Már egy ideje figyelem.
Kóvályog, keres valamit.
Koszos a ruhája, szedett-vetett, innen-onnan kapott, talált, egymásra rakva, télen túlöltözve, nyáron, könnyebben. Valószínűleg ő is sokat kotor a szemetesekben.
A Kökin él, a hajléktalanok között, de mégis mindig egyedül jár.
Néha látom, dülöngél. Az éhségtől, vagy az italtól, nem tudni.
Egy hajléktalan nő, aki nem harsány, mint a férfiak, akik ott időznek nap, mint nap, és isszák a nem tudni milyen lőrét, és a sarkokba vizelnek.
Mindig ott van.
Hol egyik, hol másik buszmegálló várakozói között tűnik fel, kéreget.
Sokszor látom, a fejcsóválást, amikor odaér, és szembenéz az álldogálókkal.
Mert a szemedbe néz.
És, ha tudod, is, miért, ha van benned szufla, te is belenézel az ő szemébe.
És, akkor belemélyedhetsz, kérdezgetheted magadtól, mert tőle úgysem mered, hogy vajon hogy jutott ide, hogy lett belőle hajléktalan.
Vajon mi az oka, amiért most épp hozzád közelít?
Mi alapján választja ki az embert magának, akinek elmondhatja a mondandóját.
Állok a buszmegállóban, és odalép, rám pillant, szemügyre vesz, majd hátat fordít.
Mérlegel, majd megpördül újra szemben áll velem, egyenesen rám néz, és elkezdi hadarni a mondókát.
– Elnézést kérek, nem lenne-e…- s, bár figyelek, és nézek bele a tisztának tűnő két barna szembe, de nem értem mi a mondat vége.
Nem fordulok el, és gyors számítást végzek.
Végiggondolva anyagi helyzetemet, rá kell ébrednem, a piacon kiadtam az utolsó aprómat is.
Már a szederért is úgy fizettem, hogy azt mondtam az eladónak, 215,- forintom maradt, amennyi szeder ebbe belefér, annyit mérjen nekem.
Mosolygott, és jól megmérte.
Mondta is, kicsit több.
Ajándék, és gyönyörűen mosolygott hozzá.
Most tovább tudnám adni az ajándékot, és a mosolyt.
Gondolkodom, talán adnék neki barackot, az is van a szatyromban.
De mégis, vajon, mi az, amit kért?
– Bocsánat, nem értettem. Mit szeretne? – kérdezem
– Azt, hogy nem lenne-e egy, egy Bibliája?
– Biblia? – mekegem, – De. Azt hiszem, van egy pluszban. Megnézem.
– Igazán? – kérdi, és megkapom a második mosolyomat tőle. Egy boldog, mosolyt. Attól a nőtől, akire rá sem mertem eddig nézni. Neki talán élete első ilyen boldog mosolya, ráadásul, nem kergették el, hanem reagáltak a kérésére.
– Tényleg, megnézem…- motyogom, miközben azon gondolkodom, hogy most beszéljek meg vele egy találkát? Milyen morbid, hogy akarok adni egy Bibliát, és nem tudom, hogy hogyan fog eljutni hozzá, mert azt már nem vállalom fel, pedig látom, milyen boldog, hogy odahívjam, ahol lakom.
A mosoly változatlan a nő arcán.
Látom a koszos csíkok, miként rendeződnek a mosoly, az öröm rendjébe, a mosolyráncok közé, és továbbkérdez.
– És, esetleg, pár forint aprója nem lenne?
Semmi, nem-e lehetne-e, szépen megfogalmazza kérdést, és várakozón néz tovább.
– Sajnos, nem maradt egy fillérem sem, kiadtam a piacon – mondom az igazságot, akár hihető, akár nem, – Biblia, az igen, talán, – de már eldöntöttem, mindenképp odaadom neki, akkor is, ha a második példányt nem lelem otthon, – de sajnos pénzt nem tudok adni.
– Rendben – mondja, és már ott sincs, fordul a másik, harmadik ember felé.
Látom a hátát, amint a buszon ülve utánanézek.
Rövid visszahajtott szárú farmer sort, póló, és a derekára kötött férfiing.
Távolodik.
A mosolya bennem ég.
Hogy fogom megtalálni, hogy odaadjam a Bibliát neki, most, hogy már nem a fejrázó taktikát követem, hanem szeretnék neki valamit adni?
Mindegy, ez most nem érdekes, délután úgyis megyek újra a városba, és lehet, hogy meglátom ahogy egyik megállótól a másikig kóvályog a Kökin.
S, ha meglátom, megszólítom.
Megmondom neki, hogy legközelebb hozom a Bibliát.
És biztos, hogy megint megkapom AZT a MOSOLYT.
