A lenyugvó Nap épp vörösbe váltott, amikor a láthatáron megjelent Jeff Bowen seriff. Napszítta arcába húzta kalapját, ahogy összeszűkült szemmel nézte az előtte elterülő kisvárost. Öreg lova türelmetlenül toporgott alatta.
– Na, induljunk! – adta ki az utasítást Jeff, miközben meghúzta a kantárt. A ló patája által felszálló porpamacsokat maguk mögött hagyva, lassan poroszkálva megindultak hazafelé.
***
– Hé, seriff! Szerencsével járt? – kérdezte Luke Worm, a helyi lebuj tornácának dőlve, mihelyt Jeff hallótávolságon belül ért.
– A Dawson fivérek is eltűntek – morogta fejcsóválva Bowen.
– Nem jól van ez így. Nem jól van ez így – adott hangot elégedetlenségének Worm, miközben a szájában rágott bagót messzire kiköpte. – Ha ez így megy tovább, csődbe megyek. A lányaim nincsenek foglalkoztatva – dohogott.
Worm, amint meglátta az idős seriff helytelenítő arckifejezését, rögtön tudta, hogy kissé túlfeszítette a húrt. Viszont úgy volt vele, hogy inkább kimondja, azt, ami a szívét nyomja, még akkor is, ha az nemtetszést vált ki Bowenből.
– A te intézményed működése a legkisebb gondom pillanatnyilag – vágott vissza epésen Jeff. – Már ne haragudj, de az eltűnt városlakók csak jobban érdekelnek, mint az üzleted – tette még hozzá mihez tartás végett.
Luke Worm úgy látta szerencsésebbnek, hogy jobb, ha addig hagyja abba a nyafogást, amíg a másik el nem veszti türelmét. Ezért, hogy az öreget kiengesztelje, így szólt:
– Croker nemrég ment be az irodába – árulta el buzgólkodva a seriffhelyettes hollétét.
Bowen biccentett egyet, majd megindult hivatala felé.
Lováról leszállva megveregette a jószág nyakát, s a kútból vizet húzva feltöltötte neki az itatót. Jeff felment a lépcsőn, az ajtó előtt kalapjával leverte a port magáról, majd benyitott. A nyikorgó ajtó hallatán, Croker felemelte fejét az asztalán heverő papírhalmok közül. Megemelte szemöldökét, s ezzel az egy mozdulattal elintézte a köszönést és a kérdést is. Ben Croker még csak a húszas évei elején járt és nem lehetett épp szószátyárnak mondani.
– Nekik is nyomuk veszett – válaszolt Ben kimondatlan kérdésére Jeff. – Ha ez így folytatódik tovább, a környék teljesen kihal.
– Tudod mi a legérdekesebb? – vette át a szót a seriffhelyettes. – Hogy az elveszetteket tanulmányozva egy hasonlóság mindenképpen szemet szúr – tette hozzá elgondolkodva, amint tovább nézte az előtte heverő papírlapokat.
– És pedig?
– Csak fiatal férfiaknak veszett nyoma.
– Ha háborús időket élnénk, akkor ez egyáltalán fel sem tűnne. De így…? – Jeff kérdése a levegőben lógott.
– Újra átnéztem az összes ügyet – mondta Croker miközben felállt az asztaltól és odament a falra kifüggesztett térképhez. Tollával körbe rajzolt egy területet és így folytatta:
– Bejelöltem a tanuk elbeszélésére hagyatkozva, hogy mely körzet jöhet szóba. Az elveszett személyek céljai, útitervei alapján a Lamarte folyó Prescottól Pembertonig elterülő szakasza került előtérbe.
– Az időpontokban van valami összefüggés?
– Hmmm… hát igazából ebben a vonatkozásban nem találtam semmit – vonta meg vállát a fiatalember. – Bármi szóba jöhet, hiszen eltérő napszakokban járhattak arra, ezt nem tudjuk pontosan.
Ben visszament a helyére, leült, lábát felrakta az asztalra, s a széke sarkán hintáztatva magát gondolataiba merült. Bowen figyelte, s szinte hallani vélte, ahogy a fiatalember agyában kattognak a kerekek. Nem ismerte még jól, hiszen csak nemrég rendelték ki mellé, de tudta, hogy a „kölyöknek” jó megérzései vannak.
Mindketten mély hallgatásba merültek, amikor kintről szapora lábdobogást hallottak, majd a kivágódó ajtóban megjelent Luke. Levegő után kapkodva, lihegve szólt Jeffhez:
– Jöjjön seriff, áll a bál a kupiban! Szétverik az épületet!
Mindketten felpattantak, hogy intézkedjenek, de Bowen így szólt Crokerhez:
– Maradj! Inkább foglalkozz az üggyel! Ezt elintézem magam – és a kocsmáros után rohant rendet tenni.
Ben visszaült és újra az iratok felé fordult. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdte egy lapra felírni az eltűnések dátumát. Amikor kész lett, elképedve nézett az előtte heverő számsorra.
Tudta, hogy meg kellene várnia Jeff visszatértét, de mihamarabb szeretett volna utána járni az elképzelésének: „Vagy most teszem meg, vagy heteket várunk megint. Illetve pontosan egy újabb holdtöltét.” – mondta magában, miközben egy rövid üzenetet firkantott Jeffnek.
Magához vette fegyverét, kirohant az irodából, felpattant a lovára és elvágtatott.
***
Éjfélre járt az idő, amikor hosszú vágta után megérkezett a Lamarte folyóhoz. Feltekintett az égbolton ragyogó Teliholdra, melynek fénye megvilágította az éj sötétjét. Ahogy körülnézett ámulva vette észre a folyóparton lévő két fa között megjelenő levegő vibrálását.
Fegyvertokját kikapcsolta, kezét pisztolyán tartotta. Lassan közelebb merészkedett… egyre közelebb. Karját kinyújtotta a rezgés felé. Amint hozzáért egy megmagyarázhatatlan erő magával ragadta és berántotta a vibrálás közé…
Ugyanebben a pillanatban a washingtoni Kongresszusi Könyvtár regényeiben szereplő főhősöket számláló óra egy hangos kattanás kíséretében eggyel csökkent.
