Anyu, képzeld! Fura január lett az idei.
Majdnem olyan volt, mint a többi, azzal a különbséggel, hogy ez az év eleje nem tűnt olyan szokásosan üresnek. Régen tudod, mindig azt éreztem ilyenkor év elején, hogy mintha megállt volna a közélet: az ünnepek után nyilván senki nem akart politikával meg acsarkodással foglalkozni, hanem biztos igyekeztek az emberek még pihenni, meg távol maradni a mocsoktól.
Igazuk volt.
Az idei január is hasonló volt, csak mintha az én hozzáállásom változott volna. De nagyon. Ellenkezőjére.
Korábban mindig azt éreztem, hogy a januároknak valahogy pezsdültebbeknek, beindulósabbaknak kellene lenniük, mert amilyen a január, talán olyan lesz az egész év.
És valahogy eljutottam oda most ennek az idei januárnak a végére – mint utólag kiderült, rajtam kívül még nagyon sokan érezték ezt –, hogy oké, megtanulunk együtt élni a rendeleti kormányzással, a kiüresített, megalázott Parlamenttel, az ellenzéki munka hiábavalóságával – érted, azzal kellett megbarátkoznunk, hogy Ungár Péter LMP-je jelenti a konstruktív ellenzékiséget, nohiszen! –, meg a reménytelenséggel, ami abból fakadt, hogy láttuk: soha, semminek nincs következménye.
Már annyiszor elmondtuk minden hátborzongató és gyomorforgató esetnél, hogy “Ebbe normális országokban már rég belebukna a kormány!”, hogy már komolyan mi is untuk.
Én legalábbis nagyon.
Az idei januárban olykor szó esett a nyár elejei EU Parlamenti választásról, meg a vele egy napon tartandó önkormányzati választásról, és azt latolgattuk, hogy vajon mennyire kap majd ki az ellenzék: nagyon, vagy borzalmasan nagyon?
Januárban sokat hallottuk még a hatalomgyár kifejezést, és már én is megtanultam használni, és basszus ez valamiféle megnyugvást is adott! Rémületes, ugye?
Mert ettől úgy tűnt, mintha még egyszerűbb lenne átlátni a dolgokat, hiszen ez a kormányzás nem más, mint egy hatalomgyár, amiben semmi más nem számít, minthogy hatalmat gyártsanak maguknak.
A tények néha festhetnek borzalmasan, de a frappáns felismerésük mégiscsak képes lehet eljuttatni valamiféle nyugvópontra.
Átláttuk, igen. És én személy szerint már ebbe az átlátásba is képes lettem volna belenyugodni.
Talán nem is tudom pontosan elmagyarázni, de azért megpróbálom: valami olyasmi volt, hogy amikor arra jutottam, hogy “Rendben, elfogadjuk, hogy ebben kell élnünk, nem küzdünk már ellene.”, akkor tényleg valahogy könnyebb lett belesimulni a kilátástalanság hétköznapjaiba.
Mint mikor az ember mindenáron ki akar úszni a partra, de a hullámok pont ellenállnak ennek és oldalra sodorják. Egy idő után kénytelen vagy rájönni, hogy nem küzdhetsz a kérlelhetetlen áramlat ellen, de végül is hagyhatod magad sodorni, aztán majd kiderül, hogy hová, milyen partra vet ki.
Nekünk, tudod, végül is nem olyan rossz.
Kívül vagyunk hála istennek a NER-en, és azért esténként nem egy rossz érzés ezzel a tudattal lefeküdni aludni, meg reggel ezzel felébredni. “Nem olyan rossz, azt meg elengedhetjük, hogy lehetne ezerszer jobb is.”
De emlékszel, minden kóbor kismacskát hazavittem, és a beletörődős januárban is éreztem még azt, hogy meg kell mentenem, akit csak meg lehet.
Ha mással nem, hát magyarázatokkal, iránymutatással, esetleg csak egy két jó szóval.
Mint ahogy te is csináltad, mikor vásárolni mentünk a Tescoba, és próbáltál segíteni elolvasni a címkét az idős néninek a konzerven, de igazából te sem láttad már jól az apró betűket.
