kisfilmedben azt mondtad, hogy az éneklés a legnagyobb szenvedélyed – próbál beszélgetést kezdeményezni a műsorvezető.
– Az egyetlen szenvedélyem – javítom ki, és nagyon kell igyekeznem, hogy ne hangozzak nagyon bunkón.
– Mit érzel most, hogy ez most nem sikerült?
Szerinted mit érzek, te ökör?! A kezem ökölbe szorul. Valamit mégiscsak mondanom kell ahelyett, hogy beverem az orrát.
– Semmit – nyögöm ki aztán. – Vagyis ilyen ürességet.
– Mit gondolsz, talán egy jobb dalválasztással több esélyed lett volna?
Nyelnem kell egy nagyot. Mi bajuk ezzel a dallal? Miért viselkednek úgy mindannyian, mintha Gazebo valami leprás lenne, aki egy gusztustalan fertőző betegséget szabadított az emberiségre az I like Chopinnel?
– Ha még egyszer felmehetnék erre a színpadra, akkor is csak ezt énekelném. – Ezt megpróbálom minél méltóságteljesebben mondani, még ki is húzom magam. Így körülbelül a műsorvezető álláig érek. – Ezt a dalt tudom a legjobban, és nagyon szeretem is.
– Miért szereted ennyire? – Ez a műember mintha ösztönösen érezné meg, hogy hol vannak a feltépni való sebek, amelyekből aztán könnyfakasztó szenzációt hozhatnak ki a műsor utáni kis színes hírekbe. – Van valami személyes vonatkozása az életedben?
Megmondhatnám az igazat, de undorít a gondolat, hogy valódi vadidegenek orrára kössem, miközben a meleg vizes lavórból kiemelt puha lábkörmeiket vagdossák, sörkortyolás után böfögnek vagy éppen valami tök másra figyelnek, miközben a háttérben megszokásból üvölt a tévé. Azt már nem.
– Csak úgy szeretem – vonom meg a vállamat.
A műsorvezető szerencsére megelégszik ennyivel. Elenged, én pedig a stúdióból kifelé menet letépem a pólómról a ráragasztott számot. A kezemhez tapad, amíg összegyűröm, aztán oda sem nézve kihajítom az első kukába.
