Felszálltam a 28-as villamosra a végállomáson, a Népszínház utcában. Leültem egy sarokban, ahol egy ember már ült velem szemben és rejtvényt fejtett. Elhelyezkedtem, táskám az ölemben, elővettem egy kis üveg vizet, ittam egy kicsit, nézelődtem. Majdnem a végállomásig kell mennem.
Ez a vonal átszeli a város három kerületét, egyszerű emberek a lakják a környéket. Zaj és nyüzsgés az utcákon. Egyesek rohannak, félre lökdösve a többieket, mások céltalanul őgyelegnek.
Utastársaim láthatólag a kínai piacról öltöznek, dzseki, nadrág, szatyor, hátizsák és egykedvűen ülnek, vagy állnak. Mindenki megy haza.
A villamos csöngetett picit és már majdnem el is indult, amikor az utolsó pillanatban két férfi ugrott fel rá és körülnézve oda ültek a mellettünk levő szabad helyekre. Melósok voltak. Munkaruhában, festék foltosak, bakancs, nejlon szatyor, borostás arccal. Az egyikük kezében egy nyitott pálinkás üveg, amit időnként meg is húzott, a másiknál egy doboz sör, szintén nyitva.
Mintha rég óta ismertük volna egymást, barátkozó szövegek.
Levette a sapkáját és a térdére tette. „ Így szebb vagyok, ugye?”kérdezte tőlem. No, nem! Nem akartam barátkozni, így merően kinéztem az ablakon. Leszálljak? Vagy álljak fel és menjek át egy másik helyre? Ezt nem tehetem meg, mert semmi rosszat nem mondtak, csak beszélgetni akartak. Ilyen nyilvánvalóan nem nézhetek le embereket, mert piszkos a ruhájuk és a villamoson pálinkát isznak? Maradtam a helyemen, inkább úgy tettem, mintha nem érteném, amit beszélnek. Pedig nagyon is jól értettem és érdekelt is.
„Szintén építőipar?” A szemben ülő férfit célozták a kérdéssel. „ Nyertetek. Hungarocellezés.”
A másik értően bólogatott. „Pajtás, én már annyi csempét raktam le, hogy nem tudnám megmondani, hogy hányat és hol? Ha tudnád, hogy utálom a csemperagasztó szagát, meg a betonét, meg az aszfaltét… „Húzott egyet az üvegből.
Óvatosan rásandítottam. Meglehetősen barna bőrű volt és már nem is fiatal. Lehet úgy ötven körül? Vajon lesz-e nyugdíja? Az ilyen munkásokat szívesen foglalkoztatják, de nem jelentik be a társadalombiztosítóba. Néha még a munkát sem fizetik ki.
A másik fiatalabb volt, de hiányos fogazatú, láttam, amikor megszólalt. „Mi építjük az autópályákat, amin azután „azok” száguldoznak a 40 milliós autóikkal. Azok a rohadtak, mi meg kevés bérért gürcölünk. Bezzeg külföldön!”
Itt azután hosszas disputa kezdődött a bérek vásárló értékéről. A forint és euró viszonyáról.
Miközben döcögött velünk a villamos, Budapestnek nem a legszebb részén mentünk át. Kopott üzletek, hivalkodó kínai éttermek, tetováló szalon és szolárium, diszkont üzletek sorakoznak az elhanyagolt bérházak földszintjén. Minden talpalatnyi helyen parkoló autók, az úttesten pedig hosszú sorban más autók araszolgattak. Az utasok a mi villamosunkon is cserélődtek, én hallgatva ültem a három férfi között.
„Ha ennyire jó külföldön, akkor miért nem mész ki?”
„Voltam én már Ausztriában és Németországban is.” Én is.”
„Hol voltál, melyik részen?” „Most nem jut eszembe a neve, de Graz közelében”.
„Hol mentetek át a határnál?” „Talán Szombathelynél, vagy a körül?” Pedig jó helyem volt, melózni azt kellett, de volt értelme.”
„Most mégis itt vagy.”
„Amikor szabad időm volt, mindig kimentem a vasút állomásra és néztem a vonatokat. Vajon melyik visz engem majd vissza Magyarországra? Azután felszálltam az egyikre és hazajöttem.”
„De miért jöttél haza?”
„Mert azt akarom hallani, hogy: i g e n és nem azt, hogy: j á á…”
Sokáig egyikük sem szólt.
A villamos lassacskán döcögött a Kőbányai úton, én leszálltam az Egészségháznál.
Carol Inna