Így aztán ott álltatok egymás mellett a fejkendős nénivel, mint két vékonyka, ázott madárka a dróton, majd a nénire néztél és azt mondtad neki a hathatós segítség helyett kedvesen, lágyan, szeretettel telve és mély meggyőződéssel: “Magának nagyon szép bőre van.”
És amikor Sanyikára gondoltam, akkor is összeszorult a szívem.
Ránézek, és simán látom őt 80-90 évesen is, és iszonyatosan nehéz elfogadni, hogy lehetséges, hogy ilyen fidesz-hagyaték világban fog majd ő is élni, és ha megkérdezi, hogy “Szürkemama, te mit tettél ez ellen?” akkor én majd azt kell, hogy mondjam, hogy “Hát kicsikém, a sok-sok kapálózó felvilágosítás után, amit értelmiségiként a magam eszközeivel, az észre hatva próbáltam elérni, azt végül feladtam, mert csak az őrültek ismételgetik mindig ugyanazt és várják végül a totálisan más befejezést.”
Szóval ezt adtam fel Anyu.
Ezt, hogy jelen legyek annyira a közéleti témákban, hogy legalább azt tudjam mondani embereknek mély meggyőződéssel az alkalmas pillanatokban, hogy “Magának nagyon szép bőre van.”
Tudod, az ember hajlamos arra is gondolni, hogy “Hát de basszus van elég dolgom!”
Itt vannak a gyerekek, az unokák, a család, a vállalkozások, a mindennapi kínlódások, a macskák, a kutya… És a kutya is már betegeskedett januárban, és úgy megöregedett, mint egy kis apóka. De hiszen ezt már tudod, most kapcsolok! Hiszen azóta ő is ott van már veled…
Szóval igazából nem volt vidám a január ezekkel az új, beletörődős, Stockholm-szindrómásnak kinézős gondolatokkal, de nem is volt olyan szomorú, mint egyébként előre gondoltam volna.
Elfogadni a dolgok természetes létezését könnyebb, mint eltüntetni a falról a rászálló szúnyog lecsapásának nyomát. Sokkal könnyebb.
Még akkor is, ha a természetes létezésként értelmezett jelenségről mindannyian tudjuk, hogy baromira nem természetes, hanem kifejezetten természetellenes, de hát ki akar már minden pillanatban húsz év legújabb kori történelmet felidézgetni?
Én már nem akartam.
Közben persze, figyeltem a híreket olykor, és azt vettem észre, hogy ahogy távolodtam a görcsös “tenni kellene már valamit” akarástól, Orbán Viktornak egyre rosszabb lett.
Nem fogod elhinni, de basszus végül úgy szavazták meg az Ukrajna EU-s tagjelöltségi státuszát, és úgy iktatták ki Viktort a vétó lehetőségéből, hogy egyszerűen megkérték, hogy menjen ki kávézni az ülésteremből.
Érted: készülnek egy szavazásra, amiről előre tudják, hogy Viktor keresztbe akar neki tenni, de aztán valakinek fény gyúlt az agyában és felvetődött, hogy “Figyi, mi lenne, ha itt sem lenne őkelme?” És megkérték: – “Viktor, nem mennél ki a kedvünkért egy kávéra néhány percre? Így nem kell keresztbe feküdnöd már megint a síneken, de úgy akkor nem is fog elgázolni a vonat. Na, mit szólsz?”
És kiment. Állítólag WC-re, nem kávézni. Mintha az jobb lenne.
Persze előtte már együtt reggelizgettek vele, lehet, hogy előtte való este meg együtt vacsorázgattak vele és próbáltak rá hatni. A lényeg, hogy a kávézás (és talán utána a WC-zés) olyan jól sikerült, hogy aztán az egész EU Viktoron röhögött, Ukrajna meg megkapta a tagjelölti státuszt.
