– Ugyan, minek ennyi kacat egy nőnek?! – Dohogott magában Lili. – A lelki tanácsadóm is megmondta, hogy helyet kell csinálni az újnak, nem jön addig a házba, amíg az tele van lim-lommal!
A fekete pöttyös szoknyát kétszer is visszarakta a szekrénybe, végül mégis a zsákba került, a piros sállal és a sötétkék dzsekivel együtt. A fekete muszlin ruhától, a hozzáillő cipőtől meg kabáttól kicsit fájt megválnia, de elégedettséggel töltötte el, hogy a cél érdekében sikerült bezsákolnia ezeket is.
Megszállottan dolgozott, órákon át. Végeredményül kilenc zsáknyi ruha, cipő, kabát és táska állt a ház előtt. Azt ugyanis nem gondolta végig, mihez kezd a kiszuperált cuccokkal. Most felvillant benne, hogy talán nem a leghelyesebb csak úgy kint hagyni őket a ház előtt a járdán, de nem volt ideje ezzel szöszölni, mert még be kellett fejeznie a rituálét: kimondani, hogy “Kivetettem otthonomból a szegénységet, helyet teremtek az újnak.” És vizualizálta is, ahogy a tenerifei vitorlásversenyen csodás, új szettben feszít, hófehér pamutnadrág, csíkos tengerészfölső van rajta, hajhosszabbított fürtjeit libbenti a szél, persze olyan szexin kócósan, nem ám össze-vissza, és este a partin egy új audrey hepburnos “kis feketében” és aranyszandálban áll álmai pasija, Palika, vagyis a férje mellett…
Úgy érezte, jól sikerült ezt a mágikus rendrakás, és bár most Palika szerint nagyon szegények, de ez a szertartás helyre fog hozni mindent. Boldog izgalommal néz a jövő felé, hiszen tudja, mindent megtett azért, hogy a dolgaik újra a lehető legjobban menjenek.
Anna furcsállotta, hogy ilyen puccos környéken csak úgy kint hagynak a ház előtt kilenc fekete zsákot. Óvatosan körülkémlelt, mert bár tudta, hogy ezen a kora délelőtti órán csak a kertészek és az olyan bejárónők bóklásznak erre, mint ő, de nem akarta, hogy meglássák, amint beletúr a zsákokba.
Elámult a kincsek láttán: csodás estélyik, cipők, táskák, kabátok… Ilyen nincs! Meg is csípte gyorsan a karját, hogy nem álmodik-e? Fájt, és ez a fájdalom cselekvésre ösztönözte. Felhívta Lilit:
– … És akkor ha gondolja, Lilike, én ezeket a zsákokat… Jajj, igen?!.. Nagyon köszönöm, akkor máris elintézem! Persze, sietek vissza, és mindennel végezni fogok időre, ne aggódjon!… Köszönöm!
Látta, hogy a szembe szomszéd előtt ott áll Gusztinak, a kertésznek a furgonja. “Angol pázsit”, ez volt ráfestve, és a telefonszám. Már nyomkodta is elavult és kissé berepedezett kijelzőjű mobilján a számokat.
– Halló, Guszti! Anna vagyok, Balázsi Anna. Egy nagy szívességet szeretnék kérni….
20 perc múlva már úton is volt Anna a furgonnal, benne a kilenc zsáknyi kinccsel. A Turi-Butikban vihorászott örömében az eladó a sok kiváló árú láttán.
Egy óra múlva Anna már visszafelé hajtott, és igyekezett végiggondolni, hogyan fogja ezt a majd’ két órás kiesést behozni a munkájában?! De valahogy nem tudott most igazán aggódni, hiába volt a nagymestere a rémületnek, esze egyre csak azokon a kincseken járt, amiket megtartott.
Járt a keze, mint a villám, hogy mielőbb otthon lehessen.
Nehéz időket éltek manapság. Bélus, a férje még mindig beteg, és Tamarának, a lányuknak most lesz a szalagavatója. Ő már három hete nem kér vacsorát, mert úgysem jutna mindannyiuknak. De ma visz haza friss kenyeret. Meg egy kis párizsit. Vajat. És sajtot! Na jó, sajtot azért nem… “Nem lehet egyetlen vacsorára elherdálni a ruhák eladásából kapott kis vagyonkát, hát állj már le, Anna!” – dohogott magában.
Miközben négykézláb csúszva-mászva takarította Liliék fürdőszobáját, azon álmodozott, hogy hazafelé kiváltja Bélus fájdalomcsillapítóját, ne szenvedjen szegény annyit, és megkéri Tamarát, próbálja fel a fekete muszlin ruhát, a cipőt és a kabátot, amit a szalagavatóra szerzett neki. Anyai lelke látta a kacagó, pörgő-forgó nagylányt, akit elégedetten néznek az apjával…
A maradék pénzről nem beszél. Azt olvasta egy olyan pozitív gondolkodós könyvben (Lili polcairól vette kölcsön), hogy nem lehet úgy meggazdagodni, hogy nincs félretett pénzünk.
Hát neki most már van! Hamarosan vége a szegénységnek, és bármelyik este ehetnek párizsit. Vagy sajtot.
Egy távoli, csodás napon, amikor már Bélus is újra dolgozik, talán mindkettőt…
– Ej, Anna, de telhetetlen vagy! – szidta le magát Anna, de közben mosolygott.
Tímár Anikó