Szabó Ildikó: Türkiz könnycseppek

2017. december – jelen

Amikor Beethoven belépett az elegáns bálterembe, sokan felé fordultak. Igen, Mandy Beethoven feltűnő jelenség volt. Magas, karcsú alakja kiemelkedett az estélyen megjelent hölgyek közül, számos tekintetet magára vonva ezzel.

– Mandy! Mandy! – hallott meg egy ismerős hangot.

A nő oldalra fordult és néhány méterrel arrébb meglátta kedvenc főszerkesztőjét, akit meleg mosollyal üdvözölt. Bob Rooster a detroiti „Feltárjuk” című közéleti lap feje volt, s igen jó barátja, bár egyesek szerint több volt ez annál, s inkább úgy tartották, hogy apa-lánya kapcsolat van közöttük. Bob elégedett volt, mert Mandy végre eljött egy nyilvános rendezvényre, ami először fordult elő vele, azóta mióta… de erre most nincs idő, a jelennel kell foglalkozni és nem a múlttal, szedte össze magát gyorsan.

– Hogy tetszik? – kérdezte Bob, s hogy zavartságát leplezze, fejével a népes sereg felé intett.

– Hááát… szép nagy tömeget trombitáltak össze Benették. Biztos meglesz az eredménye a karácsony előtti adománygyűjtő eseménynek.

– Igen. Nem lehet ok panaszra. Ha az orvos família megmozdul ebben a városban, akkor sokan itt szeretnének lenni, ami nyilvánvalóan áldás a közintézmények számára – tette hozzá a főszerkesztő elégedett mosollyal. – Nincs az a pénz, amit ne lehetne jó célra valahol felhasználni. – Bob megállt mondandója közepén, majd csak megkérdezte, ami azóta foglalkoztatta, ahogy meglátta a nőt:

– Milyen érzés újra társaságban lenni?

– Remekül vagyok – kapta meg a választ Mandy-től egy halvány mosoly kíséretében kissé túl gyorsan és ezt Bob is észrevette.

– Ne hazudj! Se magadnak, se nekem – a férfi megrovó, szeretetteli hangjától a nő szeme könnybe lábadt. Fejét lehajtva halkan suttogta:

– Túl jól ismersz, nyitott könyv vagyok előtted – sóhajtotta. – Ha nem is remekül, de azért már jobban érzem magam. Így jó? Tényleg! – bizonygatta a férfi szemébe nézve, majd folytatta. – De idő kell, hogy új életet kezdjek.

– Persze, ez teljesen természetes – helyeselt Bob. Tudta nagyon jól, hogy a nő még nem dolgozta fel az őt ért tragédiát… A mai napig emlékezett arra, amikor másfél évvel ezelőtt Mandy berohant az irodájába…

 

2016. június

– Gyermeket várok – nyitott be Mandy a főszerkesztői irodába boldogságtól sugárzó arccal.

Várta a hatást, s közben nem is tudott róla, hogy közlendője alatt önkéntelenül is végigsimított lapos hasán.

Bob eltátotta a száját a csodálkozástól. Meglehetősen murisan nézett ki, ahogy az elektromos cigaretta kiesett ajkai közül. Mandy elnevette magát a látványtól és megismételte:

– Gyermeket várok!

– Hallottam – váltott a férfi arca széles mosolyba. – Felfogtam elsőre is. De hát hogyan? Hogyan?

– Hogyan? Hogyan? – forgatta a nő a szemét. – Mit gondolsz hogyan, te buta! – évődően rákacsintott, mire a férfi kopaszodó feje elpirult zavarában. – Tudod, hogy régóta terveztük már Bryannel és most végre… – nem fejezte be a mondatot Mandy, de nem is volt rá szükség. Ragyogott egész lénye. Hosszú ideje akartak már a férjével babát, és most úgy érezte, hogy élete kiteljesedett a kis jövevénnyel. Rátért jövetele céljára, s megkérdezte Bobtól:

– Este elmegyünk ünnepelni. Velünk tartasz? – invitálta vigyorogva.

