Rónai Katalin: A századik plakát

Éjjel az utcán a sötét jótékony feketeségével takarózva, Iván Filipovics fájó arccal meredt az őt ábrázoló óriásplakátra.

Ez volt a századik, amelyet lefesteni indult, de mostanra, egyszerűen elfogyott az ereje.

Még „zarándokútja” kezdetén szétnyitotta okos létráját, felmászott, és lefestette az arcot és a feliratokat, amelyek arról tájékoztatták az utcán haladókat, hogy ő, aki itt kepeszt a létrán, ő személyesen, Iván Filipovics felelős azért, mert ez az ország a csőd közelébe került.

Iván, nem értette. Sosem értett a politikához, soha közelében sem járt egyetlen pártnak sem.

A történtek előtt példás életet élt, hajnalban kelt, elkészítette a felesége és három gyermeke reggelijét, tízóraiját, kivette a hűtőből az előző nap felesége által elkészített ebédjét, boldog, elégedett mosollyal bekészítette feleségének a kávét, és elindult a gyárba, ahol több, mint tizenöt éve dolgozott.

Még tanulóként került a gyárba, s bár neve alapján könnyen kitalálható orosz származását sosem tagadta, senkit sem zavart, akkor sem, amikor az orosz hadsereg kivonulásának ünnepére felvonulást terveztek a gyárban dolgozók, bár őt azért nem hívták el a rendezvénye.

Apja első Iván Filipovics, egy kóbor szerelmes éjszakán találkozott az anyjával újra, az után, hogy a mátyásföldi orosz rádióadó munkatársaként ellátogatott a gyárba, ahol az anyja dolgozott.

Pár héttel később második Iván megfogant.

A „ruszkik haza” kampány hevessége és támadásai apját sem hagyták hidegen.

Bár szerelme tárgyát feleségévé tette, fiát felvállalta, mégis talán három hónappal Iván születése után, – amikor is minden média, és újság a „ruszkik haza” szlogent hajtogatta, – lement a boltba, hogy Ivánnak pelenkát vásároljon, de sosem tért vissza.

Anyja ezután nem tehetett mást, felvállalta a nehézségeket, szerelme gyümölcsét Ivánt, aki ráadásul egy orosz fia, és azt, hogy ezután egyedül kell gondoskodnia mindenről.

Munkahelyét, az ismert okok miatt, már a terhessége felénél elvesztette, pénzügyi nehézségein szerelmét az országból kitakarodásra uszító újgazdag családok lakásainak takarításával oldotta meg.

Ivánt hathónapos korától kezdve, magával vitte, tizenkét órákat takarított, csak addig pihent, amíg szoptatott, semmi más nem volt fontos számára, tudta, túl kell élnie, és a gyereknek is meg kell adnia a létfontosságú anyatejet.

Miközben ablakot pucolt, követ súrolt, portalanított, Ivánt a hátára kötötte, és ritmusos munkásmozgalmi dalokat énekelt neki.

Iván a „Bunkócskára” aludt el leghamarabb, de nagyon szerette, az „Amuri partizánok dalát” is, amikor, pedig Iván elindult, egy jól megszerkesztett bébi komppal, később, pedig pórázzal, sikerült elérnie, hogy Iván ne zavarja a munkájában.

Ezt, persze a megbízók is nagyon megbecsülték, és mire Iván első osztályos lett, az anyja már olyan szintet ért el az újgazdagok lakásának takarításában, hogy alkalmazottat is fel tudott venni, aki később segített, amikor szülői értekezletre kellett mennie.

Így lett Iván magának való gyerek, s bár alkata szerint megtehette volna, sosem verekedett, még kiskorában megtanulta, ha láthatatlannak tetteti magát, akkor tényleg láthatatlanná tud válni.

Elvégezte az általános iskolát, mindvégig kitűnő bizonyítványát senki sem tartotta olyan nagy számnak, viszont, ezáltal lehetősége nyílt, hogy legnagyobb vágya teljesülhessen, felvették a legmenőbb szakmunkástanuló suliba, autószerelő-karosszérialakatosnak. Ez volt későbbi munkahelyének gyakoroló iskolája.

Szeretett odajárni. Imádta a szerkezeteket. Tervezett is, persze csak titokban. Az iskola ideje alatt, amikor a fantáziája az általa elképzelt, megtervezett szerkezetek körül járt, bízott benne, hogy tovább tud majd tanulni, és autóvillamossági technikusként, vagy mérnökként járműveket is tervezhet. Tanulmányi átlaga felülmúlta a többiekét, érezte, tudta, megtalálta álmai hivatását, életében először boldog volt.

