Állt a tenger partján. Haját tépte a szél, ahogy az 5-6 méter magasra is felcsapó tajtékzó hullámokat nézte. Élvezte a zabolátlan víz látványát, és azt, ahogyan ettől csitulni kezdtek a benne háborgó érzelmek. A napok óta őt uraló mérhetetlen düh, amely szanaszét tépte nyugalmát, lelke békéjét. Honnan, s mitől ez a tombolás benne?
Pilláit lehunyva látta, ahogy kéz a kézben sétálnak a napfényes parton. Vele. Ahogy mosolyog, beszél hozzá, megsimítja arcát. Ahogy szeméből sugárzik a vágy, a szerelem, a kedvesség. Ahogy felszállnak a hajóra, amely a békésen fodrozódó vizeken viszi őket a szerelem szigetére. Ahogy henteregnek a szikrázó napfényben, a csillogó homokszemek között. Érezte az érintését, kezének bársonyos simítását a bőrén, hallotta rekedten fülébe suttogó hangját. Ó, hogy vágyja újra mindezt! Mennyire szeretné, ha újra Vele lenne. Ugyanitt, ugyanígy, hogy újra megélhesse…
Aztán lassan új kép bontakozott ki belső szemhéján. Már beborult, az eső is szemerkélni kezdett, ahogy magányosan bandukolt hazafelé. Szíve nehezteléssel telve, fejében egymást kergették a gondolatok. Miért nem keresi már? Miért, hogy mással szívesebben tölti idejét? Meddig bántja még hideg szavaival? Elég! Ne keresse, ne hívja, nem akarja hallani hazug ámításait! Nem vár rá tovább!
Kinyitotta szemét. A vihar erősödött, a vízpermet az arcába csapott, sós tengerár mosta le az arcát maró könnyeket.
Kiadta magából pusztító dühét, és érzékelte, ahogy lassan nyugszik meg belseje, csillapodik zakatoló szíve. Egyre könnyedebbé vált, szeme már mosolygott. Az orkán csitulni látszott, a sűrű, sötét felhőkön elvétve át-átsejlett a nap sugara. Mintha csak válaszolna a lelkében dúló vihar utáni nyugalomra.
Ebben a pillanatban ráébredt, hogy a vihart is Ő kavarta. Saját belső ereje vált láthatóvá, mindaz a szenvedély, teremtés, ami Ő maga. Egy pillanatra megrémült, mi mindenre képes. Aztán megrázta magát, és lesimította ruháját. Vörös haja lobogott a szélben, és csodálta, hogy amint felkacagott, a nap is mosolyogva sütött át a felhőkön, majd amint elkomorodott, úgy bújt be a felhők mögé. Amikor sírva fakadt, az eső kövér cseppekben eredt el.
Hogyan tovább? Legyen sötét, eső, vihar? Vagy legyen napfény, nevetés? Legyen minden! Hisz napfényre is, esőre is, nevetésre, borúra is szükség van. Mikor melyiknek van itt a ideje, mikor melyiket akarja meglátni. Csak rajta múlik.
Ezzel a gondolattal, immár mosolyogva elindult hazafelé.