– Nem, nem. Úgy gondolom, hogy ez legyen a ti napotok – nézett huncutul Bob Mandy-re. – Mindenesetre add át üdvözletemet és gratulációmat Bryannek.

– Igen? És miért adjam át neki a gratulációdat? – folytatta a nő, majd elindult az ajtó felé. A küszöbnél hátranézett és még hozzátette:

– A „munka” nagy része még ezután jön és rám vár! – kacsintott egyet, majd behúzta a főszerkesztő irodájának ajtaját.

 

2017. február

– Siess már! – sürgette feleségét Bryan.

Házuk földszinti, bejárati ajtajánál várta, hogy Mandy végre elkészüljön.

– Azonnal kész vagyok – kiabálta felesége az emeleten elhelyezkedő hálószobából. – Időben odaérünk. Nyugi!

Mandy mosolygott, ahogy felidézte az elmúlt hónapokat. Úgy vélte, hogy férje sokkal többet aggódik, mint ő. Azt hallotta barátaitól, hogy ez általában fordítva szokott lenni gyermekáldás esetén.

– Na, persze! – morogta a férje, aki már 10 perce az ajtóban dekkolt, de amikor meglátta az emeleti lépcső tetején feleségét, minden bosszúsága elszállt. Nézte, ahogy az asszony lassan lejön. Igen. Ő volt az, akit neki teremtettek és aki egy hónap múlva életet ad gyermeküknek.

– Mit bámulsz? – kérdezte a nő somolyogva, amikor tekintetük szemmagasságba került. Meg sem várva a választ, megcsókolta a férjét.

Amikor szétváltak, Bryan feladta feleségére hosszú, kényelmes kabátját, begombolta rajta, majd kiléptek az ajtón, kocsijukhoz sétáltak. Beszálltak az autóba, az orvoshoz igyekeztek a soron következő egészségügyi vizsgálatra.

– Még mindig nem akarod tudni a baba nemét? – kérdezte Bryan útközben.

– Nem. Legyen meglepetés. Bár azért vannak sejtéseim – tette pocakjára kezét és elmosolyodott, ahogy a rugdalózás alábbhagyott. – És te szeretnéd tudni? Megkérdezzük? – dobta vissza a labdát a nő.

– Az a fontos, hogy minden rendben legyen. Csak ez a fontos – válaszolta férje, miközben felé fordult és felemelte kezét, hogy megsimogassa felesége arcát.

Hirtelen dudaszó törte meg a kocsi belsejében kibontakozott meghittséget, s a következő pillanatban hangos csattanás hallatszott, ahogy a beléjük futó kamion oldalba kapta az autót. A légpárnák kioldódtak, de a becsapódás olyan erejű volt, hogy konzervdobozként lapult össze a körülöttük lévő fém.

Mandy néma sikítása az egekig hatolt, ahogy testét elöntötte a mindent elborító fájdalom…

***

Mandy egyenletesen csipogó hangokat hallott, feszültté tette a monoton zaj. Szemhéját nehéznek érezte, de erőlködve felnyitotta. A kép fokozatosan kitisztult előtte. Világos volt számára, hogy kórházban van, csak azt nem értette, hogy miképp került oda. Valaki megmozdult mellette, s kézére tette kezét. Erőlködve elfordította a fejét, s Bob fájdalommal teli arcát meglátva megkérdezte:

– Mi történt?

– Balesetetek volt – kapta meg a választ.

– Hol van Bryan? – tette fel az újabb kérdést.

Válaszul Bob csak lehajtotta fejét és megszorította a kezét.

Mandynek nem kellett többet mondani, a könnyek némán peregtek le arcán. Furcsán érezte magát, de ezt nem a balesetnek tulajdonította.

