Ana a Quantas légitársasággal utazott Sydney felé, hosszan beszélgettek a légikisasszonyokkal. Ők is szívesen járnák a világot egy szál hátizsákkal… A jóképű steward egyenest az üvegből töltött neki vodkát:
– Tell me, when! (Szólj, ha elég!) – megkapó mosollyal kísért felkiáltással.
A reptéren, amint elővette a fényképezőgépét, mindenfelől gyerekek tolakodnak elé! Semmi perc alatt rutinosan lökdösődve csoportba verődnek és máris “csíííz” felkiáltással vigyorognak a lencsébe. Csak győzze az ember filmmel! Nagy könnyebbség a digitális rendszer, bár a képet minden srácnak külön meg kell mutatni. Na, és az SD kártya tárolóképessége is véges. Csak új tapasztalatokból, új élményekből, és mosolyokból sosem elég…
A gyerekzsivajra ébredt, és megrázta a fürtjeit:
– De furcsát álmodtam – gondolta.
Amikor belesett a gyerekszobába, már játszottak a kicsik. Mama nyakát csikizték, egészen addig, amíg végül elneveti magát. Előbb-utóbb végtelenül ragályos kacagásba fulladt a móka. Mama gondolt egyet és bekeményített: azért se fog nevetni. Szilvi nem értette, hol romlott el a játék, elszontyolodott. Ilka már rutinosabban próbált csiklandozni. Apró, leheletkönnyű cirókálása végül mosolyra kényszerítette a mamát. A mosoly szétterült kövérkés arcán, kezdődő tokája kissé megremegett és kitört belőle a vulkánszerű hahota! Olyannyira, hogy Ana rosszalón mosolyogva sietett le a lépcsőn.
Szokás szerint az utasokat nézegette a reggeli buszon, villamoson. Olykor azzal is szórakozott, hogy morcos emberekre mosolyogva azt számolgatta, hányan mosolyognak vissza. Ma egy halkan beszélgető vak párra figyelt fel. A fiú arca folyton változott: előbb figyelmesen hallgatott, majd szélesen mosolyogva válaszolt.
– Tudnia kéne, hogy a párja nem látja a mosolyt… – gondolta Ana, akkor miért teszi? Eszébe jutott egy régen hallott tanács:
– A telefont mindig mosolyogva vedd fel, mert akkor barátságossá válik a hangod!
Ana első lelkesedése hamar elkopott, már alig hitte, hogy igaza lesz. Agyában hetek óta őrjítő folyamatok zajlottak. Látni vélte, ahogy a tanítványai fejében féktelenül keringtek az ismeretlen angol szavak, kifejezések… Mikor lesz ebből valami rendszer? Hogyan fog a beígért három hónap alatt ez az osztálynyi, soknyelvű csapat egymással csevegni? Valahogyan meg kell értetni azzal a helyes fiúval, aki folyton rávillantja huncut mosolyát a hátsó padból, hogy nem tölti az időt hiába. Munkaképes lesz hat hónap alatt, mert ő is megtanul angolul, mint a többiek. Ma moziba küldte, ezért korábban kiengedte őket…
Elgondolkodva kerülgette a járókelőket. Az otthon felejtett bevásárlólistát próbálta felidézni. Elé toltak egy újságot:
– Kérem, csak egy kis aprót… – hallotta a reménykedő hajléktalant. Gépiesen kivett egy ötszázast és elvette az újságot. Meglepődve nézett a tiszta tekintetű, láthatóan másállapotos, átszellemülten mosolygó, fiatal lányra. A lány már almát válogatott a közeli bolt előtt, amikor Anának bevillant, hogy ismerős. Talán leányanya, akit kiraktak a szigorú szülők? Ekkor meglátta, hogy a boltból kilépő fiatal férfi átkarolja a lányt és nevetgélve elsétálnak. Becsapták, mégsem tudott haragudni, csak cinkosan elmosolyodott…
A pénztárnál egy kopottas asszony újra és újra megszámolta az aprót… Ana elővett egy kétszázast és odanyújtotta:
– Ezt le tetszett ejteni… – a meglepett nő hálásan mosolyogva köszönte meg.
