„Mennyivel másabb
a táj ilyenkor
hópaplan helyett
mindenütt virágok
sarjadó fű, levélrügyek
holnaptól tavasz lesz
béke veled… „
Dúdolgatom a még meg sem született slágert, s próbálok a gitáromon dallamot alkotni hozzá. Iszom egy dobozos sört. Valamivel el kell ütnöm az időt az autóban. Utálok utazni. Hajnalban keltünk. Horgászverseny lesz, segítek a haveromnak, én leszek a „büfés”. Nem engedem bekapcsolni a rádiót. Most én szórakoztatok. Imádom a gitárom. Fender. Játszok mindenfélét, ami az eszembe jut. Steve Wonder, Eric Clapton, Chick Corea, Paco de Lucia…
Később szorgalmasan töltögetem a rövid- közepes-hosszú italokat a szomjas versenyzőknek, míg az eredményhirdetésre várnak.
A hely csodás. Tavacskák, fűzfák, tisztások padokkal, asztalokkal… Mesei hangulat, ahogy fölénk borul egy öreg fűzfa levélsátora.
Beindul a buli. A győztesek örömükben, a vesztesek bánatukban isznak. Harsány kacagás, ugratás, csipkelődés, viccelődés, baráti hátbaveregetés, ölelés…
Az eszem máshol jár.
„Szavak, csak szavak… nekem nem jelentenek semmit…” –ezt mondtam Neki, tegnap, miután jól megbántottam. Pedig tudom, hogy a szavaknak erejük van. A szavakkal ölni lehet. És egekbe emelni. Sárba taposni. Szívig hatolni. Szeretni. Gyűlölni. Simogatni. Ütni. Nekem valahogy mindig úgy sikerült, hogy „öltem” velük. Barátságot, szerelmet…
Megbántottam már mindenkit, aki szeretett, akit szerettem. Akkor nem volt fontos. Tényleg azt hittem, nem jelent semmit. Az volt a fontos, hogy vegyenek körül a jó haverok, jókat együnk-igyunk, főleg igyunk, nevessenek a vicceimen, én legyek a társaság központja. Táncikálni fiatal lányokkal, virtuskodni, eljátszani, hogy én vagyok a géppuskalábú Fred Aster… Az volt a fontos. Meg ágyba vinni, akit csak lehetett. Otthon meg gúnyt űzni az asszonyból, mert nagy az orra, nagy a feneke, a gyerekből meg azért, mert megint elszakította a vadiúj nadrágját, vagy megint hagyta magát kicsúfolni az idősebb fiúktól… aztán elégedetten eldőlni az ágyon és eszméletlenül aludni, amíg meg nem szólal az ébresztőóra…
Nem vettem észre, hogy közben eljárt felettem az idő. Megnőtt a pocakom, megritkult a hajam, a fogaim. Ha tükörbe néztem, még mindig a jóképű fiút láttam, aki valaha voltam. Nem érzékeltem, hogy a lányok már kinevetnek, ha bemutatom a „híres” táncomat. Más lett a divat.
A legfájóbb, hogy nem vettem észre: eltávolodott tőlem a családom. A fiam megnőtt. Az asszony a gyerekszobába költözött, mondván, még a pórusaimból is kocsmaszag árad…
Tegnap valami történt. Az asszonynál elszakadt a cérna. Üvöltött, nekem jött, ütött-vágott… Mentem volna neki, de a gyerek nem hagyta. Átkarolt hátulról, a szuszt is majd kinyomta belőlem… Aztán összecsomagolták a motyómat, és kiraktak a lakásból.
Most egy jó havernál dekkolok. Vele jöttem ide. De egyedül vagyok a tömegben. Nincs már kedvem középpontnak lenni. Van időm 2 sör-2 feles közt elgondolkodni az életemen.
Megérdemeltem, amit kaptam. Hónapok óta csak dajdajoztam, nem adtam haza egy vasat sem. Csak bántottam. Szavakkal. De elvártam a tiszta ruhát, a meleg ételt, az ölelést…
Yvy ezt már nem fogja megbocsájtani.