Olyan egyedül vagyok és… üres, üres, üres” – fejezte be a mondatot

– Hol a gyerekem? – intézte Bobhoz a kérdést. – Kérlek, hívd ide a nővért! Vagy nem is! Szólj neki, hogy hozzák ide hozzám! – sürgette a férfit.

A Bob szeméből meginduló könnyáradat rémülettel töltötte el. A torkát egy addig ismeretlen erő szorította össze.

– Ugye nem azt akarod mondani, hogy… ugye nem azt akarod mondani, hogy… – a világ minden kincséért sem fejezte volna be a mondatot.

Kezdeti suttogása hisztérikus kiabálásba torkollott, melynek hallatán berohant az ügyeletes nővér nyomában az orvossal. Az asszony üvöltött a fájdalomtól mindaddig, amíg a dokitól kapott injekció el nem kezdett hatni. Bob tehetetlenül nézte a nő szenvedését. Nem tudta hogyan és mikor fog Mandy talpra állni, csak abban volt biztos, hogy ez valahogy megtörténik.

Mert meg kell, hogy történjen. Előbb, vagy utóbb” – merengett magában az alvó nőt nézve. Nagyot sóhajtott, majd elhagyta a kórházi szobát.

 

A jelen

– Nos – folytatta a megkezdett beszélgetést a nő. – Miért volt olyan fontos, hogy ma részt vegyek ezen a karácsonyi összejövetelen?

– Mert itt az ideje, hogy újra elkezdj Élni – adta meg Bob neki a választ.

– Élek én – sóhajtotta Mandy.

– Élsz egy frászt! – sziszegte a férfi magából kikelve, de aztán rájött, hogy hol van így visszafogta indulatát.

A nő elnevette magát, mert élvezte, hogy a férfi egy kicsit kibillent a megszokott nyugalmából. Ritkán látott nála ilyen viselkedést.

– Hogy állsz a Barett-féle üggyel? Mikor leszel kész a cikkeddel?

– Már végeztem vele – felelte magabiztosan Mandy. – Persze az már más kérdés, hogy meg fog-e jelenni… – hagyta függőben a mondatát a nő.

Bob összehúzta résnyire a szemét és szavait fogai közt szűrve kérdezett vissza:

– Már miért ne jelenne meg? – mindig is kényes volt arra, ha kétségbe vonták szerkesztői bátorságát.

– Talán azért, mert ha elolvasod, esetleg túl kockázatosnak fogod találni a közlését.

Mandy imádta cukkolni főszerkesztőjét a sajtószabadságra vonatkozó korlátozások megpendítésével. Pedig Bobnak aztán volt vér a pucájában, nem ijedt meg egykönnyen. Remélte, hogy ezúttal is minden simán fog menni.

– Utánajártál Barett képviselő úr viselt dolgainak? – kérte számon a nőt halkan.

– Igen.

– Megbízhatóak a forrásaid?

– Igen – hangzott a magabiztos válasz.

– Akkor lehet-e kérdéses a megjelenés? – húzta fel kérdőn a szemöldökét Bob.

– Nem.

Hallván a nő határozottságát, a férfi elmosolyodott.

– Na, ez a beszéd! – csettintett egyet a nyelvével, miközben az egyik arra haladó pincér tálcájáról leemelt egy pohár édes chardonnayt és a lány kezébe nyomta, majd folytatta:

– És most félre a munkával, mert ugye nem azért vagyunk itt, hogy szakmázzunk! Lazíts! – adta ki az ellentmondást nem tűrő utasítást Mandynek. – Elvegyülés indul! – Majd az asszonyra kacsintva megindult egy vörös hajú nő után, akinek ringó csípőmozgását már egy ideje követte.

Mandy elnevette magát, s elindult, hogy körülnézzen, hátha talál valahol egy ismerőst. Biztos volt benne, hogy ráakad valakire, hiszen itt született és sok régi barátja volt a városban.