Ja, most kapcsolok, hogy ez még decemberben történt, karácsony előtt… Hm… Érdekes az emlékezés, hogyan kapcsoljuk össze láncolatban az eseményeket utólag, aztán ha visszanézzük, akkor kiderül, hogy nem is pontosan olyan sorrendben történtek a dolgok. De a fejünkben már összekapcsolódott, és úgy támaszkodunk rá, mintha nem is mankó, hanem egyenesen betonba ágyazott oszlop lenne. Mondjuk jón díszítéssel. Az mégsem annyira csicsás.
Viszont azt biztosan tudom, hogy január vége felé is történt még valami, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy Viktorral már megint felmosták kicsit a padlót az EU-ban. Ja, igen, ez már összemosódott a később a “soha korábban ilyen izgalmakat nem tartogató, döbbenetes, mindent megváltoztató” februárral.
Február elsején is volt szavazás az EU-ban – ez az Ukrajnának szánt segélyről –, és itt már nem küldték ki kávézni: egyszerűen befenyítették Viktort. Január utolsó napjaiban közölték vele, hogy leszkapsz, ha nem szavazza meg a segélyt. Pontosabban: nem-lesz-kapsz – de ezt a pénzre értették konkrétan, és nem a sallerekre, amikre Viktor szokott asszociálni.
Fél szemmel követve az eseményeket, közben az “oké, elfogadjuk, hogy ez már ilyen marad” érzés kellemetlen puhaságába beleringatózva jött el február 2-a, egy tök átlagosnak tűnő pénteki nap.
Amikor kirobbant a kegyelmi botrány.
Nem fogod elhinni, de Novák Katalin kegyelmet adott egy olyan embernek – akkor, amikor a pápai látogatás alatt tömegével dobálta ki a kegyelmeket, szóval még a jóég tudja, kik kerültek be a szórásba! –, aki basszus egy pedofil vadállat bűneit akarta elsikálni. Ezért lesittelték. Ez a nő meg kiengedte bazmeg!
Emlékszem, csak pislogtunk, mint pocok a lisztben, mikor láttuk a hírt: “Hogy mivaaaaan?”
Utólag visszanézve az egy csodálatos nap volt, és akkor még nem is sejtettük, hogy még ezt is lehetett fokozni.
A sajtó beindult, napról-napra ontották a háttérinfókat a kegyelmi botrányról, és közben tovább ringatóztam az “Á, elengedtem én ezt…” érzésben, és tudod, akkor már különösen jó volt ebben ringatózni.
Hiszen nézd meg, elengedtem, és máris botrány rázza meg a rendszert!
De nagyon kétesélyes volt, hogy mi lesz a kimenete, elvégre tudod, itt soha, semminek nincs következménye. Úgyhogy azért feszülten figyeltem is.
Olyan február 5.-e, 6.-a körül már látszott, hogy Novák Katalint elhagyták, mint eb a szarát, és már csak az volt a kérdés – számomra –, hogy mikor mond le. Sokan akkor még azt gondolták, hogy kizárt, hogy lemondjon. Kizárt, hogy következménye legyen bárminek is a következmények nélküliség országában.
Közben megjelentek a konteósok is – konkrétan az elnökasszony tanácsadói közül emelkedett ki az egyik –, hogy Novákot a titkosszolgálat akarta eltakarítani, és azért adattak kegyelmet egy pedofilt segítő bűntársnak (igen, ezt komolyan gondolta a konteózó személy) meg ilyenek, és akkor volt egy kiemelt pillanat egy Facebook poszt alatt: a kommentek között megjelent egy Magyar Péter nevű figura, és jól odamondott az idiótaságokat posztoló, konteógyártó elnöki tanácsadónak.
Ja, a tanácsadók amúgy úgy menekültek az elnökasszony mögül, mint a klasszikus esetben szokás: alig kap léket a hajó, a patkányok meg már kalákában ugrálnak át a korláton a vízbe, némelyik még flikkflakkokat is bemutat, pörög-forog, szaltózik, mielőtt kecsesen becsapódna a habokba.
Ezt is külön öröm volt látni, és bocsássa meg nekem az Úristen meg az Univerzum, de akkoriban megtanultam, milyen kellemes öröm is a káröröm!