Tele a fejem szavakkal. Most a mindent jelentené, ha elmondhatnám, hogy bocsánat, szeretlek benneteket, ez a legfontosabb a világon…
Lassan esteledik. Még el kell mennünk a haverral egy közeli tanyára. Vett két kecskét, el kell hoznunk.
– Minek az neked? Kérdeztem tőle.
– Hát lesz tej. Szeretem a kecsketejet. Majd csinálok sajtot. Azt is szeretem. Ha meg majd levágom őket, lesz hús.
– Hol akarod tartani őket?
– Hát a lakásban.
– A harmadik emeleten…
– Ott. Hol máshol. Az erkélyen. Elférnek.
Hát mit mondjak, a hazaút sem volt leányálom. A rozzant Zsiguli hátsó ülései ki lettek rakva, a két szerencsétlen kecske ott mekegett egész úton. Küzdöttem velük, hogy ne akarjanak előre mászni. Gázmaszkról sem gondoskodott a haver. A bakkecske valami irtózat büdös volt. Majd megfulladtunk. Közben a rohadt dögök szétcsócsáltak minden rágcsálhatót. Végre hazaértünk. Nagy nehezen felcipeltük a büdös dögöket. Sehogy sem tetszett nekik a sok lépcső. Hol húztuk, hol toltuk, de végre sikerült mind a kettőt feljuttatni. A fél ház már rajtunk röhögött. A másik fele meg az állatvédelmiseket, rendőrséget emlegette.
Lassan éjfél lett. A nagy fáradtságra ittunk egy áldomást. Na jó, kettőt-hármat. Óriási csörömpölés. A kecskék betörték az erkélyajtót, és most fel-alá flangálnak a lakásban. Lelegelik a haver féltve gondozott virágait, letipornak, telirondítanak mindent. Azt hiszem, inkább az utcán alszom. Veszem a nyúlcipőt, a tatyóimat, a gitárom, intek a havernak, és már ott sem vagyok. Még le sem érek a földszintre, hallom, a kecskék már a lakásajtót rohamozzák, a lakók a lépcsőházban tanácstalankodnak, mi ez a zaj. A rendőrséget hívták, hallom a szirénát, mindjárt ideérnek. Nem várom meg.
Nem tudom még igazából, merre menjek, mit csináljak. Lefürödni még nem volt alkalmam. Már nem csak a kocsmaszag árad a pórusaimból, a bakkecske szaga is. Erre még tiszta ruhát húzni is vétek, így meg nem kéredzkedhetek be sehova. Borostás is vagyok. Tényleg úgy nézek ki mint egy csavargó. Nincs mese, így megyek holnap melózni, majd ott letisztálkodok, addig meg kibírom valahogy.
Furcsa, milyen tiszta az agyam. Pedig nem keveset ittam a nap folyamán. A gondolataim úgy kattognak, mint egy varrógép. Hogy lehettem ennyire hülye? Így elcseszni az életem…
– Fater? Hogy nézel ki? Hol a búbánatban voltál? Na, dobd el azt a rohadt piás üveget a szemétbe. Szedd össze magad. Bűzlesz, mint a dög. Gyerünk haza. Anya nem bírná elviselni, ha csövesként élnél az utcán. Lesuvickolod, kialszod magad. Aztán elvonó…
Hagyom, hogy Tohis fiam hazacipeljen. Hagyom, hogy lerángassák a mocskos gönceimet, lefürdessenek és ágyba dugjanak. Nem alszom. Kattog az agyam. Hálás vagyok a gyereknek, hogy megtalált, nem hagyta, hogy elveszítsem magam teljesen. Végre ki tudom mondani, hogy bocsássatok meg. Szeretlek benneteket.
Lassan elnyom az álom. Távolról hallom, ahogy Yvy mondja: még utoljára megbocsájtok…
Álmomban megírom a dalt. Állok a színpadon, mindenki engem néz. Mielőtt elkezdeném, lefuttatok egy szép akkordot a gitáron, tekintetemmel megkeresem Yvyt és Tohist a tömegben. Bólintanak. Én pedig elindulok a világhír felé…