Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol egész évben tél volt, egyetlen napot kivéve, amikor elolvadt az összes hó, kinyílott minden virág, és hipp-hopp, gyümölcsöktől roskadoztak az ágak. Volt is nagy ünneplés és öröm azon az egy napon, minden évben ugyanakkor.
Ilyenkor nagy mulatságot rendeztek a nyárnapi ünnepre, ahová mindenkit meghívtak, aki élt és mozgott, sőt, még azt is, aki épp csak élt, és már egyedül mozogni sem tudott. A szakácsok roskadásig rakták mindenféle finomsággal az asztalokat, a zenészek csodálatos műsort tartottak, a táncosok egész nap ropták. A gyerekek virágkoszorúkat készítettek mindenkinek, és vidám mondókákkal akasztották őket az emberek nyakába, hogy jó szerencsét hozzanak.
Ebben az évben sem volt ez másképp, mindenki várva várta a nagy napot. Így volt ezzel a varázsló legifjabb tanítványa, Pont is, akinek ez volt az első nyárnapi ünnepe, amikor nem csak a gyerekekkel játszott, de segíthetett az előkészületekben is.
A varázsló háza már napokkal az ünnep előtt nyüzsgött a munkától. Elvégre, ha mindenki mulatott az egyetlen nyári napon, valakinek be kellett takarítania a termést, le kellett szednie a gyümölcsöt, össze kellett szednie a zöldséget, le kellett aratnia a gabonát és még az új vetést is elő kellett készítenie. Bizony, ilyenkor Csiribú, a nagy varázsló – Csiribí és Csiribá büszke utódja – ki se látott a munkából. Varázslótanoncai éjt nappallá téve bájoltak és bűvöltek, varázsoltak, hogy minden készen legyen.
– Gyerünk, gyerünk, mindenki munkára! – sürgette tanítványait Csiribú. Az ő keze alatt is égett a munka.
A nagy varázsló az aratógépeket, ekéket, vetőgépeket varázsolta el, hogy maguktól végezzék a munkát. A gépek türelmesen várták, hogy elkezdjék az aratást, szántást, vetést, de közben elpletykálgattak egymással, hogy elüssék az időt. Még a szénásszekér is beszállt a pletykába, bár ő szívesebben dalolászott a gyümölcsös kordéval.
Az idősebb tanoncok megbűvölték a kapákat és vasvillákat, hogy hűségesen kövessék az aratógépeket és elvégezzék a maguk feladatát. Elbájolták a kosarakat, hordókat és ládákat, amik karokat és lábakat növesztettek, hogy összeszedjék az érett gyümölcsöket, csak arra kellett figyelniük, hogy nehogy összeverekedjenek várakozás közben. Csiribú még jól emlékezett arra, hogy pár évvel korábban egymásnak esett az almás hordó és a tökös láda, felfordítva az egész raktárat.
– Fenyő! – szólt a varázsló a legidősebb tanítványához. – Kísérd a tároló alkalmatosságokat a helyükre, és határozottan parancsolj rájuk, hogy semmi verekedés!
Fenyő határozottan bólintott, és füttyentett egyet, mire minden láda, kosár, hordó libasorba rendeződött, és megindult utána.
Csiribú elégedetten figyelte, hogy minden tanítványa megtalálta a hozzá legjobban illő munkát. Azok a tanoncok, akik jól értettek a takarító bűbájokhoz rendbe tették a magtárakat, raktárakat, pincéket és padlásokat, hogy a friss élelemnek legyen hely a hosszú télre. Akik a javításhoz értettek, befoltozták a ládákat, megszerelték a gépeket, még a magtárak tetőcserepeit is megjavították.
Egy szó, mint száz, mindenkinek bőven akadt feladata, ahogy közeledett a nyárünnep.