– Micsoda felhajtás. Jól kitettek magukért Benették – sóhajtotta, amint körbevizslatott figyelve az elegáns díszítést és az est élő műsorát adó zenekart.

– Bizony kitettek – hallott a háta mögül egy hangot és ekkor döbbent rá, hogy hangosan ki is mondta előző gondolatait.

De ez a hang… felállt tőle a tarkóján a szőr. Megfordult, hogy megnézze ki szólította meg. A férfi nem volt számára ismerős. Pedig biztos, hogy emlékezett volna arra, ha valaha összefutottak volna, mert ezeket a kék szemeket nem lehet elfelejteni.

A férfi mintha csak olvasna gondolataiban, bemutatkozott:

– Hampton vagyok. Charles Hampton – mondta, s közben ezer wattos mosolyt küldött a nő felé.

A mosoly csak álca, a szeme még mindig ugyanolyan hideg” – villant át a lány agyán.

Mandy bólintott felé, majd ő is bemutatkozott. Minden vágya az volt, hogy ennek az ismerősen csengő hangnak a köréből kikerüljön. De nem akart modortalannak tűnni, így egy teljesen hétköznapi kérdést tett fel:

– Jól ismeri Benettéket?

– Igen. Kirk Benett és jómagam csoporttársak voltunk a Harvardon Bostonban. Másfél éve jöttem ide Kirk meghívására, hogy részt vegyek a Henry Ford Kórház munkájában. És ön mi járatban itt?

A kórház nevének említésére Mandy gyomra görcsbe rándult, de igyekezett nem kimutatni mi is zajlik épp bensőjében:

– Csak adakozni jöttem, mint bárki más, akit itt lát – eresztett meg egy vékonyka mosolyt. – A jó ügyek mellé mindig érdemes odaállni – tette még hozzá, mialatt azon járt az esze, hogy ezeket a közhelyes mondatokat vajon honnan húzta elő?

Mandy igencsak megörült a feltűnő Bob látványának, ezért így folytatta:

– Engedje meg, hogy bemutassam önnek kollégámat és barátomat, Bob Roostert. Bob, az úr Dr. Charles Hampton.

A két férfi kezet rázott, majd Bob megkérdezte:

– Orvos vagy jogász?

– Orvos. Szülész-nőgyógyász vagyok a Henry Fordban.

Mandy elsápadt, ami az újdonsült ismerős figyelmét sem kerülte el:

– Rosszul van?

Az asszony nem akarta bevallani gyengeségét, de felismerte a lehetőséget a beszélgetés befejezésére, így gyorsan reagált:

– Kissé, de biztos csak a pezsgő okozza. Bocsásson meg, azt hiszem jobb, ha most megyek. Bob elkísérsz? – nézett barátjára segélykérőn, aki látta, hogy valami nem stimmel.

Támogatásképp megfogta Mandy karját, mindketten biccentettek Charlesnak búcsúzáskép, majd megindultak a kijárat felé.

– Mi volt ez? – kérdezte Bob, amikor már hallótávolságon kívül kerültek, miközben a nőre feladta kabátját.

– Most ismertem meg ezt a férfit, de a hangja ismerős és nem tudom honnan – töprengett miközben az érkező taxiba beszállt Bobbal.

– Nem csak azért lettél rosszul, mert abban a kórházban vesztetted el…? – nem volt szükség rá, hogy befejezze a mondatot.

– Nem – jelentette ki éles hangon Mandy. – Van valami a fickóban, ami beindítja az ösztöneimet, hogy utánanézzek… – hagyta félbe a mondatot.

Csendbe burkolóztak. A város elcsendesült éjszakai neszeiből szinte semmi nem hallatszott be a kocsiba.

– Engedd el magad egy kicsit és pihenj holnap – mondta immár Bob a nőnek, amint a taxiból kiszállva a ház bejárati ajtaja felé kísérte. – Átküldted a Barett-féle anyagot az estély előtt?

