Menyhártné Zana Éva: Korlátozott Mennyország

Csípős volt a hajnal.

Még nem fagyott, dér sem lepte még el a tájat, de a nyáriasan meleg napok után bizony hideg volt.

Fáradtan hunytam le a szemem a vonaton, pokolba kívánva a körülöttem csacsogó embereket, a fülhallgatón keresztül is dübörgő zenét hallgató fiatalokat. Úgy aludtam volna még…

Váratlanul olyan történet szavai jutottak el a tudatomig, hogy teljesen éberré váltam, minden idegszálammal a mellettem ülő idős hölgyekre koncentráltam.

–  És képzeld el Sarolta, mi történt tegnap! Megment, ha elmesélhetem. Még mindig a hatása alatt vagyok… Félálomban botorkáltam a kapu felé ebéd utáni pihenésből riadva, mert mintha csengetést hallottam volna. Az ablakból nem láttam ki az utcára, gondoltam, kimegyek körülnézni. Nem vártam senkit, a postás is járt már… Hátrahőköltem. Az utcán egy nyugdíjas intézet furgonja állt. Éppen kipakoltak egy méretes kerekesszéket, majd 4(!) markos ember besegített egy hatalmassá hízott, korombeli nőt. A sofőr nyomta, csak nyomta a csengőt, mint egy bolond, már a fél utca kíváncsi népe a kerítéseken lógott…
Nyitottam a kaput. Az ápolók már szuszakolták volna befele a kerekesszékes teremtést. Hogy mától itt fog élni, mi fogunk gondoskodni róla!!!! Megszűnnek az öregek otthonai, házi ápolásba kell őket helyezni. EZ A TÖRVÉNY! És minket „dobott ki a gép”, mint arra alkalmasokat. Végignéztem magamon: vasággyal együtt 45 kg, 150 cm magas, 80 éves öreglány vagyok. A kapuig is alig bírok elvánszorogni. A férjem 85 éves, mozdulni is alig bír…. És az ország irányítói úgy gondolják, mi vagyunk a legalkalmasabbak egy cca 250 kilós mozgásképtelen ember ápolására?????
Becsaptam a kertkaput, és elküldtem őket a picsába. Bocs a csúnya kifejezésért, de még most is esz az ideg, ha rágondolok.
Képzeld! Az ápolók fel akarták feszíteni a zárat. Nem zavarta őket, hogy magánlaksértést, birtokháborítást követnek el… Nem ment. Kiemelték a kapumat, és erőszakkal be akarták tolni a hölgyet. Persze nem sikerült. Tudod mit csináltak? Szétverték a kerítésem. Akkor már hívtam a rendőrséget. Mire odaértek, az egész utca kinn volt, mert én már úgy ordítottam EZEKKEL az idegtől, hogy a hetedik határig hallatszott… És képzeld! A rendőrök EZEKNEK adtak igazat!!!!! És még segítettek is nekik betolni az öregasszonyt!!!
Addigra már olyan rosszul voltam, hogy mentőt kellett hívni hozzám.
A házamba csak lépcsőn lehet felmenni 10 lépcsőfokon. Szétvágták flexel a fém korlátot (készültek, az is volt náluk), hogy elférjenek, de persze nem volt értelme, elég keskeny a lépcső. Ráadásul leszakadt az előtető, mert a korlátrendszerrel volt összeépítve a tartóváza. Tiszta rom lett minden. De sebaj! A markos emberek bedobálták a sittet a szőlőlugasomba. Építettek rámpát. mert arra is készültek. Majd újult erővel próbáltak bejutni az otthonomba. Keskeny volt az ajtó. Nem probléma. Kiszedték a helyéről tokostól (nemrég csináltattam meg, jó drága volt!), és szétverték az ajtónyílást… Hiába ordítottam, toporzékoltam, hogy nézzék már meg a házam, nem lehet benne megmozdulni. Kicsi, keskeny, nem alkalmas tolókocsis közlekedésre. És egyébként is, hogy merik ezt tenni, erre senkitől semmiféle felhatalmazást nem kaptak… Vaknak, ha virrad!…
Fontosságuk teljes tudatában próbálták a kitágított nyíláson átszuszakolni a nőt. És beszorultak! Se ki, se be. Két markos legény belül, középen Elvira – így hívták szegényt-, kívül a másik két szemétláda. Közben a férjem riadtan kiabált értem, hogy segítsek neki felkelni, mi ez a borzalmas zaj, megnézné… Jó mélyen aludhatott a drágám, ha csak most riadt fel! Lényeg a lényeg, ez már a rendőröknek is sok volt. Újra átnézték az iratokat. Valóban nem volt beleírva, hogy bárki otthonát szét kéne verni, hogy teljesítsék a „parancsot”.
Közben odaért a mentő. Engem lenyugtatóztak, valahogy bemásztak az ablakon, a férjemnek is adtak egy adagot, és segítettek neki pisilni, ha már így alakult.
A fél falu már benn tolongott a portámon, szíre-szóra senki nem akarta elhinni, hogy ilyen létezik, a saját szemével akarta látni mindenki. És csak jöttek, jöttek az emberek, már a falu túlsó végéről is, letaposták a virágoskertemet, már a zöldséges volt soron. Szerencse, hogy nem voltak baromfik, mert buzgalmukban azokat is letiporták volna. Így csak egymást lökdösték, hogy jobban lássanak… Hja, a kíváncsiság nagy úr! Erősebb tán mindennél.
Hát, patt helyzet alakult ki. Végre a rendőrök kitessékelték a bámész népséget. A szállítókat utasították, próbálják meg kiszabadítani a hölgyet, tegyék vissza a furgonba. Majd sürgősen álljanak neki a rendcsinálásnak. Segítettek ők is, és bocsánatot kértek a felfordulás miatt. Ők is tévesen értelmezték első olvasásra a rendeletet, a túlkapások miatt az eljárást megindítják.
Estére be tudtam zárni a portát, de azt az irgalmatlan pusztítást hetekbe fog telni megcsináltatni. Kiheverni a hatalomnak való kiszolgáltatottságot viszont sosem fogom.
Most a férjemhez megyek látogatóba. Be kellet vinni a kórházba, olyan rosszul lett tegnap, mikor meglátta mi történt. Még jó hogy a mentő még ott volt…