Naszóval, ott volt ez a név, hogy Magyar Péter, aki furán okosakat mondott, éreztetve, hogy ő is abból az alomból van ugyan – értsd: Fideszes –, de tisztán látja, hogy mennyire vállalhatatlan a szitu.
És aztán a sajtó azonnal – pár óra alatt – rájött, hogy basszus, ez az ember Varga Judit volt férje!
Na, innentől kezdve mindenki figyelte, hogy hova és mit kommentel ez a volt férj.
És kommentelt.
Egyébként képzelj el egy szőke, kék szemű fiatalembert (Andi barátnőm azt mondta rá, hogy “Fiú”, mire én: “Andi basszus, ez a fiú 43 éves, hehehe!”), aki olyan jól válogatja meg a szavait, mint ahogy mama válogatta a rizsszemeket, amiket végül főzésre ítélt: akkurátusan, nagy figyelemmel, mégis pörgősen, hogy alig bírtuk követni a tekintetünkkel.
Megnéztem közben Novák Katalin születési képletét, és már csütörtökön – ez volt február 8-a – láttam, hogy kurvakemény hétvégéje lesz, tehát látszott, hogy ha lemondásra kerül sor, az akkora fog időzítődni. És igazság szerint az is látszott, hogy ha kitart hétfőig, akkor simán megússza.
Ez már egy nagyon fura hét volt.
Alig pár hete fogadtam el, hogy 25-30 évig a Fidesz rendszerében kell élnünk, és Sanyika majd jól lebasz, mikor felnő, hogy “Mama, ezt mégis hogy hagytátok?”, és alig szoktam még meg ezt az érzést, és máris ott volt feketén-fehéren egy bukás az orrom előtt.
Soha jobb elengedést!
Attól a csütörtöktől, amikor megnéztem a képletet, már megint elkezdett bennem pislákolni egy kis lángocska, hogy hátha lehet még itt változás, de őszintén szólva nem hagytam kibontakozni. Az esélytelenek nyugalmával néztem éjjel-nappal a híreket. Ez azért volt fura, mert a fokozott erőfeszítéseket – vagyis a figyelmet – nem társítottam fokozott érzelmi kapcsolódással.
A lesz ami lesz szemlélet az, mint kiderült, sokkal kevésbé fárasztó, mint az “Úristen, legyen már végre valami!”
És akkor február 10-én, szombaton, lemondott Novák Katalin, ahogy előre megjósoltam magamnak (meg az ismerősöknek).
És vele – percekkel később – lemondott Varga Judit, korábbi igazságügy miniszter is.
Ő akkor az EU-s választásra készülve már főfőEU-s tótumfaktum volt Brüsszelben. Már nem is emlékszem pontosan azokra a körülményekre – meg mint a fejemben lévő jón díszítésű emléktartó oszlopról kiderült, nem is érdemes az emlékek között pontos dátumokért kutatnom –, de hirtelen került le az igazságügyi tárca éléről, még valamikor az előző évben.
Ezen a napon sokan molyosogtak az orruk alatt. Két lemondás egyszerre. Két ilyen formátumú, üstökösként felívelő politikusnő bukása.
Lám, mégis van következménye, vagy legalábbis LEHET következménye dolgoknak, és lám, dominók is tudnak dőlni.
A két nő lemondásán túllépve aztán a sajtó felfedezett egy igen érdekes posztot ettől a Magyar Pétertől: ő is lemondott minden állami cégvezetői tisztségéről és hátat fordított a Fidesznek. Ráadásul odaírta a Facebook oldalára becenévként, hogy: (Ne féljetek!)
Miafasz – dúdoltam magamban Azi számát. Juteszembe Anyu, imádnád a srácot, bár biztos furcsálnád a sapkáját, meg a nyári negyven fokban is viselt csizmáját, de hát ilyenek ezek a mai fiatalok, főleg, ha világsztárság is kinéz nekik, de ami a lényeg: a zenéje generációkon és stílusokon átívelő.
Szóval a “Miafasz” dúdolgatása közben nézegettem az elemző műsorokat a neten, és kezdtem azt érezni, hogy omladozik bennem ez a “Á, most már minden mindegy” hozzáállás, és tudod mit éreztem? Azt, amit a rendszerváltáskor, hogy “Basszus, valami történik, aminek muszáj, hogy legyen következménye!”