A legkisebb tanoncra, Pontra csak a varázslótorony kitakarítás maradt. Ugyan ő még túl sok varázslatot nem tanult, de lelkesen megbűvölte a seprűket, lapátokat, hogy helyette szorgoskodjanak, no meg a portörlő rongyot, hogy megkergesse a porcicákat. Komolyabb feladatot szeretett volna, de annyira izgatott volt már három nappal az ünnep előtt, hogy bármihez nyúlt, azt bizony tönkretette. A portörlő rongya elszabadult, és nem csak a port törölgette le, de lecsutakolta Csiribú varázsló számításait a tábláról, a seprű még a székeket és asztalokat is kisepregette a toronyból, a lapát meg fejbe kólintotta a varázsló fekete macskáját, amiért az nem volt hajlandó elszaladni az aszalok után.
A varázsló igyekezett türelmes lenni, de még egy szent is elvesztette volna a türelmét, amikor a kis varázslóinas felgyújtotta a könyvtárát egy elszabadult szárító bűbájjal, amivel a nedves padlót akarta megszárítani, majd mindent eláztatott, hogy eloltsa a lángokat, beleértve az ezeréves könyveket is.
– Elég ebből, Pont! Teringettét, ez így nem mehet tovább! Büntetésből a toronyban maradsz, és egyesével, oldalanként megszárítod a könyveket! – kiáltotta türelmét vesztve és bőrig ázva a varázsló, miközben kicsavarta földig érő szakállát. – Aztán bizony ne merj semmivel próbálkozni, nehogy tönkre tedd őket! Emlékszel a tintaszárító varázslatra, amit az első órán tanítottam, hogy ne mázgáld szét, amit írtál? Minden oldalra pontosan háromszor mondd ki a varázslatot!
– Na de mester, holnap lesz a nyárnap! – tiltakozott Pont, de a varázst nem hatotta meg. – Ezzel sohasem végzek addig!
– Ha holnap lesz, akkor bizony arról lemaradsz. Irgum-burgum, a könyveim így nem maradhatnak! – jelentette ki az öreg, és bosszankodva elsietett, mert már így is késésben volt.
Pont szomorúan lezuttyant a könyvtár egyik székére, és szépen oldalanként szárogatni kezdte a könyveket, ahogy azt a varázsló mondta, hogy azok ne menjenek tönkre, de nem volt könnyű dolga. Folyamatosan azon kesergett, hogy lemarad a nyárünnepről, még könnyek is gyűltek a szemébe.
– Ej, Pont, ezt jól elrontottad – motyogta magának szomorúan, de csak a könyvtár könyvei hallották, mivel mindenki más még gőzerővel dolgozott.
Minél tovább szárogatta a könyvlapokat a varázslótanonc, annál inkább elszontyolodott. Egész évben a nyárnapra várt, és most mégsem mehetett el! Ej, igaza volt a mamájának, nem kellett volna varázslótanoncnak állnia! Kicsi volt még ő ehhez a nagy felelősséghez! Mennyivel jobb volt a gyerekekkel énekelgetni meg rajzokat készíteni a nagy napra!
Ahogy épp lapozott volna a hatalmas, régi kódexben, hogy a következő oldalt is megszárogassa, észrevett valamit, ami azonnal felkeltette az érdeklődését: egy varázslat, amitől egész évben nyár lesz. Hát ez az! Pont erre volt szüksége! Ha nem csak egy napig lesz nyár, ő is élvezheti majd a nyár minden örömét a könyvtár megszárítása után!
– Ez az! – lelkendezett. – Hogy meg fog lepődni a varázsló, ha ezt megcsinálom! Hogy fog örülni mindenki az országban!
Mit törődött ő olyan apróságokkal, hogy a kódex címe “Az Tiltott Igézetek Tárháza” volt, és hogy a varázslathoz tartoztak figyelmeztetések! Amúgy is, a szerző botor mód a következő oldalra tette a figyelmeztetéseket, ami lássuk be, nagy butaság, nem igaz? Ráadásul az igézet nem is tűnt olyan bonyolultnak, csak egy gyümölcs, pár szem gabona, egy pohár víz és két gyertya kellett, amit még Pont is össze tudott gyűjteni, még csak haza sem kellett mennie hozzá. Alma volt a táskájában, búza és víz a konyhán, gyertya meg akadt mindenütt a toronyban.
