Rónai Katalin: Az ünnepség

Még szinte el sem csendesedett a terem, egyre csak a székek tologatása fojt, ahogy a nézők a helyükre csusszantak, amikor Leon király már a pulpituson állva figyelte Idász Földe összes lakóját.

Meleg barna szeme, melynek pupillája aranyfényben csillogott, büszke tekintettel párosult.

A büszkeség, a népnek szólt.

Az ő népének, akik öt éve összefogtak, egyesült erővel, legyőzve születésük okán rájuk sütött kisebbségi bélyeget, azt hogy ők jogaiktól örökre meg vannak fosztva, egy napon mindennel dacolva, megaláztatásokból erőre kapva, elhagyták országukat, otthonaikat, és az ő vezetése alatt megteremtették azt az új világot, amelyre mindannyian oly rég vágytak.

A gondolattól a könnye is kicsordult.

– Íme, az én népem! Egy nép és nem is akármilyen! Erős, bátor, mindenre kész.

Nézte őket, ahogy lassan elcsendesedtek, nézte a sok szemet, amely rá nézett, fénylett minden szempár, akár a szentjánosbogarak, ahogy királyukra tekintettek, bizalommal, békességgel, megnyugvással, szépséget, bensőségességet, és végtelen szeretetet árasztva.

Ott, ahonnan érkeztek, nem számítottak, csak számok voltak.

A politika védőpajzsként használta őket, ha több volt az országban a betörés, az erőszak, a televízióban másról sem beszéltek a politikai elemzők, csak arról, hogy emelkedik az a bizonyos „bűnözési ráta”, s aki elkövette nem lehetett más, csak ők, a kisebbség.

Ők voltak a bűnbakok. Védekezésül és bizonyítván, hogy mindez igaz, koncként a tömegnek megmutatva minden joguktól egy tollvonással megfosztották őket.

Ráadásul, folyamatos megfélemlítésképpen szerepeltek óránként a hírekben, óriásplakátokon, társadalmi fórumokon, sok-sok fotóval, hogy mindenki tudja, ők „azok” a bűnösök, bőszen hirdették, a kormány hiába tesz meg mindent, az álnok kisebbséggel szemben nincs mit tenni.

Népszavazáson döntöttek hát arról, hogy a nép nem akarja, hogy a kisebbség vele egyenlő jogokat kapjon.

Szülőföldjükön még a patkányok is több megbecsülést kaptak, mint ők.

Pedig voltak köztük értelmiségiek, orvosok, művészek, kézművesek, szakmunkások, sihederek, férfiak és nők, anyák és nagyanyák, kicsinyek és vénségek, mind-mind egy-egy ember, akik ugyanolyan értékekkel rendelkeztek, mint az orrukat fennhéjázón, őket lenéző nép, és a politikai vezetés.

Így hát elhagyták azt az országot, ahol addig éltek.

Vállalták, hogy mindent újra felépítenek, hátizsákokkal, némi elemózsiával, és sok-sok reménnyel elindultak meghódítani eladdig nem ismert, távoli, új helyeket, ahol, ahogy remélték, ők lesznek, akik építenek, vetnek, majd aratnak, és szép új világot építenek a semmiből.

A szívük majd megszakadt, de semmi sem számított már, érezték, tudták, hogy azt a földet, amelyet otthagytak, soha nem láthatják viszont.

De a hit vitte őket, hogy már szabadok, és soha nem tiporják le őket.

Csak mentek, vándoroltak, boldogan, mint egy hatalmas nagy család.

Vándorlásaik során, mindent bánatot, harcot, szükséget, félelmet vállalt a közösség, mert, ahogy távolodott a szülőföld, egyre egyenesebb lett a járás, egyre szélesebb a mosoly, és egyre több a kacagás.

Akkor lelték meg a Csodabarlangot, a barlangból, pedig az utat, lefelé, mélybe, a föld középpontjába, ahol a vándorlásaik véget értek.

Ott azon a megszentelt helyen, Idász Földét megteremtették, Leont legfőbb vezetőjükké, királlyá választották.

 

– Azóta épül, szépül ez a föld, – gondolta a király, boldog merengéssel visszatérve a jelenbe – itt nincs már bánat, szégyen, megsemmisítés, csalás, megalázás, kiszolgáltatottság. Ez itt a béke, a szabadság, a minőségi élet földje. Itt van minden a szívemben! Minden, amit megteremtettünk, akár egy-egy gyöngy, egy-egy gyönyörű emlék, az eltelt napok, a csodás percek, a természet adta boldogság, a szerelem, a szeretet, a megértés, az ölelés, a figyelem, és a szépség – nagyot sóhajtott, kezét imára emelte – Hála neked mindenható, hogy ma hajnalhasadtával beköszöntött az ötödik év! – mormolta, majd hangosan, zengő hangon megszólalt, belekezdett az ünnepi beszédbe

– Drága népem, imádott alattvalóim! Ötödik éve élünk a Föld középpontjának egyik részén. Ahogy befogadott minket a föld mélye, úgy alakult az életünk, alakítottuk ki városainkat, üzleteinket, hivatalainkat, és minden egyebet, amelyre szükségünk volt az új életünkhöz.

