– Na, most ülj le, édes lányom, valamit át kell beszélnünk!
Nyomott le anyám az ebédlőasztalhoz. Meglepődtem, hisz a szexuális felvilágosításhoz kicsit öreg vagyok már, meg amúgy is kicsit késő lenne, így az esküvőm előestéjén. De annyira komoly volt az ábrázata, hogy szó nélkül leültem, és vártam, hogy mit akar mondani nekem?
– Arról van szó – kezdett bele nagy levegőt véve –, hogy most kezdődik majd el az igazi élet számodra.
– De anya – próbáltam tiltakozni –, 23 éves vagyok, egy ideje élem már az életem! Van saját munkám, több, mint egy éve élünk együtt Jancsival, végre a saját lakásunk is elkészült, holnap, az esküvő után ott töltjük a nászéjszakánkat. Hidd el, nagylány vagyok már!
Anya csak bólogatott, de folytatta:
– Hallgass rám, lányom, még csak közeleg az igazi élet feléd! Eddig itthon laktál, apáddal mindent megtettünk azért, hogy megóvjunk az élet nehézségeitől. De mostantól minden rajtatok múlik majd. Mondd, kislányom, tudod te, hogy mit jelent az, hogy rezsiköltség?
Értetlenül néztem rá:
– Hát persze, hogy tudom. Villanyszámla, vízszámla, gázszámla, meg ilyesmi. Miért kérdezel ilyen hülyeségeket?
– Azt is tudod, hogy az új lakásotoknak mennyi lesz a rezsiköltsége havonta?
– Hát, azt még nem tudom, de ha megjöttek az első számlák, megtudom – vontam meg a vállam értetlenül.
– Hát, úgy kalkulálj, édes lányom, hogy az egyikőtök fizetése el fog menni a lakástörlesztésre, a kocsi törlesztőjére, a rezsiköltségre, a fitnesz bérletedre, a streaming előfizetéseidre, és a fizetős applikációidra. Ha enni is akartok, meg tankolni, esetleg valami ruhát vásárolni, vagy szórakozni menni, azt már csak a másikótok fizetéséből fogjátok tudni fedezni.
Bólogattam, de persze magamban megmosolyogtam anyámat: „Ugyan már, annyira nem keresünk rosszul!”
Anyám nézett egy darabig némán, azt hiszem, látta rajtam, hogy magamban kiröhögöm. Nem szólt rá semmit. De azért folytatta:
– És azt tudod-e édes lányom, hogy miért szoktam ecetet tenni a mosógépbe?
– Miért, szoktál? – néztem rá nagy szemekkel.
– Igen, szoktam bizony, és jó lesz, ha te is rászoksz! Sokkal lágyabbá teszi a ruhákat, könnyebb lesz vasalni, fertőtlenít is, és a vízkövet se engedi lerakódni.
– Na, ezt tényleg nem tudtam – bólogattam anyámnak.
– És azt tudod-e, hogy mit szeret enni a te Jancsid, és hogy azt hogyan kell megfőzni neki?
– Persze, hogy tudom, anyukám, ne aggódj már, kérlek – fogtam át a vállát, és húztam magamhoz: „Kirepül az ő kislánya, és ezt nehezen viseli” – gondoltam magamban.
Aztán megesküdtünk Jancsival. Beköltöztünk a lakásunkba, és két nap múlva rájöttünk, hogy üres a hűtőnk, a konyhaszekrényünk és a pici kamránk. Nosza, induljunk el a mi első, közös nagybevásárlásunkra! A Tesco parkolójában a bejárathoz legközelebb parkolt le az én újdonsült férjem, hogy ne kelljen messzire cipelnie a cuccokat. Fogtunk egy bevásárlókocsit, és indultunk. Jancsi tolta a polcok között, én meg pakoltam mindent, amit csak megláttam, és úgy gondoltam, hogy szükségünk lehet rá. Pár dologra rákérdezett, de amikor megmagyaráztam, rábólintott, és mentünk tovább. De, amikor már csurig pakoltam a kocsit, kezdett befeszülni. Már visszarakatta velem a harmadik fajta tejet a polcra, hiába mondtam neki, hogy a vitaminporomhoz azt szeretem! És amikor ott vacilláltam, hogy a háromfajta kézkrém közül melyiket vegyem meg, Jancsi kifakadt magából:
– Nekem mindegy, hogy melyiket hozod, de menjünk már! Lerohad rólam a dzseki, és irtó szomjas vagyok!
Meglepetten néztem rá, hogy mi a fenétől lett ilyen ideges? De azért begyömöszöltem az aloe verás kézkrémet a sonka alá. Akkor jutott eszembe, hogy WC papírt még nem vettünk. Kiválasztottam a kedvenc, lótusz illatú, 4 rétegű WC papíromat, fogtam a legnagyobb csomaggal, de már nem fért sehogy se a kocsira, nekem kellett cipelnem.
– Na, jó, akkor mehetünk a pénztárhoz! – lóbáltam a csomagot a kezemben vidáman.
Jancsi húzogatta le a vonalkódleolvasón az egyik árut a másik után, már nem tudta hová pakolja az automata kassza másik felén, de még mindig félig volt a kocsink.
– Szerintem fizesd ki, elpakolok, és jöhet a kocsi másik fele, nem? – néztem ártatlanul az én férjecskémre. Ő bólintott, a fizetéshez ment a programban, odaérintette a kártyáját, és megvárta, amíg a pénztárgép kiadta a blokkot. Én elkezdtem szatyrokba rámolni a cuccainkat, de már nem volt több szatyor nálam. Megláttam egy üresen álló kocsit, és odarántottam magunkhoz. Gyorsan beledobáltam mindent, hogy Jancsi folytathassa a fizetési procedúrát.
Végre a kocsi egész tartalma fizetve volt, két bevásárlókocsit tolva magunk előtt lépkedtünk a parkolóban hagyott autónkig. A csomagtartót, a hátsó üléseket, a két ülés közötti részt is telepakoltuk, mire kiürült a két trollikocsi. Teljesen kifáradtunk a nagy rámolászásban. Pihegve ültünk be végre az üresen maradt első ülésekbe. Jancsi az orrom elé tartotta a két végtelen hosszú blokkot, és elvörösödött fejjel kérdezte:
– Tudod, hogy mennyit fizettünk összesen?
Fogtam a két blokkot, és elkezdtem összeadni a két végösszeget. A számolás még ment, de amit eredményül kaptam, az lesokkolt:
–127.579,-Ft? Hát, hogy a fészkes fenében lehet ez ennyi? – néztem az én édes páromra.
– Én már a felénél mondtam, hogy állj le! – bólogat rám dühösen.
– De hát csak olyasmiket vettünk, amik a mindennapokban kellenek – próbáltam még mindig felfogni a végösszeget. Jancsi lebegtette az orrom előtt a bankkártyáját:
– Ebben a hónapban nem tankolok már, az biztos! – fújtatta dühösen.
Én hazáig nem tértem magamhoz. Egész éjszaka azon törtem a fejemet, hogy mi a fene került ennyibe? Pedig még nem is vettünk gyümölcsöt, meg húst se a hétvégére! Azt majd a saját bankkártyámmal fogom megvenni, nem mertem már Jancsinak említeni se, hogy még kellen valamit vásárolnunk.
Másnap reggel felhívtam anyámat, és elmeséltem neki, hogy mi történt velünk előző este. Ő ahelyett, hogy sajnált volna, elnevette magát, és csak annyit mondott:
– Hát, kislányom, már nem csak közeleg, hanem odaért a nagybetűs élet hozzátok!
