Ahogy váratlanul a kocsma ajtaja erőteljes nyikorgással, akár egy befogadásra alkalmas éhes száj befelé kinyílt, a nyitott ajtón betüremkedő szél kavarta hóval egy időben, a nagykendős ijedt arcú cseléd szinte bezuhant a férfiizzadtságtól sűrű térbe.
A kinti hóviharban védekezésül picire összeszorított szemét csak résnyire tudta kinyitni a számára hőségnek tűnő melegben, arcát, kezét mintha apró pici tűk szurkálták volna, arca tűzpiros, szíve a rohanástól, az elemek harcával vívott harctól, és a küldetéstől, szinte dübörgött.
Úgy érezte, szinte hallja, ahogy dobog, a lúggal való mosástól repedezett keze láthatóan remegett, reszketett attól a gondolattól, hogy dolga végezetlenül tér vissza.
Gondolatai kavarogtak, akár a gyomra, a keveredő izzadtság, alkohol, kapadohány és szivarfüst szagtól, azt érezte, még pár perc és hánynia kell, mégis miközben undorát próbálta legyűrni, egyfolytában pásztázta a terepet, próbálta felkutatni a gyertyák halvány fényében alig látható, fel nem ismerhető mulatozó férfi-egyvelegben, a nagyságos urat, aki miatt ideküldték.
Folyamatosan zsolozsmázott, előbb a Miatyánkot, ettől a szíve dobogása alábbhagyott kissé, aztán a mondatot, amellyel szalajtották, hogy legyen bátorsága megszólalni.
Ismerte a gazda dúvad természetét, nem sok jóra számított.
Kicsit hátralépett hát, megfogta belülről az ajtó kilincsét. Keze a hideg fémet tűzforrónak érezte, de most ez volt a támasz, arra az esetre, ha gyorsan menekülnie kellene.
Először kissé remegő, erőtlen hangon próbálta a magában már százszor elismételt mondatot, majd amikor semmi, és senki sem mozdult, erősebben küldte a jelet a tombolásba magát teljesen beleeresztő gazdája felé, aki nagy valószínűséggel a sokadik korsó söritalt görgette le hatalmas fejének bikanyakú torkába, a korcsma közepén állva véreres szemekkel, miközben a körülötte lévők üvöltve buzdították, hogy két-három korttyal nyelje be a hatalmas mennyiségű italt.
– Nagyságos úr, nagyságos úr kérem! Jöjjön gyorsan, szül a nagyságos asszony!
A megszólítotthoz valahogy eljutott a vékonyka, félelemtől átitatott remegő hang, mert harmadik kortyra benyelvén a korsó söritalt, erősen szorítva az üres korsót, mintha az üres korsó megtartaná a lábán, imbolyogva, a reszkető cseléd felé fordult.
– Oszt akkor gyere legközelebb, ha már megvan a poronty, te kis pondró, de be ne merd ide tenni a lábad, ha ötödikre is lyány születik, mert akkor az asszonyod szedheti a sátorfáját, az öt kölkével együtt, és végre te is eltakarodsz velük együtt, ezzel az ájtatos képeddel utamból…– üvöltötte dühödten, és a kezében lévő üres söröskriglit, hatalmas böfögésbe fúló röhögés kíséretében, az ajtóban ugrásra kész cseléd felé hajította.
A cselédlány reszketése akkor, egy pillanatra alábbhagyott, a gazda még a mondat közepén se tartott, már felrántotta az ajtót, hogy kimeneküljön onnan.
Számított arra, hogy az úr, nem úgy fog reagálni, ahogy a szegény meghótt előző gazdája tette volna, aki életét adta volna egy gyermekért, és végül úgy érte a váratlan halál, hogy egyetlen gyermeket sem adott neki a Teremtő, pedig ő igazán megérdemelte volna. Neki mindegy lett volna, hogy fiúcska-e vagy leányka!