Az ilyen felfokozott, még igazából konkrét alap nélküli, gyakorlatilag indokolatlan lelkesedés.
És akkor asszem már vasárnap volt, február 11-e, amikor a Partizán csatornáján – tudod, a Youtube-on – feltűnt egy ilyen premier előzetes, hogy “Varga Judit volt férje kitálal”.
Emlékszem, csak bámultam, hogy jajbazmeg, hát ez AZ a Magyar Péter, akinek láttam a kommentjeit, meg aki kiírta, hogy “Ne féljetek!”.
Addig valahogy szétváltak a dolgok, hiába tudtam, hogy Magyar Péter az Varga Judit volt férje, és érdemes figyelni a kommentjeit, valahogy átkerült egy másik dimenzióba, mikor kiderült, hogy a Partizánon is megszólal. Merthogy a Partizán az egy külön dimenzió.
A Partizánon lépett színre először, ott, ahol érted, Gulyás Marci konkrétan kifilézi a vendégeket.
Ahhoz azért kell egy bátorság.
Azt hiszem este 7-re vagy 8-ra volt időzítve a premier, és hála az égnek nem is kellett addig már sokat várni, maximum csak egy-két órát.
Próbálom visszaidézgetni, hogy akkor hogyan éreztem magam, mert azt biztosan tudom, hogy az élő interjú végére TUDTAM, hogy minden megváltozott, és néha fontos így a választóvonalak előtti és utáni érzéseket dokumentálni.
Biztos Julius Cézár is tudta, milyen érzés a Rubikon előtt, meg közben, meg után lenni. Vagy legalábbis gondolom, hogy odafigyelt erre.
De én nem tudom visszaidézni az előtte érzést így különösen, mert akkor már egy hete felfokozott érdeklődési állapotban voltam, így az a néhány órás várakozás az nem volt úgy kiugró, hogy nagyon lehetne hozzá kötni valami extra érzületet. Csak vártam, és jó volt várni. Valahogy minden olyan jónak nézett ki.
És akkor elkezdődött Anyu.
Ott ült ez az ember, ez a Magyar Péter, fehér ingben, fekete nyakkendővel, és olyan értelmesen, érthetően, tisztán, világosan beszélt, hogy a tizedik percben már sírtam, hogy “Bazmeg, hát miért nem csak ilyen fideszeseket adott nekünk az ég?” Igen, sírtam. Nem kamuból, igaziból.
Tudod mit mondott? Hogy ott volt Nagy Imre újratemetésén, még kicsi gyerekként.
Azon a temetésen, amit bazmeg te felvettél a tévéből és amit ezerszer néztél meg újra úgy, hogy a videószalag széle már rongyosra nyúlt, ettől a képen alul és felül ilyen hangyás képi zaj keletkezett, nekünk meg gyakorlatilag nullahuszonnégyben azt kellett hallgatnunk. És mindig ránk néztél könnyes szemmel és csak bólogattál és nekünk tudnunk kellett, és tudtuk is, hogy ez fontos mérföldkő a történelmünkben, és igen, velünk történt éppen akkor, abban a szent pillanatban (meg utána is még ezerszer. Talán akkor fogalmazódott meg az a gondolat is bennem, hogy végül is minden pillanat történik minden pillanatban).
Az interjú 15. percében azt éreztem, hogy biztosan megbolondultam, mert arra kellett gondolnom, ahogy néztem ezt a szigorú, értelmes, keményen beszélő arcott ott a belőtt, szőke frizura alatt, hogy “Mit bánom én, hogy kinek milyen ideológiák futkosnak az agyában, bárcsak inkább ez az ember lenne a miniszterelnökünk, mint Orbán!”
