Olyanok voltak, mint a mesebeli tündérek.
Gyönyörűek, bájosak, játékosak… és az ő számára teljesen elérhetetlenek. Ó, nem azért voltak elérhetetlenek, mert ő kevesebbet ért volna, mint bármelyik másik férfi, vagy mert ne lett volna elég magabiztos, hogy odamenjen egyhez, egyszerűen csak tündér személyiségük volt. Hajtotta őket a szenvedély, a vágy és a varázs, de nem éreztek többet pillanatnyi fellángolásnál.
A férfi rég észrevette, hogy szívesen incselkedtek vele, rá-rávillantották ragyogó mosolyukat, és néha – mint a mesében – még arra is hajlandóak voltak, amikor épp kegyes hangulatban találkoztak egymással, hogy játszanak vele, de ez nem volt több múló pillanatnál. Mámorító, gyönyörű, kegyetlen pillanatnál, ami már akkor véget ért, amikor elkezdődött, és már akkor fájt, amikor még meg sem történt. De a férfi nem panaszkodhatott, hiszen megtisztelték őt ezekkel a kínzóan rövid éjszakákkal.
A férfi már messziről megismerte ezeket a tündér-természeteket. Most is egy ilyen lány intett neki a kávéház másik oldaláról az illatos orgonabokor mellől, és ő tudta, hogy újra részese lehet egy részegítően kínzó pillanatnak, ami azonnal el fog múlni, amikor a tündér megunja a játékát.
Nem töprengett sokáig, újra megragadta az illékony boldogságot és belevetette magát egy újabb „tündér-kalandba”, ahogy azt magában nevezte. Most sem remélt többet, mint azt a múló elégedettséget, amit már annyiszor tapasztalt, futó örömöt, ami napokig felhevítette a gondolatait és szenvedélyt csempészett a szürke hétköznapokba, míg végül a láng kihunyta után puszta emlékké halványult.
Ez a kapcsolat is pont ugyanúgy kezdődött, mint a többi. Az aktuális tündér Máriaként mutatkozott be, és fiatalabb volt nála. Szalmaszőke haját érdekes fonattal díszítette, rövid, kockás szoknyája tökéletesen formás lábakra hívta fel a férfi figyelmét, és kék szemei olyan ismerősnek tűntek, mintha a múltban már találkoztak volna az ő pillantásával. Ezt az érzést azonban gyorsan kiverte a fejéből, még akkor is, amikor a lány hangja megpendített egy húrt az emlékezetében.
A gyors kávét közös ebéd követte, majd felmentek a tündér lakására, pont úgy, mint minden más tündérrel. A szenvedélyes pillanat után percekig csak feküdtek egymás mellett. A nő szórakozottan simogatta a mellkasát, de ő csak arra tudott gondolni, hogy lám, ennek a pillanatnak is vége volt, és hogy bármilyen finom is a tündér érintése, ez is ugyanolyan mese lesz, mint az összes többi tündér-kaland.
– Azt hittem – szólalt meg hirtelen Mária –, hogy soha többé nem találkozunk.
A férfi hirtelen felkapta a fejét. Ez már nem volt része a szokásos tündér-kalandoknak. Mintha ez a rövid kérdés teljesen kizökkentette volna az évek alatt megszokottá vált rutinból.
– Nem emlékszel rám, igaz? – kérdezte kissé bátortalanul a tündér.
A férfi nem válaszolt. Ismerte a nőt, de honnan? Ki volt ő a rengeteg hódítás közül? Az emlékezetében hirtelen felderengett egy másik Mária. Ő is fiatal volt, nagyon fiatal, ártatlanságával úgy vonzotta őt, mint a mágnes,gyönyörű, és tünékeny, mint az összes többi nő, akivel találkozott, de valahol az elméje mélyén mégis nyomot tudott hagyni.
– Már emlékszem, a kis Marika – suttogta a férfi megrökönyödötten.
A lány elmosolyodott.
– Összetörted a szívemet – mondta. – Sejtenem kellett volna, hogy nem számíthatok többre veled, mint egy futó kaland, de tudod, a buta lányok buta kis álmai…
A férfi meghökkenve nézett a tündérre… Máriára. A lánnyal még az egyetemen találkozott. Elragadó volt, okos és lenyűgözően könnyen be tudta őt hálózni. Visszagondolva nem volt semmi különös abban a vacsorában és abban, ahogy felvitte őt a saját lakásába. Igaz, ami igaz, általában ő hívatta meg magát a lányokhoz, hogy reggel úgy távozzon, mintha ott sem lett volna, de valamiért a kis Marika kivétel volt. Már nem emlékezett, miért. Talán az igéző kék szemei miatt, amik közelről nézve még különlegesebb színűek voltak, mint amire emlékezett, vagy azért, mert annyi bizalommal és őszinte tisztelettel nézett rá, és mert úgy tűnt, hogy ő talán mégsem tündér, hanem valami más, valami… jobb.
Ő volt az egyetlen, akivel nem csak egyetlen éjszakát töltött, hanem heteket vagy hónapokat… még csak arra sem emlékezett, hogy pontosan mennyi ideig voltak együtt. Mégis hogy feledkezhetett meg róla? Hiszen akkor még annyira számon tartotta…
– Tudod, hogy majdnem egy évet töltöttünk együtt? – válaszolta meg a fel nem tett kérdést a lány.
A férfi csak bólintott.
– Te voltál az első, szerettelek – folytatta Mária –, de te egyszer csak nem hívtál többé, eltűntél, mint a kámfor. Egy ideig utáltalak. Azt kívántam, bár újra találkozhatnánk, hogy megmondjam, mennyire szenvedélyesen gyűlöllek. Még jobban utáltalak, amikor azt hallottam, hogy gyakorlatilag minden szép nőt ágyba vittél már a városban, és én csak egy voltam a hódításaid között, egy buta kis fruska, aki feljött a faluról, és rögtön hagyta magát elcsábítani. Amikor ma megláttalak, egyszerre támadt fel bennem a vágy, hogy újra beszéljek veled és a vágy, hogy helyben megfojtsalak.
– Nem fojtottál meg.
– Nem emlékeztél rám – morogta a lány.
Sokáig hallgattak.
– Elmenjek? – kérdezte hosszú percek múlva a férfi.
Mária a szemébe nézett, és szomorkásan elmosolyodott.
– László, ne légy ostoba, nem azért zúgtam beléd gólya koromban, mert olyan szépen mosolyogtál. Reggel amúgy sem találtalak volna itt. Olyan vagy, mint egy álom: amikor feljön a Nap, nyom nélkül eltűnsz.
– Nem – suttogta a férfi – én is olyan vagyok, mint egy tündér.
– Még nincs itt a reggel, hogy elmúljon a varázslat – suttogta Mária. László kíváncsian nézett a lány szemébe, majd elvigyorodott. Nem… még nem ért véget a szenvedély…
