Október vége felé járt az idő. A reggeli párás, vérszegény, alig észlelhető napsütés sejtetni engedte, hogy valamelyest felmelegszik majd napközben. Ilyenkor szép őszi napra van kilátás. A napot még összefüggő opálos szürke felhők takarták mintegy védőpajzsként elválasztva az eget a földtől, hogy aztán egy idő után észrevétlenül semmivé váljanak.
A kórház melletti platánsor egyik testes fáján alumínium tábla figyelmeztetett a fák védettségére. Mit sem törődve ezzel folyamatosan hámlottak a hatalmas példányok kérgei, mintha ki akarnának bújni sebes, foltos bőrükből. A közeli parkolók zsúfolásig megteltek, dacára a reggeli óráknak, még a szemközti étterem udvara is tele volt gépkocsival. Gyerekek siettek az iskolába szívükben az elmúlt nyár édes emlékeivel, szájukban a reggeli kakaó ízével és szüleik aznapra szánt intelmeivel. Némelyik cukrot szopogatva baktatott a hátizsákjával egy jobb, eredményesebb napban reménykedve. Mások kajlálkodva mókáztak és nevetgéltek apró huncutságokon.
Sárga lomha buszok jöttek –mentek, mint egy lassított felvételen dinamizmus és sietség nélkül csak úgy, megszokásból vonulásztak végig a hosszú, több sávos úton. Ekkor tájt ért be a szombathelyi gyors halkan, ahogy egy villanymozdonyhoz illik meglehetősen kevés, bágyadtan lekászálódó utassal.
Mirtill csak az ötödik utcában tudott leparkolni egy szép sárga villa előtti járda mellett. Az egész utca szép házakból állt, módos emberek lakták ezt a környéket. Negyvenhárom évének minden történése belemélyedt hajdani szép arcának gyűrött, szabálytalan ráncaiba, szeme szomorúan és lemondóan csillogott, petyhüdt táskák jelezték a gyakori nem alvást és rettegést, de egy pici remény még mindig ott ült bizonytalanul csillogó szembogarában, mint az apró fecske a még elhagyhatatlan fészekben.
Sűrű fekete haja a homloka fölött erősen megritkult, láttatni engedte színtelen fejbőrét, hossza két vállán talált pihenőre. Vértelen szája szögletében a keveset beszélő emberek makacsságára jellemző vonalak összetapadtak, mint a kettévágott megszáradt zsemlék. A szeme alatti táskák összezsugorodtak, mint a megrepedezett méz. Fekete hajában megjelentek az első fehér cérnaszálak. Ilyen apróságok felett egy percig sem időzött. Nem ő volt a fontos, hanem a férje, gyerekeinek apja, aki eltartotta az öttagú családot. Ha ismerőssel futott össze, az első kérdésük minden alkalommal ez volt:
-Hogy van Iván?
Hamarosan rájött, hogy nem tud, nem is akar részletesen beszámolni beteg férje állapotáról, ezért rövidre zárta és egyetlen szóval elintézte:
– „Gyógyul”
Erre már nem mertek tovább kérdezősködni.
Mirtill természetesen nem mondott igazat. Eszével, értelmével nagyon is tisztában volt férje állapotával, de a szívében nem tudott megbarátkozni az egyre sorvadó test látványával és azzal, ami várt rájuk. Mélyen hívő lelkét rózsaszín álmok lebbentették át egyik napról a másikra. Bibliája mindig ott lapult egy nagyobb levéltáska mélyén, mellette néhány Őrtorony kiadvány. Egyszerűen nem hagyta, hogy a hit elszálljon belőle, akár egyetlen pillanatra is.
Kicsit körülnézett, aztán beletörődött: akárkivel is fut össze, nem magyarázkodik. Áthaladt két villasoron a József Attila, majd az Árpád utcán. A zárda elé érve megállt egy percre, felnézett a patinás homlokzatra. Kabátujjával letörölte gyöngyöző homlokát. Kocsikat kerülgetett, buckás járdákon lépdelt, alig tudott a lába elé nézni a hatalmas batyutól.
-Ó, Istenem! Milyen kép fogad ma? Elkeserítő, vagy bizakodásra okot adó? Kivel kell ma harcolnom; az orvossal, vagy a nővérrel?
Annak ellenére, hogy napi tizenkét órában ellátta a férjét etette, mosdatta, borotválta, tisztába tette, folyamatosan kapta a bírálatot. Nehezen emésztették meg, hogy egy civil uralja a kórtermet mintha nem lett volna tény, hogy áldozatos munkájával éppen, őket mentesíti a feladatok alól. Iván nem akart kórházba menni, mint ahogy a műtétet is megtagadta, mikor talán még lett volna értelme. Azon az éjszakán, amikor gumilabdaként pattogott az ágyában csuromvizesen, többszöri ruhacsere után üvöltve a fájdalomtól ő maga kiáltozta: „mentőt, gyorsan hívjatok mentőt!” Éjjel két óra volt.