Marci bejött valamiért és sírva – de nem a szomorúságtól, hanem nem is tudom, valamiféle emelkedettségtől – mondtam neki (Megijedtél, hogy ő sírt ugye? Nos, nem szokott, legutoljára a Galaxis őrzői-nek harmadik részét könnyezte meg, de azt tényleg nem lehet megállni bőgés nélkül), hogy nézd meg, itt van ez az ember, médiatörténeti szenzáció, egy fideszes, egy kormányközeli ember, és ő mondja el a szájával azt, amit mindig is tudtunk, de hát bizonyíték sosem volt. A bizonyíték hiánya meg mindig nyitva hagyta az ajtót, hogy “De basszus, hát csak tévedünk!”
És a kétely kényelmét kellett megszoknunk és megszeretnünk ez által.
De nem, azon a februári estén rá kellett jönnünk, hogy nem tévedtünk korábban, és a kétely kényelme nem volt más, mint önmagunk becsapása.
Nem tévedtünk korábban arról, hogy ezek tényleg lopnak, tényleg csalnak, tényleg Rogán a legfőbb központi figura, és tényleg nem jót akarnak a népnek, hanem csak maguknak tepernek. Hogy a hatalomgyár tényleg létezik is ezerrel dolgozik, négy műszakban! (Tudod, az a folyamatos műszak, amikor soha nem állnak le a futószalagok.)
Marci mosolyogva kiment. Aznap volt a 18. születésnapja.
Az utána következő nemtudom hány perc abból a legendássá vált interjúból, az ilyen hümmögésekkel, kurvaanyázásokkal, dühös felhorkadásokkal telt el – részemről –, és amikor vége lett, ráfrissítettem és újra megnéztem. És aztán újra. Már bőven elmúlt éjfél, mire lekapcsoltam, és tudtam, egész pontosan éreztem, mert az ilyet az ember érzi, hogy minden megváltozott.
Minden megváltozott Anyu!
Egyetlen interjú alatt, 2024. február 11-én.
Másnap másként kelt fel a nap. Fényesebb volt, jobban ragyogott, több energiát adott. Akkor még nem tudatosítottuk ezt, hogy mindez egy emberen múlt, legalábbis én még nem igazán, amit bő egy héttel később viszont már igen. De ne szaladjunk előre.
A Partizán interjút másfél milliónyian látták.
Nemcsak az úúúúúgynevezett ellenzéki médián söpört végig, hanem mindenen.
Egy újabb politikai cunami volt, napokig tartó fodrozódással. A sajtó utána elárulta, hogy azóta megháromszorozódott a látogatottságuk és senkit nem érdekelt semmi más, csakis Magyar Péter. Igazából azóta is belőle élnek, de még mindig ne szaladjunk előre.
Ugyanis volt egy ilyen is, hogy az influenszerek tüntetése.
A lemondás után egy héttel – február 16-ára – szerveztek egy hatalmas tüntetést a Youtube magyar sztárjai, az úgynevezett influenszerek. Iszonyatos tömeg volt a Hősök terén, a télben-fagyban. Nórika is kint volt, képzeld, láttam őt az élő közvetítésen, amikor a kamera a tömeget szkennelte. A sok-sok ismeretlen arc között egyszer csak ott csillogtak az én kistesóm szép szemei. Büszke lennél!
Na, akkor én megvilágosodtam. Meg szerintem még sokan.
Ott volt legalább százezer ember a Hősök terén, és tudod rájöttem, hogy mindig ezt várjuk, hogy legyen egy hatalmas tüntetés, és majd ez lesz a kezdete valaminek. Mint 1956-ban. Vagy mint a taxis blokádnál.
De a 21. századi magyar történelemben a nagy tüntetések nem valaminek a kezdetei, hanem igazából a végpontjai voltak. Utánuk soha nem történik semmi. Vagy legalábbis semmi olyasmi, ami stratégiailag gondot okozna egy ennyire dörzsölt hatalomgyárnak.
És tudod nagyon jó volt, hogy volt ez az influenszer tüntetés, mert azonnal megmutatta, hogy mivel nem kell már többé foglalkozni: a vezető nélküli tüntetgetéssel.
Lement az a hatalmas nagy tüntetés, és már másnap magyarázkodtak a szervezők, hogy ők igazából ennyit akartak, nem akarnak politizálni. És tudod, igazuk volt, meg jó is volt ez így.