Boldogságához hozzákapcsolódott, az olajszag, a fémek illata, s ez, mint valamilyen férfias parfümillat, beépült az agyába, és boldogsághormonná változott.

Amikor melósruháit vasalta, s a frissen vasalt ruha illata fém-olajszaggal keveredett, Iván a szag keverékébe fúrta be magát, úgy érezte, mintha szerelemese karjában pihenne. Ez a végtelen boldogság, amely egész testét elárasztotta, és amelytől szabadnak, büszkének, és nagyon is embernek érezte magát. Úgy tervezte, álmait sosem adja fel.

Aztán egyszerre minden megváltozott.

Nem értette.

Azt sem tudta, hogyan és mikor kezdődött.

Talán az volt az első lépés a szakadék felé, amikor az egyik általuk gyártott busz kereke elszabadult, és kis híján hatalmas baleset következett be.

Az esetet alaposan kivizsgálták.

A történtek miatt egy tucat kínai és japán megrendelőt veszítettek.

Mivel a helyi közlekedési cég megrendeléseiben sem reménykedhettek, mert a cég rendre más országoktól levetett roncs buszokat vásárolta, és újította fel, ugyan, nem nagy sikerrel, ezért nagy feneket kerítettek a dolognak, bűnbakot kerestek, és találtak is, ez pedig, nem volt más, mint a legvédtelenebb, Iván.

Iván kétségbeesetten küzdött.

Nem számított semmi, sem a tudása, sem a több, mint a tizenöt éves hűsége. Az sem, nyomott a latban, hogy álmait adta fel a cégért, mert nem támogatták továbbtanulását, azzal az indokkal, hogy minden percben szükség van rá, jó volt elhinnie, hogy nélküle megáll az élet. Jó volt hinni abban, hogy tisztelik és becsülik, és hogy hallgatnak rá.

De nem így volt, hiszen pár héttel az ominózus kerék probléma előtt, pont ő volt, aki kérte vezetőségi értekezleten, hogy várjanak még a buszok átadásával, mert a tesztek eredménye azt mutatja, hogy hiányosságok vannak.

Amikor a kerékelhagyásos bomba robbant, Ivánt vonták felelősségre, őt minősítették le, fő-főrészlegvezetőből, – akinek lakótelepi lakása vitrinije tele volt jó munkájáért kapott dicséretekkel, és plakettekkel, – előbb targoncavezetőnek, aztán még lejjebb, mert pár nap elteltével, a fémhulladék válogatóban találta magát. Itt már nem örült annyira a tömény fém, és olajszagnak, magára hagyva, boldogtalanul kínlódott a fémhulladékokkal.

És, ha ez nem lett volna elég, a sajtó, a média megalázó lehúzó kampánya is megtalálta.

A „ruszkik haza”, amelyről csak olvasmányaiból és filmekből értesült, – amely miatt sosem ismerhette meg az apját, – kutyafüle volt ahhoz a lejárató kampányhoz képest, amellyel az el nem követett bűne miatt szembesülnie kellett. Tele volt vele a napi híradó, a bulvárlapok, a gazdasággal foglalkozó beszélgetős műsorok. A botrány egyre dagadt, egyre több, nem létező dolog került terítékre.

Az egyik műsor arra ragadtatta magát, hogy felkutatták, az apját, aki már rég lezárta a történteket. A válóperről tudott ugyan, mely távollétében zajlott, több, mint húsz éve, de Iván életével kapcsolatban semmi sem érdekelte.

– Mit akarnak tőlem? – kérdezte bosszúsan. – A fiamat, és az országukat elhagytam harminc éve! Mindaz, ami Ivánnal, történik, egyáltalán nem érdekel! Amit főztek, egyék meg! Számomra ez történet akkor ért véget, amikor az az ország, ahol a fiatalságomat töltöttem, és, ahol élni, családot alapítani akartam, úgy döntött, hogy „takarodnom” kell.

Az interjú után Iván letargiába, majd depresszióba esett.

A családja se segítette.

Anyja megszakította vele a kapcsolatot, anélkül, hogy meghallgatta volna. Iván számlájára írva azt is, hogy látta a tévében élete nagy szerelmét, aki számára elérhetetlen messzeségben, őt lesajnálva nyilatkozott. Amúgy, pedig féltette a már hatalmasra duzzadt, luxuslakásokra kiterjedt takarítós vállalkozását.