Hatalmas batyuval szállt ki Citroenjéből, amit éppen azért hozott ki a garázsból, mert már nem akart Iván szolgálati autójával járni. Az utóbbi hónapokban mindig ő vezetett. Iván a hátsó ülésen szunyókált, gubbasztott, néha meg nyögdécselt a fájdalomtól; semmi iránt nem mutatott érdeklődést az út során. Pedig ugyancsak hosszú órákat kocsikáztak orvostól orvosig, kórháztól kórházig. Centiről centire haladva, hogy ki ne szakadjon a zsák kiemelte a kocsiból a tetemes barna csomagot, maga elé tartotta, mint egy erődítményt. Otthon még javában a nyári takarót húzogatták magukon, mert a szeptemberi időjárás még oly kegyesen ontotta magából a finom ősz végi meleget, mint a fejés alatt álló tehén a langyos tej utolsó cseppjeit. A beteg azonban fázott, teste lázban és izzadságban fürdött. Ezért kérte az ura a jó meleg pehelypaplant. Meg talán azért is, hogy a rideg kórházi falak között az otthon melegéből egy kicsit részesüljön.
A kórház bejáratához érve az üvegajtó fényében egy kétségbeesett, cipekedő, zilált, meggyötört arcú nőt látott. Nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen a lift felé vette az irányt. Észre sem vette a kiírást: „A lift nem működik”. Kétségei és reményei emelgették a lábait a lépcsőfokokon egyre feljebb és feljebb, mígnem felért a harmadikra.
A folyosó tejesen üres volt, csak a frissen lefőzött kávé illata utalt rá, hogy mégiscsak működik a délelőtti műszak.
Hangtalanul, mint egy angyal besurrant a kórterembe. A két ágy közül egyik szinte mindig üres volt. A másik az ablak mellett egy spanyolfal takarásában óvta a beteget és állandó gondozóját a kíváncsi tekintetek elől.
Mirtill az ágy bal szélére ült. Alig hallható motyogással végigsimította férje zöldes, márvánnyá változott arcát, kezeit kihúzta a takaró párájából. Próbált egy kis derűt sugározni, de csak a szánalom és a bizonytalanság tükröződött az arcán. A beteget tömény aceton szag lengte körül.
Ebben a pillanatban nagy rössel feltépte az ajtót egy darabos, teljes testtel és hanggal berobbanó nővér.
-Hogy van ? – dobta oda a kérdést az ágy párnájára, ami szerencsétlen beteget fejen találta.
-„Jól” – hangzott a válasz olyan mélyről és öblösen, mintha egy fazékból szólt volna vissza. Amilyen hirtelen és agresszívan érkezett, ugyanolyan látványosan és erőteljesen csukta vissza maga után az ajtót. Ezt a kérdést nyilván a protokoll miatt, kötelességből tette fel.
-Hogy vagy, simított végig férje vértelen, átlátszó, csontra feszült arcbőrén a felesége.
-Nézd, mit hoztam neked? Azzal óvatosan kihúzta a nagy tollas paplant a zizegő nejlonzsákból.
A nap – mint mindig nehezen telt. Először a beteget látta el nagy gonddal és szeretettel vigyázva, nehogy kárt tegyen az amúgy is kevés életet és erőt mutató sápadt és törékeny emberben. Rendbe hozta az ágyát, felültette, miközben egyik kezével tartotta, a másikkal a párnát paskolta kényelmesre, majd gondos oldalra fordítás után először a lepedő egyik, majd a másik feléről száműzte a ráncokat. A takaró alól két sovány, áttetszően eres lábfej kandikált ki jobbra és balra fordulva.
A mosdatás a megszokott rutin alapján hamar végbement. A borotválás ma nem volt esedékes. Haját két hideg kezével gyengéden hátrasimította.
Hamar beesteledett, pedig még csak hét óra felé járt az idő. Az ablak alatti fák a fénylő ablak felé nyomták a sötétséget. A szoba csendes volt és mozdulatlan. A folyosói zaj is elült, megszűntek a futkosások, a csörömpölések. A nyitott ajtajú betegszobákról sem szűrődött ki semmi nesz.
Mirtill egyik kezében az olvasnivalóval elszundikált. Álla mellkasán pihent, válla előre esett. Egyenletes szuszogása fáradtságról, kialvatlanságról tanúskodott.
Egyszer csak ujjai elernyedtek, kiejtette kezéből a lapot és a földre hullott papír zaja felébresztette. Egy halk horkantás alatt megrázta fejét, kinyitotta szemeit és a férjére meredt. Elöntötte a rémület, mert a kimeredt szemek úgy néztek a mennyezetre, mintha valami kísérteties dolog vonzotta volna oda őket.
-Iván! Iván! Mi történt? Hiszen itt vagyok.
-Nem, ez nem lehet, ugye itt vagy, ugye nem hagytál el engem?
Iván azonban mozdulatlan és élettelen volt percek óta.
Mirtill próbálta életre kelteni; először az arcát kezdte simogatni, majd előhúzta kezeit a takaró alól és villámgyors, erőteljes mozdulatokkal gyúrni kezdte. A halott keze élettelenül nyeklett felesége riadalomtól nyirkos tenyerében. Csak most jutott eszébe a szívmasszázs. Egymásra fektetett tenyerekkel erőteljesen és gyorsan nyomkodta a mellkast, majd a befúvásos légzést alkalmazta. Belenézett a spontán kinyílt szájba és lehelet után kutatott. Megfogta az orrát és gyengéden megszorította. Többé már nem volt ura cselekedeteinek, forrt benne a fájdalom az indulat, a kétségbeesés, a tehetetlenség. Mint egy őrült, jajgatva, vinnyogva fölé hajolt és két kezével erős, ősz hajába kapaszkodott. Szorította, rázta az ide-oda imbolygó fejet, majd mikor kiszállt az erő a kezeiből, elengedte. Eszelős , ide-oda mozgó, rémült szemekkel a hajcsomókkal megtelt tenyerébe bámult, és teljes testsúlyával a halottra zuhant.