Mert azonnal mutatta a kontrasztot Magyar Péter és a vezető nélküli összejövetelek között: kell egy arc, kell egy éles elme, kell egy vezető, kell egy valaki, aki viszi a zászlót és mindent magára vállal.
Erre azt szokták mondani, hogy messiás-várás, hát de bazmeg ide már tényleg valamiféle messiás kellhetett!
Magyar Péter körbejárta a teljes magyar médiát, mármint a függetlenebb részét.
Bárhol adott interjút, azonnal többszázezres megtekintés figyelt be.
Mindenki csak pillogott, hogy basszus, erre az emberre hogy-hogy mindenki kíváncsi?
Hogy-hogy ugyanazt elmondja, amit eddig tudtunk, mégis ütnek a szavai, sokkal jobban ütnek, mint eddig bármilyen bonyolult és összetett gondolatrendszerek a saját fejünkben?
Hogy-hogy a fideszből jött, egy miniszter férje volt és mégis lehet szeretni?
Hogy-hogy a kormánynak dolgozott korábban, és nem lett milliárdos, de még arra is képes, hogy a jól fizető állásait otthagyja?
Nem jutott azonnal eszembe, de azért néhány nap alatt kibontakozott bennem is – meg még sokakban – a gondolat: ő a tékozló fiú, aki hazatért.
Ja, basszus, a lényeget nem is mondom: ő Erőss Pál unokája!
Gondoltad volna a régi Jogi eseteket nézve, hogy valaha majd, évtizedekkel később egy szőke, kék szemű jogászgyerek elérkezik, hogy felszabadítsa az országot a szellemi nyomorból?
Mert basszus ez már szellemi nyomor volt. Méltatlan posvány.
Hát én magam taszítottam szánt szándékkal magamat a szellemi nyomor komfortzónájába inkább januárban, mintsem az ellenállhatatlan erővel még a 15. évben is harcoljak!
Tudtam, éreztem, hogy a harc hiábavaló, csak csapkodás, mint mikor a szélmalom lapátjait meglegyinti a tornádó szele és aztán azok a lapátok leszakadnak, de a leszakadás előtti pillanatban még úgy tűnik, hogy erőteljesen forogni akarnak…
Korábban még voltak eredmények, tudod, például a sulival. De 2024-re már mindenki belefáradt a harcba, aki meg nem, az bazmeg átállt a Fidesz oldalára!
És sokan érezték ezt így, hogy el kell ettől távolodni, máskülönben felemészt bennünket, meg sokan mentek át ezen a hídon, már sok-sok évvel ezelőtt, amin én akkor, januárban, de nagyon fontos tény, hogy a legtöbben nem égettük fel magunk mögött azt a hidat!
Így, mikor megjelent Magyar Péter, akkor azonnal vissza lehetett térni a helyes útra az önként vállalt, ellenállás nélküli zsákutca helyett. Én még csak 5 percet voltam a senkiföldjén, így aztán nagyon könnyű volt újra feleszmélni.
Kicsit elkalandoztam: az influenszerekről jutott eszembe, hogy más is tüntetett ám! Az ellenzék. Ma már óellenzéknek hívjuk őket.
Az ellenzék tüntetésén vicces számban jelentek meg az emberek, az influenszerek tüntetéséhez képest. Mondjuk úgy századannyian. Pedig ők sem beszéltek hülyeséget, sőt, tudod mi a fura?
Magyar Péter is ugyanazokat mondta.
Csak tőle másképp hangzott. Nagyon másképp.
Akkor még nem tudtuk, csak sejtettük, hogy az addigi ellenzéknek vége.
És akkor még nem tudtuk, sőt, nem is sejtettük, hogy Magyar Péter nemcsak egy üstökös, hanem egy állócsillag lesz az égen.
Mert a szívekbe visszaköltözött egy régi, még ismerős, de már majdnem elfelejtett érzés: a remény.
Majd innen folytatom.
Boldog születésnapot!
Puszilom Szellit is meg Godzikát is, ja és Szotyi se maradjon ki! Remélem, mindannyian jól vagytok ott, a Mennyországban!
Rita