Nyár van, kánikula, az egyetlen hely, ahol még elviselhető ez a hőség, az a medence a strandon. Bele is csobbantam, úsztam egy jót, és most csak pihegek, lebegek a víz felszínén. A fülem a víz alatt, csak az arcom látszik ki. Nézem a felhőket a fejem felett, a csodakék égen.
Valami elszáll felettem. Messze ahhoz, hogy lássam: egy madár, vagy esetleg egy idegen űrhajó. Eljátszok a gondolattal: mi lenne, ha értem jöttek volna egy másik világból?
Ha el tudtak jönni ide, akkor fejlettebbek technikailag, mint mi, emberek, hisz nekünk még a fénysebesség korlátot szab az űrrepülésben. De ők már eljutottak hozzánk.
Remélem, hogy ha a technikával nem irtották ki önmagukat, mint ami felé mi haladunk, akkor szellemileg is fejlettebbek nálunk. Akkor viszont érdekes lenne találkozni velük. Meghallgatni az ő világnézetüket, elbeszélgetni velük az ő civilizációs fejlődésükről, minden bizonnyal volna mit tanulni tőlük.
De aztán eszembe jut, hogy mit válaszolnék nekik, ha rólunk kérdeznének? Hol tartunk mi? A művészetünk? Hát, leginkább csak a 15. századdal tudnék dicsekedni, az akkori festők, szobrászok, építészek, még csodákat tudtak művelni. Bár igaz, jártam nemrégen egy fénymúzeumban, attól is teljesen elámultam. És az is művészet!
Tudomány? Hát, ott azért eléggé döcögősen mennek a dolgok. Mondjuk ez köszönhető az oktatásügy 40 éves elmaradásának, hisz manapság nem tanítanak az iskolákban, csak engedelmességre kondicionálnak. Ezt sokszor tapasztaltam a gyerekemmel kapcsolatban, hiszen ő próbálta az értelem szintjén kezelni a tanulnivalókat, de folyamatosan csak a lehúzást, a negatív visszajelzéseket kapta, amiért el mert térni a jól idomított átlagtól. Sajnos tőlem azt látta, hogy szabad egyénnek lenni, és ha valaki egyszer megtapasztalja a jót, nehezen mond le róla. Pláne, ha otthon azt hallja az anyjától, hogy: „ha ez a tanárnő egyest ad neked, vagy bármit beír az ellenőrződbe, egyetlen szó nélkül alá fogom írni.” Igen, én megértettem a gyerekemet. Megértettem, hogy a maga módján próbál lázadni az értelmetlenségek ellen, de egyedül sokat nem tud tenni, hisz a „hülyeség korát” éljük.
Na, de a családdal, a szülő-gyerek kapcsolattal odaállhatnék az idegenek elé! Bár, ha jobban belegondolok, inkább mégsem. Az én szüleim elváltak, apámat 18 éves korom után 35 évesen láttam újra, bár annyira nem hiányzott az életemből. Az egoista anyámmal éltem le a fél életemet, akinek csak saját maga számított. Meg a kicsi fia, aki évente háromszor meglátogatta, míg én ott voltam mellette minden nyűgjében, hisztijében. De ez nem számított, csak a kicsi fia.
Aztán meg az én családom: mi is elváltunk, két és fél éves volt a fiam, amikor nem bírtam tovább az alkoholista, szerencsejáték-függő apja hazudozásait, és azóta kettesben maradtunk a fiókámmal. De azért remélem, hogy az én rossz választásom legalább negatív példa lesz a fiamnak, és ő már nem követi el ugyan ezt a hibát!
Az idegenek kérdezhetnének még a gazdaságról, iparról, amihez nem nagyon értek. A megújuló energiaipar fejlődéséről mesélhetnék, bár, ha rákérdeznek, hogy a csudajó elektromos autóinknak honnan szedjük az áramot, akkor csak azt tudnám mondani, hogy jórészt fosszilis energiával működtetett erőművekből. És akkor furán néznének rám a messziföldiek, hogy mi ebben a megújuló? És nem tudnék válaszolni nekik.
A mezőgazdaságról, élelmiszeriparról is csak azt tudnám elmondani, hogy egyre jobban áttérünk a természetellenes, mesterségesen összekotyvasztott élelmiszerek gyártására, de mivel még nincs elég vizsgálati anyagunk arról, hogy miként hat ez az emberekre, így nem vesszük figyelembe, hogy teljesen tönkre tesszük a szervezetünket. A tehenet nemlátott tejtermékek, az állatott nemlátott húskészítmények, a génmanipulált, életidegen alapanyagok, mind oda hatnak, hogy egyre jobban fejlődik a „gyógyszeripar”, amit inkább „vegyszeriparnak” kellene hívnunk. Hiszen kémiai vegyszereket reklámoznak, adnak el nekünk, vesznek rá minket, hogy minden nap szedjük. Mert az milyen jó. Az ő zsebüknek. Mert manapság csak ez számít. Az emberek egészsége, az élet szentsége, a jövő generáció, az nem fontos, csak az, hogy most, ma, minél több hasznot tudjanak a részvényeseknek elkönyvelni a nagyvállalatok.
Hm… lebegek a vízen, nézem a kék eget, és egyre jobban felhúzom magamat.
Pedig mennyi szépség van az Életben! Ott, az a felhő, milyen csodás, ahogy a szél szétfújta. Úgy lebeg ott fent, mint egy tüllfátyol! Amott meg az a puha, olyan, hogy kedvem lenne ráfeküdni. Szinte érzem a puhaságát, ahogy elnyúlok a lágy felhőpaplanon. De jó lenne!
A marslakó már messze repült, inkább angyalokat keresek a pamacsfelhők között.
De mivel a fülem a víz alatt volt eddig, nem hallottam meg a pár gyerek visongatását a parton, és nem voltam felkészülve a bombatámadásukra. Körülöttem csobbannak a vízbe, engem beterítve, de úgy, hogy hirtelen csak kapkodok a levegőért. A lebegés átmegy fuldoklásba, majd kapálódzásba, és végre kidugom a számat a vízből, hogy oxigénhez jusson a tüdőm. Kitörlöm a vizet a szememből, és ahogy körülnézek, látom, hogy felesleges ezekre a gyerekekre rászólni. Nem értenék, ha a fejükhöz vágnám, hogy nem csak ők léteznek ezen a strandon, hisz a szülők ott bólogatnak boldogan a medence szélén, és őket sem zavarja, hogy engem beterítettek a csintalan lurkók.
Véget vetek a lebegésnek ég és víz között, kimászok a partra, és megállapítom, hogy itt működik a kondicionálás, ezek az emberek csak és kizárólag a saját érdekeiket nézik, senki más nem fontos számukra.
Azt hiszem, jobban járunk, ha egyelőre még nem jönnek hozzánk a marslakók, én csak szégyenkeznék előttük a jelen emberiség miatt.