Mindent összeszedett és előkészített, pont ahogy a varázslat kívánta, majd fennhangon szavalni kezdte:
Meguntuk a hosszú telet,
Ez így tovább már nem mehet.
Legyen mindig szép, napos nyár,
Gyümölcs hozzá az adomány.
Ahogy ezt kimondta, eltűnt az asztalról az almája egy csendes pukkanással. Azt nem vette észre, hogy közben a könyvtár levegője sokkal melegebb lett. A hatáson fellelkesülve folytatta az igézetet.
Hozd el nekünk a meleget,
Hűsöltünk mi már eleget!
Múljon a hűs napok sora,
Ezért itt van a gabona.
Eltűnt az asztalról a maréknyi búza is. Pont szinte pattogott a székén ülve, annyira izgatott volt. A szoba már olyan meleg volt, mintha száz kandalló fűtené, a varázslat pedig szinte csak úgy lüktetett a levegőben. Pont viszont ezt nem tartotta aggasztónak, elvégre nyarat varázsolt, úgy gondolta, természetes, hogy kimelegedett.
Hullott sok hó, mindenütt jég,
Kijelentem, ebből elég!
Fagy ne legyen aggodalom,
Pohár víz az áldozatom.
Semmivé foszlott a pohár víz is. A két gyertya hirtelen fellobbant, a lángok felértek egészen a plafonig. A kis varázslótanonc sohasem érzett még ennyire hatalmas varázslatot. Szinte elnehezítette a levegőt, ami már olyan forró volt, mint a friss láva!
Hosszú másodpercekig lüktetett a mágia az egész toronyban, majd egy pukkanással a forróság és a varázslat feszültsége megszűnt, és Pont ott állt az asztal mellett, amin nem maradt más, csak két pislákoló gyertya és egy megperzselődött kódex. Biztos volt benne, hogy a varázslata sikerült. Megdörzsölte az arcát, ami a korábbi melegtől kipirosodott, mintha órákat töltött volna a tűző napon, de még ezt a kellemetlenséget se bánta. Örök nyarat varázsolt! Ennél nagyobb csodát el se tudott volna képzelni!
Nem Pont volt azonban az egyetlen, aki érezte a varázslatot. Csiribú felkapta a fejét a város másik végében, és minden udvariasságról megfeledkezve kirontott a palotából, ahol a királlyal egyeztetett a másnapi ünnepről. Madárrá változott, és szélsebesen vissza szállt a varázslótoronyba, mert tudta: nagy a baj.
– Pont! Pont! – kiáltotta a varázsló abban a pillanatban, ahogy hazaért.
A kis tanítvány szinte szökdécselt a boldogságtól, ahogy a nagy varázslóhoz sietett.
– Képzeld, Csiribú, varázsoltam! – mondta lelkesen, de a varázsló a szavába vágott.
– Tudom, hogy varázsoltál. Jaj, te kis botor, tudod mit tettél?
Pont pislogott, majd válaszolt.
– Egész évben nyarat varázsoltam, hát nem remek? Úgy minden évben nyárnapi ünnep lehet!
Csiribú elsápadt, és szinte dadogva követelte:
– Mutasd a könyvet, amiből varázsoltál!
Pont értetlenül a könyvtárba vezette az öreg varázslót, és odaadta neki a kódexet.
Csiribú, ha lehet még jobban elsápadt, amikor elolvasta a varázslatot és – Ponttal ellentétben – a figyelmeztetéseket is.
– Szent hó és jégverés! Pont, elolvastad a figyelmeztetéseket?! – kérdezte elcsukló hangon az öreg.
Pont megrázta a fejét, és kíváncsian a könyvre pillantott. Ugyan mi lehet a következmény? Meleg, nyár, minden csuda jó, nem igaz?