Ezután Ana az utcán is gyakorolta az „elveszett érme” játékot. Így a büszke, méltóságát vigyázó szegénynek is tudott adni…
Utálta a beteglátogatást, minek szaporítják a bajt, a kórházak kizárólag betegek valók! Persze olykor a szokásoknak is hódolni kell, főleg, ha kifejezetten név szerint hívják az embert. Ana megemberelte magát, így került a János Kórház labirintusába. Hosszas keresgélés után az egyik szobában rátalált csípőtöréses anyjára. Átfutott az agyán, hogy ebbe bele is halhat az ember lánya, ezért mindenre készen lépett az ágy mellé. Anya halvány, hálás mosollyal nyugtázta a jelenlétét.
– Vigyél haza innen! – könyörgött suttogva…
– Ha haza nem is, de egy barátságos, jó helyre foglak költöztetni – ígérte gyorsan.
Ana a baleset óta keresi a megfelelő helyet anyának. Ma nézi meg a sokadikat, ahol majd a rehabilitáció után elhelyezheti.
Öregek otthona: szomorú hangulatú tömegszállás, kerekes székben magukba roskadó szundikálók, savanykás vizeletszagban bolyongó halálra várók, legutolsó élet-állomás…
Itt-ott még előfordul mosolygó arc, nekik talán bevillan egy-egy régi emlék. A gondozók láthatóan szeretik elesett ápoltjaikat, ahogy – ki tudja hányadszor – kedvesen kérdik:
– Mi legyen; rakott kel vagy sajtos szendvics?
A látogató családtagok gyakran segítenek az ebédnél és elégedett mosollyal búcsúznak, ha ma is sikerült.
Ana benézett a moziba, valami hirdetés ment: Sztárparádé. Egymást követik a fantasztikus estélyi-remekek a vörös szőnyegen. A frakkos férfiak félszeg mosolya eltörpül a makulátlan tökéletességűre edzett, sminkelt hölgyek fülig érő, merevre fagyott vigyora mellett… és ekkor még szóba sem jött a Photoshop! Álomvilág vagy virtuális valóság?
Kevesen voltak, a tanítványai félhangosan találgatták az angol feliratok értelmét… Holnap beszámoltatja őket. Három hónap hosszú idő…
Percekig üldögélt a kocsiban a ház előtt, míg meglátta a kócos fejecskéket az ablakban. Hirtelen megkapó emlék tolakodott elő:
– Majdnem három hónapja szívja minden erőmet ez a gyermek, de alig iperedik – gondolta Ana szomorkás kimerültséggel. Egybefolytak a nappalok és az éjszakák, mert a pici étvágya diktálta a ritmust. Ana három óránként fogta a mellére Szilvit, a másik kezéből rendszerint egy érett banánt majszolva. Egyszerre szenderültek el, egyszerre rezdültek a legkisebb neszre… A család a tudatuk peremére csúszott. Ilka, az eddig kedvenc nagyobbik kislány egyre kevésbé merte anyát zavarni.
– Ilka olyan gyönyörű volt, mint Hófehérke lehetett: hamvas arcpír, piros ajkak, sötétkék szemek, fekete haj – sóhajtott Ana. Lenézett a karjaiban fekvő, örökké éhes, soványka babára.
– Mikor lesz belőled egészségtől kicsattanó, gömbölyded angyalka? – Szilvi nagyot szusszantva engedte kicsúszni a mellbimbót a szájacskájából. Reménykedve cuppant még egyet, de elkésett, sehol a tejecske… Erre felriadt, és választ keresve, tágra nyitott szemmel nézett fel anyára. Összefonódott a tekintetük. Ana elbűvölten nézte Szilvi immár kikerekedett arcocskáját. Örökre rabul ejtette az elégedett, boldog gyermek gyönyörű mosolya.
