Jo leszállt a buszról és ahogy átment az úton, megrohanták az emlékek. Lehet már egy éve is, hogy Joe itt tette le a szakszervezeti gyűlés után. Útközben édes-szomorkás hangon elmesélte, hogy a kiújult rákkal nem tud mit kezdeni az orvosa. Jo akkor látta utoljára. Talán el akart búcsúzni? Mindig örömmel gondolt vissza szeretett oktatójára, aki istápolta és segített neki megtanulni a villástargonca szabályos használatát. Hihetetlen, hogy harminc év telt el azóta, hogy kétségei ellenére úgy döntött, megpróbálja az új beosztást.
A váltótársa adta az ötletet, hogy megpályázza a targoncázást. Igaz, a bontatlan, nehéz csavarokkal teli dobozokat is oda kell majd készíteni a dolgozók keze ügyébe, de kötetlenebb, érdekesebb munka. Voltak kétségei bőven, de arra gondolt:
– Próba, szerencse! Ideje otthagyni az embergyötrő szerelőszalagot.
Sosem tudta elfelejteni az első két hónap gyötrelmeit, amikor otthon egy poharat sem volt képes megfogni, annyira elmerevedtek az izmai a megerőltetéstől. Minden ereje elszállt, hiába akart dolgozni, a keze nem mozdult. Néhány kollegája besegített, hogy olykor lélegzetet tudjon venni. Akkori főnöke is megértően biztatta:
– Majd belejön, minden kezdet nehéz!
Hát belejött! Később akár behunyt szemmel is tudott volna dolgozni. A pontosan két percet igénylő folyamat annyira belerögzült az izmaiba, hogy automatikusan követték egymást a mozdulatok. A nagy zajt a füldugók sem szűrték ki teljesen és műszak végére mintegy transzban kóválygott. Szerencsére a főnökök nem bánták, hogy a kis táskarádió egész nap ott szólt a három lépésnyi szakaszon, amit magáénak mondhatott. Munkatársai közül kezdetben többen cikizték, hogy felvág a klasszikus zene hallgatásával, de mivel ők alig hallották, beletörődtek. Ez mentette meg az ép eszét a monoton, gépies munka közben
A szakszervezeti megbízott első dolga volt őt felkeresni és gratulálni a döntéséhez. Szerinte szégyen a gyárra, hogy csak néhány női targoncásuk van. Javítani kell az arányokon.
Ha azt vesszük, hogy a háromezer dolgozóból, csak hatszáz a nő, a targoncásoknál is hasonló arány lenne kívánatos… Az sem gond, hogy Jo még életében nem ült ilyen alkalmatosságon, mindent meg lehet tanulni!
Öreg Joe (aki alig 10 évvel volt nála idősebb) kezdettől apáskodott felette. A hathetes tanfolyam alatt váltig biztatta, meg hát mögötte állt a szakszervezet is! Közben a gyár dolgozói két pártra szakadtak, sokan megszólították a parkolóban amikor a kocsijához sietett műszak után:
– Na, még mindig kitartasz?
– Nekem is ajánlották, de nem éri meg a macerát…
– A “body shop”-ban igencsak nehézsúlyú fickókkal fogsz találkozni (mert íratlan törvény, hogy a legkellemetlenebb hely szabadul fel az újonc számára).
Jo és oktatója között igaz barátság szövődött, már ezért is igyekeznie kellett, az ember nem hagyhatja cserben a tanárát se, hát még a barátját. A hetek múltak és a vizsga ragyogóan sikerült. Közben kiderült, hogy ebben az üzemben nem lehet egészen szabályosan dolgozni. Mivel keskenyek az állványok közti folyosók, nem lehet derékszögben beállni a teherrel. Jo ezeket az apróságokat a maga józan eszét használva áthidalta.
Férfi kollegái viszont ott tettek neki keresztbe, ahol tudtak, de ekkor már, ha belül bőgve is, de makacsul kitartott! Annak ellenére, hogy kérésére rossz alkatrészt hozattak vele. Meggyőzték, hogy a kis targoncával is elviheti a hosszú oldal panelt… és röhögték, ahogy a targonca kerekei felemelkedtek. Jo beijedt, de hősiesen, szó nélkül leállította a targoncát és hívatta a szakszervezetist, hogy a tanácsát kérje…
Végül évekig, az üzem leállításáig, hiba nélkül hordta az anyagot.
Megszerette a felelősségteljesebb munkát, büszke volt, hogy helytállt.
Talán öreg Joe volt az egyetlen, aki tudta, mekkora győzelmet aratott annak idején!
Megnyerte a nemek harcát…