„Kedves utasaink! Végállomás következik. Köszönjük, hogy velünk utaztak” A hangszóró elhallgatott. Álmos szemekkel néztem körül. A fülkében nem volt senki. Furcsálltam egy kicsit, mert az előbb még hallottam az idős hölgyek hangját. Ennyire gyorsan nem tűnhettek el… Ezek szerint álmodtam volna az egészet? Hál’ istennek! Borzasztó lenne, ha igaz lenne a történet, amit az előbb hallottam. Megnyugodva szálltam le a vonatról.

Ahogy kiléptem az állomás kapuján, hatalmas reklámtáblák mindenütt, úton-útfélen, plakátokról, zászlókról, LED üzenőfalakról, újságok címlapjáról ömlött az emberekre az „örömhír”: elsejétől megoldódik a nyugdíjasotthonok létszámgondja! Az idős emberek ellátását a kormány saját hatáskörébe vonja. Új idősotthonokat építenek csodaszép környezetben, kacsalábon forgót, teljes ellátással…

Vettem egy újságot, örömködni akartam én is. Aztán az apróbetűs szövegtől ledermedtem:

„aki nem tudja megfizetni a költségeket, választhatja, mint eddig is, az elfekvős szolgáltatásokat, de új házi gondozási rendszert is kidolgoztunk: az idős embereket kihelyezzük befogadó családokhoz”…

Mi lesz még itt? De miért is csodálkozom? Már kiáshatjuk a sírhelyünket is. Ez egy ilyen hely. Egy Korlátozott Mennyország. Erről eszembe jutott egy versike, amit a minap láttam egy üres plakátra pingálva, rögtön a „De hová lett Dzsordzsi bácsi?” mellett:

„Most kéne meghalni
nem viccelek
olcsóbbak a sírhelyek
a márványkeret
ásd ki magad mozgalomban
akciósan
magamat eltemethetem.

Ül az isten odafönn
szétnéz a világon
fejét fogja:
jajj mit tettem
Ádám, Éva, bánom
Ha maradtok a Paradicsomban
más lenne világom….

Menyhártné Zana Éva
Menyhártné Zana Éva