A felesége egyfolytában veszekedett vele. Anyósa, apósa, akik rendszeresen figyelték a híreket, gyűjtötték a sajtóból a hazugságokat, azt hajtogatták, hogy „nem zörög a haraszt…”

Végül, felesége közölte, hogy tisztázza végre, mi is történt valójában, vagy bizonyítsa be az ellenkezőjét, vagy vállalja fel a botrányt, de álljon a sarkára, történjen bármi, valami, csak nem ez a bizonytalanság, mert ő már nem bírja tovább, és, ha nem történik semmiféle előrehaladás, akkor elköltözik, és viszi a gyerekeket is.

Iván csak nézett.

Mintha mindez egy függöny mögött zajlott volna, és a függöny mögé képtelen volt belépni.

Álmaiban a régi üzemcsarnokokban járt. Irányította a termelést, belefúrta magát az olajszagtól átitatott rongyokba, és, mint, aki berúgott, rendre arra ébredt, hogy torkaszakadtából kacag, csak kacag, úgy, hogy a könnye is csorog a kacagástól.

De jött az újabb feketeleves!

Nem volt elég, hogy „még a csapból is ő folyt”, kivesézték az életét, fújoztak és köpködtek. Egy hajnalban, tán fél évvel az események elindulása után, amikor ép elméje megőrzése érdekében, újonnan szerzett egyetlen barátjával a sintértelepről kimentett korcs kutyával, Ikarusszal futott, meglátta az első óriásplakátot.

Az óriásplakáton pedig saját óriás fotóját, és egy reámutató óriás ujjat, a következő felirattal: „Állítsuk meg Ivánt! Ő a bűnös! Ő tehet arról…” és jött a felsorolás, hogy milyen bűnei vannak.

Csak nézett, és azt érezte, ez az a pillanat, amikor megbomlott az agya.

Két hónapig a lakásból csak tíz percekre lépett ki, amíg a kutyája dolgát végezte. Lakása kutya és ember edzőteremmé alakult. Telefonját kikapcsolta, lemondta az internet szolgáltatást, majd álnéven, hamis adatokkal új szolgáltatóval kötött szerződést, weben multifunkciós létrát és festéket rendelt.

Aztán elindult. A századik óriásplakátnál állva, ébredt rá, hogy mindegy.

Az embereknek cirkusz kell. Kenyér és cirkusz. Mert így lehet őket manipulálni.

A sajtó és a médiumok folyamatosan manipulálnak, és mindig az adott politikai rendszernek megfelelően.

Lehetne ő tolvaj, ha a sajtónak szüksége van egy „hősre”, akkor Robin Hoodként „adnák” el, blikkfangos címmel, mint például: „Iván, az új Robin, a szegények támogatója!”! Nem bántanák, többet, ha a sajtó, a média úgy akarná, nem lehetetlenítenék el, mint most, amikor koncként szaggatják darabokra, menekülésre lehetőség nélkül.

Az emberek azt hiszik el, amit el akarnak hinni.

Az embereknek bűnösök kellenek, hogy magukat ártatlannak tudhassák.

Jézus bűnössé kiáltása óta, és azóta is, a történelem rengeteg esetben bizonyította, hogy minden csak látszat, minden csak nézőpont kérdése, mert az emberi elme így működik, hiába látod, hogy az fehér, ha meggyőznek arról, hogy az fekete, elfogadod, és kétségbe vonod, amit látsz,ez tömegpszichózis alapja..

Eszébe jutott az a játék, amikor a sor elején lévő belesúg a mellette álló fülébe, és mire a mondat, vagy szó, a sor végére ér, egész más lesz belőle, mint ami volt valójában.

Akkor nevettek ezen, most nincs nevethetnékje, mert ez most az ő élete.

És ekkor Iván levetkőzött.

Minden ruháját elhajította, és elindult az ország háza előtti térre.

Kiegyenesedett, végre erősnek és újra embernek érezte magát. Embernek, aki nem bűnös, csak EMBER, egy ember, aki ellenáll a manipulációnak, aki felvállalja a tiszta önmagát.

A hajnal első sugara a téren érte, amint két kezét az ég felé tárva, meztelen testével az országház felé fordulva kacag, eközben könnycseppek csorognak szeméből mellkasán át, le a földbe, hőn szeretett az országának a földjébe.

Rónai Katalin
Rónai Katalin