Most, hogy elérkezett ez a csodás évforduló, hálát adunk a teremtőnek, a földnek, mindazoknak a természeti és természetfeletti erőknek, akik segítettek abban, hogy ezt elérjük, és fennmaradjunk.

Ugyanakkor nagy boldogság számomra, hogy újra bejelenthetem, hogy most is, ahogy minden évben ezen a napon sorsolással kiválasztunk olyan alattvalókat, akik egyenruháikat színesebbre cserélhetik.

Tudjátok, amikor idejöttünk, mindannyinknak szürke ruhája volt, ez volt országunkban a kisebbség színe, így különböztettek meg bennünket azoktól, akiknek voltak jogai. Ez a szürke szín jelezte, hogy mi vagyunk a kirekesztettek.

Büszke lehetek arra, hogy lakosaink fele, az elmúlt öt év alatt kiérdemelte, hogy részese legyen az éves kitüntetésnek, és színesebb ruhát hordhasson, hogy a többség láthassa, ő már nem tartozik oda, ahova tartozott öt évvel ezelőtt.

Én, mint az ország általatok megválasztott vezetője, aki önerejével és tudásával mindig kiemelkedett a többi ember közül, tudom, hogy ezért választottatok meg királyotoknak, mert ti is biztosak vagytok abban, hogy rajtam kívül senki más nem lenne képes ezt a nagy felelősséggel járó feladatot ellátni.

Én vagyok az is, akiben az általam választott politikusaink is maximálisan megbíznak, és ezért vittük sikerre az elmúlt öt év minden általam megálmodott tervét, amellyel népem javát és felemelkedését segítettem elő.

Nézzétek, mindannyian itt vannak, és milyen boldogok, itt ülnek ők, Idász Föld politikájának megalkotói, olyanok ők is, mint ti, hiszen bárkiből bármikor, amikor úgy látom, politikai elit tagja válhat, csak teljesítenie kell azt a pár a feltételt, amellyel bizonyítja, hogy itt a helye, itt az első sorban.

Nézzétek őket, és legyetek büszkék rájuk, mindazokra, akik itt ülnek, aranycsíkkal ellátott ruháikban, méltón, az első sorban.

Aztán, itt vannak pénzembereink, bankáraink, íróink, költőink, zenészeink, festőink, szobrászaink. Ha megfelelően tanultok, és megfeleltek a vizsgán, és válhat belőletek bankár, író, művész, és méltán viselhetitek az ezüsttel átszőtt ruhát. Hány pályázatot írtam ki az elmúlt öt évben? Milyen sok lehetőséget adtam, minden szürkeruhásnak, hogy ezüsttel átszőtt ruhája lehessen?  Lehet az férfi, vagy nő, fiatal vagy nyugdíjas, mindenkinek áll a lehetőség, higgyétek el!

És most a mai napon, pedig ünnepélyesen kisorsolunk ezer szürkeruhást, akinek lehetősége lesz, hogy bármelyik sor tagja legyen, ezután bármikor lehet neki ezüst, bronz, piros, kék, zöld vagy sárgacsíkos ruhája.

Kiemelkedhet abból a sorból, amelyet őriz öt év óta pusztán konokságból, mert nem akar fejlődni, nem akar tanulni, nem akar az én tudásomról, szépségemről, és értelmemről írni, verselni, szobrot készíteni vagy az iskolában tanítani mindezeket. Pedig láthatjátok, megtapasztalhatjátok, a lehetőségek tárháza végtelen.

Drága népem, meg vagyok hatva!

Nálunk már nem uralkodik a politikai elit, ahogy előző országunkban, ahol elnyomtak bennünket, nincs bűnözés, mert mindenki dolgozik, mindenkinek van pénze, élelme, lakása, igaz, van, akinek a hegy alján él kicsi házában, de sokaknak van nagy a háza, a hegy tetején, és ez így természetes.

Mi megérdemeljük, mert tettünk azért, hogy a kisebbségi jogokat eltöröljük, mi természetesen magasabban fekvő házakban lakunk.

Mégis, azt mondom nektek drága híveim, polgárai ennek az általam alapított földnek, hogy boldogak és szerencsések vagytok.

Most pedig, kérem, segítsetek nekem, hogy a sorsolást megejthessem.
S miközben az ötvenezer névvel ellátott sorsolási gömböt a színpadra felvonszolta hat szürkeruhás, fáradtarcú férfi és nő, Leon király újra örömkönnyekben tört ki, és a tömeg, egy emberként, állva, zúgó ritmusos vastapssal kísérte az ezer szerencsés kiválasztott felvonulását a színpadra, majd elvonulásukat immár az új, színes ruhákban.

Rónai Katalin
Rónai Katalin