– Igen.

– Akkor otthon átnézem, ha már ilyen korán véget ért az este. Amennyiben minden rendben van vele, akkor a hétfői számban közzétesszük.

– Ne haragudj, hogy tönkre tettem az estédet – kért bocsánatot Mandy.

– Most hülyéskedsz? – nevetett fel a férfi. Atyaian megveregette a kezét, sarkon fordult, leballagott a feljárón és búcsút intve elment a reá várakozó autóval.

Mandy addig követte tekintetével a távolodó kocsit, míg annak világító lámpáit el nem nyelte a sötétség. Nagyot szívott a hideg, éjszakai, csípős levegőből, majd sarkon fordult és belépett a házba.

***

Charles Hampton hétfő reggel kisétált a házból, hogy behozza az újságkihordó srác által bedobott reggeli lapot. Bement a nappaliba, leült a pamlagra és a mellette lévő kis asztalon fekvő kávéscsészéért nyúlt. Kinyitotta az újságot és érdeklődve elkezdte olvasni az egyik képviselőről szóló tényfeltáró riportot. „Hmmm… jókora kutatómunka van ebben” – gondolta magában, ahogy a szakszerű, tényekkel alátámasztott írást olvasta, amely részletesen taglalta Barett képviselő viselt dolgait az érdekeltségi körébe tartozó illegális szervezésű ökölharcokról.

De az én üzletemet nem fenyegeti semmi veszély” – somolygott magában, ahogy visszaemlékezett arra hogyan mentette át illegális üzelmeit Bostonból Detroitba, amikor előző munkahelyén már égett a talpa alatt a talaj. Pont jókor jött neki Kirk Benett ajánlata.

Bizony lépni kellett. Még jó, hogy egy ilyen üzlet nem köthető földrajzi határok közé, így bárhol kiépíthető” – mély megelégedettséggel dőlt hátra, hogy tovább lapozzon az újságban, amikor megütötte szemét a cikk alján lévő fénykép és név.

Úristen! Ez nem lehet véletlen! Ezt az a nő írta, akivel a minap Benették estélyén megismerkedtem!” – pörgette vissza magában az est eseményeit. „Nagyon óvatosnak kell lennem most, hogy kapcsolatba kerültem a helyi lap üdvöskéjével” – szőtte tovább a gondolatait magában. – „A nő elég furcsán viselkedett. Még jó, hogy nem volt páciensem” – mindebben biztos volt, mert megjegyezte volna a nő különös nevét, az tuti.

A kezében lévő újságot ledobta az asztalra, felhajtotta maradék kávéját, majd vígan fütyörészve elindult a hálószobája felé, hogy előkészületeket tegyen következő üzleti találkozójára mielőtt bemegy a kórházba.

***

Mandy elégedetten szemlélte frissen megjelent cikkét a reggeli lapban. „Tehát, Bob mégsem félt közzétenni” – elégedetten hátradől a konyhaszéken, belekortyolt a kezében tartott teájába és felvette azt a borítékot, melyet a ma reggeli a postájában talált. Kinyitotta az asztalon heverő késsel, majd figyelmesen elkezdte olvasni a Városházáról kapott levél tartalmát.

Szinte sokkot kapott, ahogy a sorokat olvasta. Felemelte tekintetét s a vele szemben lévő tükörben meglátta hófehér arcát, majd figyelmét újra a levél tartalma felé fordította, s hitetlenkedve olvasta el újra az írást. A városi bíróság értesítette, hogy bírságot ró ki rá, amiért februárban született gyermekét elmulasztotta bejelenteni! A levél kiesett a kezéből, s a földön landolt. Reszketve nyúlt az asztalon heverő mobilja után és Bob számát tárcsázta.

