Varga Béla: Jelenlét

A jelenben vagyok. A jelenben vagyok. Mondom a jelenben vagyok…
A jelenben vagyok, hogy a hunyorgó rózsabogár kólintaná már fejbe a világot egy péklapáttal!
A jelenben vagyok… Ehh, nem megy ez nekem. Minden magazin, meg guru, meg minden mondja, hogy legyél a jelenben, satöbbi, bla bla bla… de hogyan?! Na erről már… oké, erről is írnak, de nekem nem megy akkor sem.
Bezzeg a B., neki megy! Legalábbis azt mondta, és mintha nyugodtabbnak is tűnne mostanában… Biztos én is nyugodtabb lennék, ha annyi pénzem lenne, mint neki. Ehh, pénzem nincs, marad ez a jelenlét dolog vagymi. Állítólag ha eléred, már nem is kell a pénz… vagy az a nirvána? Vagy más?

Namindegy, szóval… A jelenben vagyok. A jelenben vagyok. A jelenben… egye meg a fene ezt az egészet! Mi vagyok én, valami bohóc?! Még jó, hogy senki sem látja, ahogy itt próbálkozom. Szánalmas. És ha már én is ezt mondom önmagamra, akkor tényleg az. Kukuljon meg a jelenlét!
Na, ki is nyitom kicsit a szemem, úgyse megyek semmire. Úrisen, mekkora kupi van! Vagy mégsem? Igazából nem, de inkább takarítanék, mint ez a hülyeség…
Mi értelme? De talán tényleg jó lesz, ha egyszer sikerül… De hogyan?… Annyiszor próbáltam már! Ez most a negyedik módszer… vagy az ötödik?

Na mindegy… A jelenben vagyok. A jelenben vagyok. A jelenben vagyok mérges. A jelenben vagyok mérges a jelenre. A jelenben vagyok mérges a világra. A jelenben vagyok mérges mindenkire, akinek sikerül tényleg a jelenben lenni. A jelenben… áh, vicces játék, de unalmas. A jelenben vagyok és unatkozom. Sosem ilyennek írták le, szóval biztosan nem vagyok még ott.

Na várjunk csak! Ha még nem vagyok a jelenben, akkor hol vagyok? A múltban?! Vagy a jövőben? Na ne… nem hiszem. Hülyeség. Tuti nem így gondolja senki sem. Szép is lenne, ha a jelen után kullognék egyetlen pillanattal a múltban ragadva. Bár, ez megmagyarázná, miért kések el mindig. Bocsi, késtem, de nem tehetek róla, mert egy apró kis idővel le vagyok maradva a jelentől. Na persze.

A jelenben vagyok. A jelenben vagyok. A szobában vagyok. A szobát elnevezem “jelen”-nek, így tényleg a jelenben leszek, jee! Oké, ez csalás. Bár a jelenben lennék, mégsem lennék a jelenben. Csupán ál-jelenben. És én az igazi jelenben szeretnék lenni. Hm. Azt mondtam, hogy “szeretnék”, és nem azt, hogy “akarok”. Ez jó vagy rossz? Igaz, hogy meg akarok változni olyan irányba, hogy ne “akarjak” dolgokat, mert erről is olvastam, hogy ha azt mondom helyette, hogy “szeretném”, akkor az jobb mert… miért is? Valami olyan, hogy akkor máshogy állok hozzá és akkor jobb lesz. Ja. Nade ha most még akarok dolgokat, erre a jelenlét hülyeségre viszont azt mondom, hogy szeretném, és nem azt, hogy akarom… az vajon azt jelenti, hogy ezt nem is akarom annyira? Eh, ezek a hülye szójátékok, kinek van kedve ennyi mindenre figyelni?… Szóval a jelenben szeretn… akarok lenni.

A jelenben vagyok. A jelenben vagyok. Vajon mennyi ideje csinálom ezt? Mennyi időt is szántam erre? Max húsz percet, talán. És öt perce csinálom? Vagy tíz? Egyáltalán, mennyi az idő most? És mikor is kezdtem el? Honnan tudjam, hogy nem pazarolok túl sok időt erre, ha azt sem tudom, hogy mikor kezdtem el?
Koncentrálj, koncentrálj…

A jelenben vagyok. A jelenben vagyok. A… feladom. Nem nekem való ez, minek is próbáltam?
Inkább ki is nyitom újra a szemem, és csinálok valami hasznosat. El kellene mennem boltba. Vajon milyen idő van kint? Elhúzom a függönyt, hogy kilássak…
Oh, esik a hó! Milyen szép!…
Ahogy felnézek és látom a semmiből hulló szürkés kavalkádot…
Csodás…
Utoljára talán kiskoromban, anyával együtt néztem így hóesést… Emlékszem, mintha megállt volna az idő, azt sem tudom, hogy percekig vagy órákig néztük…
Olyan… káosz, és mégis mintha rendszert vélnék felfedezni benne… Egyszerű, mégis fenomenális…
Olyan… szép.

(Csak nézem és nem gondolok semmire sem. Csak nézem a hóesést, és érzem, sőt tudom, hogy a világ csodás, és megmagyarázhatatlan öröm tölt el, hogy a része vagyok. Minden… csak van. És így tökéletes. Hoppá! A jelenben vagyok…?)

Varga Béla