Előző gazdája halála óta elmúlt hat év. Mióta ennél a másiknál szolgál eléggé megismerte, a „nagyságos urat”, eddig se kapott tőle mást, mint erőszakot, szitkot, átkot, szíjat, ostort, néha még rugdosást is.
Többször jött váratlanul kapálás közben, egyszerűen meghágta hátulról, és, ha volt rajta alsónemű, ami a gazdát az aktusban akadályozta, addig verte szíjjal, míg leszakadt róla és aztán sebektől függetlenül tette kedvét rajta.
Menekülésre mód nem volt, a gazda erős, nagytermészetű ember mindenkitől megkapta, amit akart.
Ezért is élte meg szégyenként az eddig megszületett négy lányát.
Hogy ő már képtelen egy fiút nemzeni?
Ki viszi tovább nagytiszteletű nevet, ha ez a szuka asszony még erre is képtelen, hogy Neki végre egy fiút szüljön!
Eldöntötte már rég, ha az ötödik is lyány lesz, fel is út, le is út, mehetnek az árok szélére koldulni!
A cselédlány felé elhajított, immár üres korsó csattanva érkezett, s mert a lány már nem volt ott, szétrobbantotta a kocsmaajtó üvegét.
Pár másodperccel a hatalmas csattanás után a kocsmába bezúduló hatalmas orkánerejű szél és hó, és a nagyságos úr reakciója megfagyasztotta a levegőt. A cselédlány akkor már hátrahagyva a korcsmát, rohant, ahogyan bírt, vissza, ahonnan küldték. A szél és a hó most a háta mögül támadt, de ez most segítette, hogy minél előbb visszaérjen, a viszonylag biztonságos fedél alá, dolgavégezetlenül, de épen.
Mit számított most a szél, meg a hó, rohant, szinte repült, bár érezte, hogy megpróbáltatásoknak nincs vége.
A házhoz érve látta az orvos lovas szánját, hallotta a baba sírást, látta az ideges jövés-menést, nem az volt az első gondolata, hogy összeszedje magát, és úgy álljon asszonya elé, hanem rohant tovább, s mert a leszegett fejű személyzet rohangálása arra engedte következtetni, hogy valami nagy baj van.
Az a szaggatott sírás, amely pedig asszonya szobája felöl érkezett, még inkább megrémítette.
Kihámozta magát a nagykendőből, földre hajította, és szinte feledve a fertályórával előtte vele történteket, fejvesztve rohant a hangok irányába, mert igencsak szerette asszonyát.
Ahogy odaért, épp nyílt az ajtó, az orvos jött ki rajta, csóválta a fejét, morgott valami olyasmit, hogy mennyi fájdalom, mennyi gond, majd vele, a kis cseléddel mit sem törődve, aki földig hajolt láttára, elsietett a bejárat felé.
Asszonyához igyekezett. Az orvos távozása után kis rés maradt, abba csúsztatta a kezét, hogy bejusson a szobába, de valaki a kezére csapott, és behúzta az ajtót. Ekkor lerogyott a földre, és minden fájdalma kirobbant belőle, úgy sírt, hogy még a falak is remegtek belé, bár igazán még azt sem tudta, mit sirat.
Mire hajnaltájt az urat hazatalicskázták a korcsmából, ahol merevségig itta magát, a ház nagyjából elcsendesedett. Asszonya szobájában feküdt, megmosdatva, békésen, boldog mosollyal, lelke már a menny felé indult. Az orvos, ahogy ígérte, lovas szánján még egyszer visszajött, a faluból az egyik gyermekágyas asszonnyal érkezett vissza, hogy megpróbálják életben tartani a legújabb kicsi lyányt. A négy lányka, a kisebb és nagyobb apró porontyok, – nem sejtvén, mi vár rájuk, most, hogy anyjuk, aki eddig testével védte őket apjukkal szemben, meghalt, – szobájukban összebújva nagy nehezen mégis elaludt, nem sokkal azelőtt, hogy apjuk „hazaérkezett”.