– A gyermekem él! – mondta a telefonba, amikor a hívott fél felvette. – Nem, nem őrültem meg! Gyere át hozzám – kérte a férfit. Lerakta a telefont, felvette a földről a levelet, hogy még egyszer figyelmesen átolvassa…

***

– Valaki vagy a városházán hibázott óriásit, vagy… – Bob nem folytatta tovább, mert hiú reményeket nem akart táplálni az asszonyban.

– Folytasd csak nyugodtan! Fejezd be! – mondta neki Mandy. – Vagy él a gyermekem, ezt akartad mondani nem? Ennek utána kell járni! – ugrott fel ültéből tettre készen.

– Hohó! Hohó! Csak lassan a testtel! Tudod te, hogy micsoda botrány lesz abból, ha csak úgy berontasz a kórházba és elkezdesz követelőzni? – próbált hatni rá észérvekkel Bob.

A nő belátta, hogy igaza van, így abbahagyta a szobában való járkálást és visszaült a kanapéra:

– Kell valami stratégia. Óvatosabban kell eljárnom, mint bármilyen más ügyemben valaha!

Bobban megszólalt a vészcsengő:

– Csak nem te magad akarsz utánajárni a dolognak? – kérdezte döbbenten. – Ezzel a rendőrséghez kell fordulni és a gyermekvédelemhez. Az emberrablás nem tréfadolog!

– Miért? Más az? Ha azokat az ügyeket feltárom, amikhez semmi közöm, honnan veszed, hogy pont azt engedem ki a kezeim közül, amiben személyesen is érintett vagyok? – nézett rá elképedve a nő.

– Na. Hát pont ettől tartok én is? – vitatkozott vele Bob. – Mivel érintett vagy elveszítheted a tárgyilagosságodat – figyelmeztette. De látta, hogy minden érvelés falra hányt borsó, ismerte már a nő makacs tekintetét.

– Ígérem, óvatos leszek – fogadkozott Mandy. – Nagy a tét, most minden másnál nagyobb, gondolod, hogy nem fogok vigyázni.

– Hol akarod kezdeni? – kérdezte egy beletörődő sóhaj kíséretében a férfi.

– A városházán.

***

Miután elment, összekapta magát és útnak indult: minden eddigi ügyénél fontosabb útjára. A felcsillanó remény új életet adott számára. Férje és gyermeke elvesztése után sokáig nem érdekelte semmi. Mindenre közönnyel tekintett. Most újra van célja és értelme az életének. Tudta, hogy nem szabad magát beleélnie, de képtelen volt a felcsillanó reménynek nem átadni magát.

Megállt kocsijával a városháza melletti kis utcában, parkolójegyet vett, majd megkerülve az épületet a portásnál megérdeklődte, hogy az anyakönyvi regisztrációval kapcsolatban kit kell keresnie. Beszállt a liftbe és a harmadik emeleten megkereste Emily Stanton irodáját. Benyitott a 312-es ajtón, ahol egy fiatal nőt látott, amint épp kartonokat rendezgetett az előtte lévő asztalon. Abbahagyta, amit csinált és egy mosoly kíséretében megkérdezte:

– Jó napot! Emily Stanton vagyok. Miben segíthetek?

– Üdvözlöm! Mandy Beethoven. Kaptam egy levelet, hogy a gyermekem születését nem jelentettem be időben és ezért bírságot szabtak ki rám. Megkérdezhetném, hogy mi ennek a jogszabályi háttere?

– Természetesen. Foglaljon helyet – mutatott az asztal előtt elterülő kényelmes székre. – Előkeresem az önhöz tartozó iratanyagot. De előtte kérem, igazolja magát valamilyen személyes dokumentummal!

Mandy elővette táskájából iratait és a postán kapott levelet, melyeket áttekintés után azonnal vissza is kapott.

– Köszönöm, egy kis türelmet kérek – mondta Emily és bement a szobából nyíló szomszédos „Irattár” feliratú helyiségbe.

