Ellátogattam a hegyre. Itt éltem sokáig a gyermekkoromat itt töltöttem. Az erdőt is jól ismertem. Télen szánkóztunk ha esett a hó. Mi gyerekek alig vártuk, hogy ott száguldoztunk, akkor még itt szinte semmi forgalom nem volt itt, így háboríthatatlanul élvezhettük. Nyáron meg nagyokat kirándultunk, gombát, virágot szedtünk. Most szinte rá se ismerek a helyre. Az erdő teljesen visszahúzódott. A fák helyén már házak, kacsalábon forgó paloták nőttek. Egészen elbizonytalanodok, talán nem is jó helyen járok?
A kanyar után már ismerősebb a táj.
Jé – ez a ház, csak nem?
A múlt ködéből felsejlik egy ház, kis takaros ház a kerteben virágok, hátul tyúkok lármáztak, itt lakott az egyik osztálytársam.
Ez a ház már csak árnyéka a réginek, kidőlt-bedőlt kerítés, a kertet gaz uralja, a házra is ráférne egy felújítás.
A ház előtt a széken, kissé szakadt pólós éppen egy üveg sörrel barátkozik.
Csak nem?- villan belém. Nincs időm töprengeni. Megszólít.
– Ugye nem idevalósi?
– Nem, nem! – mondom ijedten.
– Gondoltam. Akkor mit csinál itt?
– No ugye milyen szép itt minden? Én már több, mint ötven éve itt élek.
– Nagyon szép, nagyon szép! – bólogatok.
– Tudja egy időben azért nem mindig laktam itt.
– Nem itt? Hanem hol?
– Egy nagy vállalatnál voltam igazgató, hanem ez a gazdasági válság? Csődbe mentünk. Így azután visszajöttem a szülői házban.
– Ez elég szomorú.
– Ha ismert volna engem gyerekkoromban, nem akarok dicsekedni de majdnem én voltam a legjobb tanuló az osztályban, nálam okosabb kevés akadt. – dicsekszik és fürkészen néz rám.
Egyszerűen belém reked a szó, most már biztosan tudom ki ez a fiú. Tudom ki, aki csak átbukdácsolt az egyik osztályból a másikba.
Ennyi önfényezés után mégis csak rákérdezek.
– És most? Asszony, gyerek? Elégedett?
Dacosan rántja fel lecsúszni készülő nadrágját.
– Hát persze! Elégedett vagyok! Mindenem megvan.- Karjával nagy kört ír le mutatva a birodalmát.- család az nincs! Minek, megvagyok én egyedül is.
Nagyot húz a sörösüvegből.
– Minden jót.- Motyogom.
Visszafordulok ahonnan jöttem. A kanyaron túl majdnem fellök egy mobilozó ifjú.
– Na még ez is! – mondja köszönés helyett.
– Bocsánat! Valami baj van?
Először vasvilla szemekkel néz rám, aztán biccent. Hirtelen úgy dönt elsírja nekem a bánatát.
– Mit gondol? Persze, hogy baj van! Tudja, hogy mit mondtak az ősök? Hogy szegények vagyunk! Az idén nem csobbanunk a tengerben! Tudja ez milyen égő? Minden haverom bulizik.
– Melyik házban laksz?
– Abban.- Majdnem a legnagyobbra mutat.
– Úgy látom van medencétek is! Ott lubickolhatsz!
– Hát nem érti? Mindenki! Érti mindenki! Csak mi nem! Csak mi vagyunk ilyen szegények!
– Ismered azt az embert ott a kanyaron túl?
– Azt a lúzert?
– Lúzer? Nekem azt mesélte, hogy gyárigazgató volt, meg jeles tanuló.
– Mii?? Hát jó csőbe húzta! Lúzert volt világ életébe! A szüleim vele jártak az iskolába. Így csak ilyen messziről jött embert szédíthet.
– Talán át kellene értékelned a dolgokat! Ha annyira nyaralni akarsz keresd meg a rávalót!
Még akkor is döbbenten állt az utca közepén, amikor a másik sarkon befordultam.