– Ejnye, mit tanítottam neked a legelső órán? – kérdezte oktató hangon Csiribú, de nem hagyott időt a fiúnak, hogy válaszoljon. – Soha ne varázsolj anélkül, hogy pontosan tudnád, mi fog történni. Te megszegted ezt a nagyon fontos szabályt! Olvasd! – Ezzel a varázslótanonc kezébe nyomta a kódexet a figyelmeztetéseknél.
Pont olvasni kezdte:
Figyelmezz, varázsló, ha e tett mellett döntesz,
Az örök nyárnak minden terhével megfizetsz.
Egy egész év kell majd, hogy a vetés beérjen,
És hogy a gyümölcsfa gyümölcsöt neveljen.
Nem lesz elég egy nap, hogy viruljon a rózsa,
Bimbóba szökik majd, de várnod kell a jóra.
Az igézet viszont csak akkor sikerülhet,
Ha kívánságot tiszta, s téged vád nem érhet.
Azonban hiába gondolnád meg magadat,
Vissza többé nem vonhatod kívánságodat!
Értetlenül nézett az öregre a tanonc.
– Pont, hát nem érted? Nem lesz több nyárünnep, nem lesz több csoda! – morogta Csiribú, és idegesen meghúzgálta a szakállát. – A tavalyi termés már mind elfogyott, mindenki az idei betakarításra várt. Jaj, most mi legyen! – mondta magának.
Pont lassan megértette, mit jelent a figyelmeztetés, és ő is elborzadt.
– Jaj, mit csináltam! – nyögte. – Pedig olyan könnyűnek tűnt a varázslat!
Csiribú közben villámsebesen lapozni kezdett a kódexben, de hamar rájött, hogy az bizony nem fog segíteni neki. Egyetlen visszaállító igézet sem akadt benne, és hiába volt nagy varázsló, ilyen varázslattal még nem volt dolga.
Az öreg varázsló nagyot sóhajtva becsukta a könyvet, és szomorúan a fiúra nézett:
– Pont, nem véletlenül került ez a varázslat a tiltottak közé. Valóban könnyű volt, hisz szeretted volna, ha mindig nyár marad, de ahogy olvastad, ez most már így marad.
Pont szemébe könnyek szöktek. Mi lesz most az országgal? Mi lesz most vele? Hiszen így nem lesz termés, nem lesz mit enni! Mindenki éhezni fog, és ez csakis az ő hibája!
Mielőtt teljesen elkeseredett volna, Csiribú a vállára tette a kezét, és mondta:
– Na, na, azért teljesen elkeseredni nem kell. Mi volt a második dolog, amit tanítottam?
Pont szipogva válaszolt:
– Sose add fel!
Csiribú biccentett, és kettőt tapsolt, mire minden könyv mocorogni kezdett, és egyesével odaröppentek a varázslóhoz, aki néhányba belenézett, másokat csak kedvesen megpaskolt, amiért odaröppentek hozzá, a kedvenceinek még a gerincét is megsimogatta.
A legifjabb tanítvány lenyűgözve figyelte, ahogy az öreg az egész könyvtárát segítségül hívta a probléma megoldásához. A levegő megtelt a lapozódó könyvek zajával, néhány könyv annyira megörült, hogy segíthet, hogy dudorászni is kezdett a levegőben!
Az öreg varázsló hirtelen felkiáltott, és Pont odakapta a fejét. Csiribú egy bekezdésre mutatott egy ősrégi kódexben. Fennhangon olvasni kezdte:
– Nincs olyan varázs, amit módosítani nem lehet. A legerősebb varázslatok hatását sok esetben csak felezni és elodázni tudod, azonban ez is több, mint a semmi. Csupán meg kell fordítani az eredeti varázslat szavait és a rituálé kellékeit. – Hümmögött pár pillanatig a szakállát simogatva, majd felcsillant a szeme. – Pont, siess, hozz egy nagy pohár havat odakintről, a kamrából egy befőttet, a konyhából meg egy nagy karéj kenyeret!