Mandy szíve szinte a torkában dobogott, bár ebből az izgatottságból külső szemlélő nem sokat vett észre. Amikor Emily visszaérkezett leült a székébe, kinyitotta az aktát és így szólt:

– Nos, tehát itt az áll, hogy ön a Henry Ford Kórházban ez év február 5-én életet adott egy leánygyermeknek – mondta mosolyogva, nem is sejtve, hogy Mandy ezeket az információkat most hallja először.

– Megtudhatom, hogy az ilyen nyomtatványokban milyen adatokat rögzítenek még a gyerekekről? Mindig is érdekelt, hogy mit tárolnak még róluk, de egészen eddig nem volt alkalmam megkérdezni, hiszen ez volt az első szülésem – mondta egy halvány mosoly kíséretében az asszony.

– Természetesen. A világrajövetel időpontja 14 óra 21 perc, 50 centiméter és 3,5 kilogramm. Továbbá itt van még a férje neve is, bár nehezen olvasható. Istenem, mindig olyan macskakaparással töltik ki az iratokat az egészségügyi dolgozók. Talán Bryan? – nézett kérdően Emily a nőre – Ugye, Bryan? – Majd amikor a helyeslő bólintást megkapta tovább folytatta – Hmmm… Ez furcsa – motyogta mintegy maga elé.

– Micsoda?

– Hát, hogy az irat hivatalosan nincs aláírva. Nincs itt sem az orvos, sem a szülésznő hitelesítése. Bár gondolom, hogy ez nem is annyira lényegbevágó – mondta egy mosoly kíséretében – hiszen azóta már eltelt tíz hónap és a baba biztosan szépen fejlődik.

Emily még csak nem is sejtette, hogy minden szava micsoda fájdalmat okoz Mandynek. Összeszedte minden erejét, hogy jövetele céljára rátérjen, nem szerette volna, ha látogatásának igazi indoka kiderül:

– Miképpen kerülhettem volna el, hogy bírságot fizessek?

– A baba megszületése után legkésőbb két héten belül be kellett volna jelentenie. Mindjárt kiállítom a csekket, melyet a földszinti 11-es szobában ki is egyenlíthet rögtön, s ezzel be is fejeződött az eljárás.

– Kérdezhetek még valamit? Ha mondjuk… valakinek a csecsemője a szülés után meghal, valamilyen okból kifolyólag, akkor mi a teendő? – Mandy úgy érezte, hogy van még valami, ami segíthet a tovább lépésben.

– Nos, ebben a sajnálatos esetben a levezető szülésznek, vagy adott esetben az ügyeletes orvosnak erről a tényről jelentést kell készítenie és azt részünkre hivatalból minél előbb megküldenie – válaszolta Emily.

– Azon a napon, amikor én szültem, vagy az azt követő néhány napban volt ilyen bejelentés?

Emily nagyon furcsállotta a kérdést, hiszen Mandy nem ilyen ügyben jött hozzá eredetileg. Elgondolkodva nézett a nőre.

Végül is egy ilyen információ személyes adatot nem tartalmaz, csak statisztikát, így megadhatom neki a választ – gondolta magában. Benyúlt az íróasztala fiókjába, s kivett egy dossziét. Végig lapozta a kérdéses időtartamot, majd becsukta a mappát és Mandy-re nézett:

– Nem, nem volt ilyen bejelentés – közölte vele keresése eredményét.

Mandyn a megkönnyebbülés hulláma futott végig. Elernyedtek megfeszült izmai, megköszönte a segítséget és távozott.

Beült a kocsijába és a szerkesztőségbe hajtott, hogy Bob tanácsát kérje.

– Nos? Mi a véleményed? – tette fel neki a kérdést, miután elmesélte, mit tudott meg a hivatalban.

– Ez elég egyértelmű. A mi szerencsénk az, hogy valaki a baba halálát elfelejtette bejelenteni, így nagyot hibázott – merengett el a férfi.

