Éppen csak hajnalodott, a közeli patak párája megült a kertekben és az út szélén is. A fiatalasszony nehézkesen, szuszogva szállt le a bicikliről.
Nemcsak a telipakolt hátiszatyor húzta a föld felé, és nem is a bőszoknyája és a köténye alatt gömbölyödő, negyedik gyermekét rejtő hatalmas pocakja késztette a kapkodó levegővételre, de a lelkét is tonnányi súly nyomta. Látogatóba ment Budapestre, a börtönben lévő férjéhez.
– 50 fillér lesz aranyoskám! – szólalt meg csendesen János bácsi a hajnali, hűvös derengésben, aki nemcsak ismerte a fiatalasszonyt, de még a bebörtönzött férjjel is dolgozott együtt korábban. – De tudja mit? Hagyja csak! Adja ide a biciklit, majd én elhelyezem, senki ember fia hozzá sem nyúlhat! – a szemében szánalom, megértés és a segíteni akarás villanásai suhantak át.
A fiatalasszony lélegzetvétele ugyan már csillapodott, de a lelkében dúló vihar még csak most kezdett formát ölteni, pedig tudta, még hosszú az út a börtönig.
– Segítek vinni a hátiszatyort! – ajánlkozott János bácsi kezdeményezőn, de a fiatalasszony gyorsan leintette, olyan kézmozdulattal, mint aki már sokszor hárította el a segítő kezet:
– Hagyja csak, ha leveszem, nem fogom tudni még egyszer felvenni. – A hangja remegett, a szemében már könnyek ültek. Sután elfordult a férfitól, és elindult a vasútállomás hajnali sziluettje felé.
Busz haladt el mellette. “Jöhettem volna busszal is, ha nem oda mennék…” – gondolta, de aztán kiszámolta a baktatás közben azt is, hogy úgysem lett volna pénze vonatjegyre is, meg buszjegyre is.
Ahogy szálltak le az emberek a hajnali munkásjáratnak is beillő buszról, ami a Budapest irányába tartó vonat menetrendjéhez illeszkedett, a fiatalasszony rádöbbent, hogy mindenkit ismer, és biztosan őt is ismeri mindenki. Őt is, meg a férjét is. Meg a szégyenüket is.
“A szégyent, aminek nem kellene szégyennek lennie…”
Szerencsére a buszról leszállók többsége azonnal a vágány felé vette az irányt, és nem a jegypénztárhoz, ahová a fiatalasszony tartott.
A jegypénztárnál kizárólag hozzá hasonló asszonyok sorakoztak, kisebb-nagyobb kosarakkal. Csendesen köszöntek egymásnak, aztán mindenki a maga dolgával foglalkozott. Jutott mindenkinek elég dolog a fejében…
A vonat percre pontosan érkezett. A fiatalasszony nem ült le a váróteremben, hiszen a hátiszatyorral ez lehetetlen lett volna, de valahogy mégis mindenki fürgébbnek bizonyult nála, amikor bemondták, hogy érkezik a vonat Hatvanból a harmadik vágányra.
A kisbaba a pocakjában éppen mozgolódni kezdett – “Éhes lehet, mint az anyja…” –, amikor végre odajutott a váróterem ajtajához, és elkezdhette a bokatörés veszélyével fenyegető sietős sétát a vonathoz, két vágányon átvágva.
Rémület járta át a szívét, amikor hallotta a forgalmista vonatindítást jelző füttyét, pedig ő még oda sem ért!
A rettegés, hogy lemarad a vonatról és hiába sütötte-főzte meg tegnap az összes ételt, amit otthon talált, elvonva a falatot a három gyermekétől, hiába biciklizett a falu túlfeléről a sötét hajnalban a vasútra, hiába váltott jegyet, és most majd lemarad… megsokszorozta az erejét.
A vonat lassan indulni kezdett, de neki volt még egy pillanata elkapni az ajtó melletti kapaszkodót és feltenni a lábát a legalsó lépcsőfokra és aztán egy nyögéssel kísért húzódzkodással mindkét lábával fel is állni rá.
A rémület hullámai csak ekkor kezdtek el csapdosni a lelkében: az ajtó csukva volt, és hiába próbálta kinyitni, egy kézzel nem volt hozzá ereje, a másikkal viszont kapaszkodnia kellett.
A szerelvény, mint egy kérlelhetetlen bivaly, erőteljesen gyorsult.
A fiatalasszonyban ekkor már a végső elkeseredés rettegő félelemmel kevert vegyüléke dolgozott: sokat hallott már arról, hogy úgy haltak meg emberek, hogy nem tudtak bejutni a vagonba, és elcsapta őket a vasútállomásokon túli szakaszokon a sínek mellett sorakozó oszlopok egyike.
És egy ilyen oszlop már közeledett is.
A fiatalasszony lelki szemei előtt látta, ahogy a hátiszatyor nekicsapódik az oszlopnak, és ő szatyrostul, pocakostul lebucskázik a lépcsőről, be a vonatkerekek alá, és a börtönben lévő férje, meg az otthon hagyott három éhes gyerek hiába várja többé. Reszketett.
Éveknek tűnő tizedmásodpercek hányingerkeltő félelmét a saját vinnyogó, erőtlen sírása erősítette fel, de hangját elnyelte a kegyetlenül csattogó vonat hangorkánja.
– Istenem, segíts! – bukott ki a fohász a száján, a gyorsuló vonat légáramlatától visszanyelni képtelen nyálával együtt.
Ebben a szemvillanásban kinyílt az ajtó az arca előtt, és egy férfi – arcán ismerős vonásokkal és a döbbenettel vegyült bátorság szikráival – nyúlt le érte, erősen megragadta a karjait és szinte felrántotta őt a lépcsőről. Az ajtó döngve csapódott be mögötte, kizárva az őrjítően veszélyes helyzet rémképét.
Ebben a pillanatban száguldott el mellettük az oszlop.
A fiatalasszony most már csak zokogott, a férfi a zavartan a hátát veregette.
– Jólvan, semmi baj, minden rendben lesz – mondta, majd a torkát köszörülte.
A fiatalasszony zsebkendőért kotorászott a köténye alatt, majd a szemét-orrát-arcát törölgetve megtörten bólogatott.
– Jöjjön, üljön le – mutatott a férfi az ülések irányába, és mintha kitalálta volna a gondolatait, még hozzátette: – Pesten majd segítek újra felvenni a hátiszatyrot. Mondja meg Pistának, hogy imádkozunk érte.
A Budapestig vezető út hosszú volt, zajos, büdös és zötyögős, de a fiatalasszony Bag után már aludt. Álmában egy fénylő alak mosolyogva nézett rá és azt mondta:
– Ugye, megmondtam, hogy vannak őrangyalok.
A történet valós, 1953-ban esett meg a nagymamámmal, aki most lenne 103 éves.