Megkönnyebbülten szaladt el Pont a kívánt dolgokért, és csakhamar már ott is hevert minden az asztalon.
Pont kíváncsian figyelte, ahogy az öreg varázsló az ablakhoz sétált, és két nagy jégcsappal tért vissza, amiket beállított a két gyertyatartóba, majd kettőt tapsolt, hogy azok ne kezdjenek olvadni.
Ezután Csiribú egy papírlapot vett elő, amire ősöreg pennáját.
– No, Pont, olvas fel szépen az eredeti igézet sorait! Szépen át kell mindent fordítanunk!
Pont lelkesen segített, és még a rímek átalakításához is voltak ötletei. Talán mégsem rontott el mindent teljesen? Csakhamar elégedetten olvasták el az eredményt, és Csiribú a fiú kezébe nyomta a papírt.
– Te varázsoltál, neked kell módosítanod!
A kis tanítvány komolyan bólogatott, és olvasni kezdte:
Ugyan unjuk mi a telet,
Félév múlva mégis jöhet.
Legyen fél év a tél, a nyár,
A befőttem az adomány.
Hirtelen szellő töltötte be a könyvtárat, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot. Pont elmosolyodott, amikor a befőtt hopp, eltűnt az asztalról.
Hozd el nekünk a meleget,
De hűsöljünk is eleget!
Csak nyáron legyen melegem,
Ezért itt van a kenyerem.
Eltűnt a kenyér, és a levegő olyanná vált a szobában, mint egy kellemesen hűs téli napon. Pont lelkesen folytatta az igézetet, mert eddig minden ugyanúgy történt, ahogy az első varázslat közben, csak pont fordítva.
Jöhet meleg, jöhet zord tél,
Mindegyikből legyen elég!
Se tél, se nyár ne aggasszon,
E kis havat feláldozom.
A pohár hó is eltűnt, és hirtelen a két jégcsap a plafonig nőtt, és olyan hideg lett a könyvtárban, mint az ország legészakibb pontján a leghidegebb téli napon. Még az ablakok is jégvirágosak lettek. A varázslat lüktetett a levegőben, és Pont és Csiribú is lélegzetvisszafojtva várt. A mágia pulzált egyszer, kétszer, majd egy pukkanással a hideg és a varázslat feszültsége is megszűnt.
Pont reménykedve nézett Csiribúra, aki mosolyogva bólogatott:
– Ügyes voltál! – dicsérte meg. – A varázslat biztos, sikerült. És el kell ismernem, a könyveimet is megszárítottad az első varázslattal.
A kis tanonc megkönnyebbülten felkacagott, amikor a varázsló megborzolta a haját. Szégyenlősen felmosolygott Csiribúra, aki még hozzátette:
– A munkának még nincs vége: eredj, szedj össze mindenkit, hogy megbűvöljük az ország földjeit, hogy idén azért még minden megteremjen egy nap alatt. Az nem járja, hogy mindenki éhen maradjon, nem igaz?
Szaladt is Pont, hogy mindenkit összeszedjen, és a tanítványok nagy lelkesen fogtak hozzá a bűvölés munkájához. Megigéztek minden kertet és minden veteményt, minden szántóföldet és minden gyümölcsöst, hogy másnapra minden teremjen. Még Pontnak is akadt bőven feladat, végre nem csak a varázslótornyot takaríthatta.
A tanoncok serege a hajnali órákig serényen dolgozott. A nagy munkától úgy elfáradtak, hogy más se járt az eszükben, minthogy lefeküdjenek aludni. Mit törődtek ők a közeledő nyárnapi ünnepség megnyitójával, meg a körtáncoló városiakkal. Hívta őket a jó puha ágyacska!
Csiribú mosolyogva csóválta a fejét, mikor rájött, hogy bizony, minden tanítványa lemarad a nyárnapi ünnepségről, de egyikük se fogja igazán bánni, mert utána még fél évig élvezhetik majd mindannyian a jó időt. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan magyarázza el a történteket a királynak és a népnek. De ez már egy másik történet.