– De hogyan tovább? – tárta szét a kezét Mandy. Az, hogy személyesen érintett volt az ügyben kissé tanácstalanná tette. – Miképp lehetne kideríteni mi történt anélkül, hogy túl nagy feltűnést keltenénk?

– Most sem mondhatok mást, mint korábban: hívd fel a rendőrséget és mondd el nekik, hogy mire gyanakszol. Hatósági nyomozás csak akkor indul, ha egy áldozat bejelentést tesz.

– Ugyan már Bob! Semmi bizonyítékom nincs, amivel érdemben alá tudnám támasztani a gyanúmat. És ezt te is tudod!

– Igen, igazad van. De ha itt emberkereskedelemről van szó, akkor bizonyára nem kispályásokkal állsz szemben – figyelmeztette a nőt. – Gondolj csak bele mennyi mindennek kell klappolnia ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas üzlet létrejöjjön! Az ügyfelek felkutatásától kezdve, a szülés lebonyolításán át, a hamis papírokig, mennyi mindennek kell egy ilyen szervezetben összehangoltan működnie! Azt tanácsolom, hogy keress az interneten. Hátha rábukkansz valakire a környéken, aki hasonló felfedezést tett. Majd a kórházba is jó lenne valamilyen indokkal kutakodni, de ezt nagyon óvatosan kell megtenni – mondta nyomatékkal Bob.

Töprengve ültek az irodában, amikor Mandy hirtelen felugrott, mint aki most eszmélt fel álmából és lázasan kutatni kezdett a táskájában. Előkereste noteszát, lapozgatott benne, majd a nap folyamán először igazi mosolyra húzódtak ajkai:

– Megvan! Kilenc nap múlva előjegyzésem van vizsgálatra a kórházba, akkor fogok ott körülnézni – jelentette ki magabiztosan.

– Biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdezte Bob kétkedően.

– Naná! Gondolj csak bele! Senki nem gyanakodhat, hiszen látogatásom hivatalos – jelentette ki diadalmas mosollyal.

***

Mindezek előtt azonban az asszony tényleg megfogadta Bob tanácsát és elkezdett első körben a világhálón kutakodni. És meglepődött. Nagyon-nagyon meglepődött azon, hogy több ezer szülő kételkedett abban, hogy gyermeke tényleg meghalt-e. Mint ahogy ő, így mások sem gyanakodtak sokáig arra, hogy szándékosan félrevezették volna. Több helyen olvasta ugyanazt, mint ami vele is megtörtént. Többnyire adminisztrációs hiba miatt kezdtek a szülők nyomozni, így sokan gyanították azt, hogy a kórházban elhunyt babájuk él.

Mandy elszörnyedve olvasta a történeteket, amelyek kísértetiesen hasonlítottak egymásra: a megszületett gyermekről állították, hogy meghalt, de a kisbaba tetemét a kórház soha nem adta ki, mondván, hogy nem szokás és a holttestek azonosítására sem kerülhetett soha sor.

Miután rengeteg cikket átolvasott, megszilárdult benne az elhatározás, hogy immár nem csak önmagáért, hanem a többi szülőért is utánajár a dolgoknak.

Félelemmel vegyes izgatottsággal készülődött otthon orvosi konzultációjának napján, amikor hirtelen megszólalt lakása bejárati ajtójának csengője. Kinyitotta és rögtön egy kérdést szegezett neki, a vele szemben álló két öltönyös fickó közül az egyik:

– Jó reggelt! Ön Mandy Beethoven?

Mandy válaszul csak bólintani tudott, majd férfi folytatta:

– Stanton és Winston nyomozók vagyunk a detroiti rendőrségtől – s mialatt ezt mondta, mindketten felvillantották jelvényüket. – Kérem, jöjjön velünk!

Szabó Ildikó
Szabó Ildikó