Tizenegy felé járhatott, már a sokadik ügyfelet szolgáltam ki a sokadik lottóval. Mindegyik hozta az átvételit, érvényesítettem, kérte újra. Az egyikük közelebb hajolt az ablakhoz és halkabban kérdezte:
– Mondd, miért vagytok feketében?
– Hát, biztos hallottad, hogy az egyik postavezető tragikusan meghalt és rettenetesen kikészültünk.
– Nem, nem hallottam.
– De biztosan, minden híradóban adták. Öngyilkos lett, elege lett a munkájából.
A soron következő úrtól elvettem a szelvényt és magam is belegondoltam a történetbe, amin egész héten filóztunk:
Vajon milyen lelkiállapotban lehet valaki, aki hosszan megfontolt döntés után, búcsúlevelet írva, a dolgait szabályosan elintézve fogja és felakasztja magát? Mi lehet az az utolsó lökés, ami miatt elhatározza, véghez viszi régóta dédelgetett kétségbeesett álmát? És vajon akik utolsó nap az utolsó óráiban találkoztak vele derűsnek látták-e vagy éppen búskomornak? Ha valaki azt írja, hogy haláláért egyedül a munkáltatója felel, az vajon mit áldozhatott fel ezért a munkáltatóért? Hányadik volt a sorban a család? Ők mi mindent vesztettek az évek alatt és főleg most a végkifejletben? És vajon elmehetünk-e a temetésére ennek a szegény embernek? Postás gyásznap lesz-e? Ki kell nyitnunk akkor is, amikor temetik vagy azért megemlékezhetünk róla? Leróhatjuk-e tiszteletünket a mártír előtt? És belegondolok még mélyebben: miért borított ki annyira az eset? Miért annyira szívbe markoló, húsnál mélyebbig hasító rozsdás bökő? Talán azért, mert a búcsúlevele minden szava igaz? Vére az égbe kiált, mert nem hazudik, nem túloz, összeszedett és kulturáltan beszél a sötétségből és mocsokból, amiből kiált. Minden betűje igaz, ahogy újra olvasom lelki szemeimmel: „piaci kofát csináltak belőlünk”. Nap mint nap érzem amikor húzom az igát, amikor szembesülök vele, hogy valamiben félretájékoztattak, hogy valamit nem tudok, mert nem tanultam vagy nem szóltak a változásról, vagy amikor a nehezen megkeresett kevés pénzemből a nap végén ott kell hagynom, mert a rengeteg munka között valamit elszámoltam, nem számoltam, rosszul adtam vissza, rosszul matricáztam. A fizetés nem áll arányban a felelősséggel, főleg nem a középszinteken. „A munka legyen meg!”; Miért sok a túlóra? Tájékoztató jelentést kérek!; „Itt nincs létszámhiány!”; „Beteg vagy? Nincs helyettes, oldjátok meg!”; „Szabadság? -Hahaha! – nevet ki a HR-es – Nincs helyettes, hogyan mennél?” Kedvesem, idén tízmillióra emelkedett a kincstárjegy elvárás, a biztosítás duplájára. A tavalyi teljesítmény az alap. Tehát így játszódik le egy átlagos ügyfélkiszolgálás:
„Jó napot! Lakásbiztosítása van? Ismeri az új állampapírt? Sávos kamatozású. Hogy mondja? A leveleit nem kapja meg, és a napilapokat a szomszédba dobják? Az meg hogy lehet? Negyven percet kell sorban állnia és akkor sem tudja elintézni, amit akart? Nem baj, ismeri a Lovit? Próbálja ki, megéri. Hogy csak egy levelet szeretne feladni? Rendben, de nincs bélyegem, postakártyája van egyébként? Csak egy borítékot? 15 Ft-ot kérek! De vegyem inkább postakészet, az drágább. Viszontlátásra!”
– Maga meg mit csinál? – kérdezi az ügyfél. Én pedig álmaimból felriadva:
– Hogyan? – hebegek-habogok.
– Nincsen nálam semmi pénz – közli az ügyfél
– Jaj, elnézést! – veszem észre magam. Azonnal sztornózom – helyesbítek és hihihi-hahaha – elköszönök.
Alett Gültem