Kisbárányként, a nyájban csodás volt az életem.
Szüleimmel, unokatestvéreimmel együtt, mindig szerető kacagó közegben legeltünk, futkároztunk, éltem a kisbárányok mindennapos életét. Valamilyen furcsa dolog eredményeképpen, nem született velem együtt másik kisbárány, akkor, azon a januári havas napon, amikor világra jöttem, csak én egyedül lettem anyukám kedves báránykája. Igaz, ez volt lelkem egyik vágya, mielőtt leszülettem volna.
Mikor eldöntöttük, Isten, az angyalok és én, hogy bárányként élem majd életem abban az inkarnációban, ez is eldőlt, hogy abban a családban, ahova érkezem, egyedüli kisbárányként kell beteljesítenem a feladataimat.
Amikor elindultam, tudtam, nem lesz egyszerű, – melyik életem, melyik inkarnációm volt az, – mégis vállaltam, mert a földi létezéssel való tanulásra szükségem volt.
Tudom, és tudtam akkor is, hogy ez a rövid időszak is megérte, mert igenis, az életem csodás volt. A csoda, pedig előbb utóbb véget ér, és az én boldogságom addig a bizonyos napig tartott, amikor az a változás bekövetkezett, amelynek be kellett következnie.
Most itt vagyok újra a Mennyben, és miközben várom, milyen újabb testi megjelenést ajánl fel nékem az Úr, s mert itt az idő nem létezik, végtelen lehetőségem van elmélázni a kisbárányként élt földi életemen.
Sokszor elönt, és teljesen magába szippant az a sok érzés, amelyet akkor és ott ismerhettem meg, a végtelen és feltételnélküli szeretet érzését, és a gonoszságot. Újra átélem a féltés, és a féltékenység egymással ellentétes borzongással teli érzéseit, az igazság és a hazugság erejét, az ítélet és az elfogadás harcát egymással, ahogy ott, abban a világban, a föld egy kis szeletén, ahol pici kis testben, de annál nagyobb lélekkel, azon a január végi napon megjelentem.
Amikor, pedig már végképp nem lehetett a gonoszságot elviselni, Isten magához vette kicsi lelkem, és lehetővé tette, hogy majdan egyszer lehessek valami, vagy valaki más, hogy újra élhessem a feltételnélküli szeretet, az ítélkezés nélküli ítélet, és a megbocsájtás erejének nagyságát.
A nyáj elég nagy volt, bár ez nem csoda, hiszen egy kastélyhoz tartoztunk, egy uradalomban állt a kastély, Skócia földjén. A kastély nagy volt, hívogató, sok ablakkal, nagy kerttel, amelyet gyermeki kacagás hangja uralt. Az uradalom gazdái, egy csodálatos házaspár, akik messziről fénylettek, amikor egymásra pillantottak, annyira szerették egymást, hogy az szinte mesébe illő, mégis gyermektelenül kellett élniük, egészen addig a napig, amíg, kisasszonykám, meg nem született. Ez a hat év, ameddig bármennyire is szerették volna, asszonyom nem tudott életet adni egyetlen kisbabának sem, keserves volt számukra, és sokszor vont az uradalom feletti égre fekete felhőket, amely asszonyom bánatkönnyeiből szivárgott fel, és állt össze szomorú, sötétséget vonva a kastély felé, amelyben hiába volt harminckilenc szoba, ezek nagyrészt üresen tátongtak.
A vadászatok alkalmából időnkét megjelenő vendégsereg, ellepte ugyan ezt a rengeteg szobát, de amúgy csöndesek voltak a falak. Sokszor állt az egész kastély üresen, asszonyom, és uram, inkább városi palotájukban időztek, amely kisebb volt, és nem emlékeztette őket arra, hogy hat gyermek születését irányozta elő nekik az a cigányasszony, akibe a nászúton botlottak.
Kisasszonykám asszonyom hatodik terhessége volt. Az első öt különböző időpontokban, a legváratlanabb helyzetekben távozott az eladdig boldog anya testéből, tépve ki szívéből egy újabb darabot, és kergetve asszonyomat egy újabb elkeseredésbe, amelyből aztán az újabb fogantatás hozta ki, amíg az a lélek is el nem távozott.
Ma már tudom, hogy mindazon lelkek előkészítették kisasszonykámnak a helyet, megnyitották az utat annak a világ legcsodálatosabb szépségével tündöklő kicsi babának, aki az én gazdám lett, Zarizának, akinek én lettem három éves korára, nem sokkal azután, hogy megszülettem, és lábra álltam, a legkedvesebb játszópajtása.
Zariza szerette a kertet, a természetet, anyja és dajkája kíséretében, sokszor rohant boldog gyermeki örömmel a magas fűbe, pörgött-forgott benne, szagolta, ízlelte a természet százezer csodáját, sok százszor szaladt fel a kis dombra, és selyemruháját sem kímélve gurult le az oldalán, kacagva.
Sokszor a kis domb tetején állt, szeme elé tett kicsi tenyerével legeltette ragyogó kék szemét a birtokon, figyelte a pipacsokat, a vadvirágokat, a méhek és pillangók rajzását.
Apja engedélyével, dajkája kíséretében a csillagokat fürkészte, meleg nyári éjszakákon, leste, honnan érkezett, beszélgetett fűvel, fával, virággal, madarakkal, és úgy kacagott, ahogy senki más, miközben hosszú hajába a pajkos szél kapdosott, vagy hirtelen felkerekedő zápor fejéhez simította aranyszínű tincseit. Ilyenkor szemét lecsukva arcába csorgó vízcseppeknek felkínálta arcocskáját, karjait magasba nyújtotta és élvezte, ahogy a frissítő zápor cseppjei teljesen körbeveszik. Ő maga volt a megtestesült élet csodája!
Sajnos az üzleti világ, és a városi élet csak tavasztól őszig engedte, hogy a kastély legyen a kis család otthona, ősz közeledtével, amikor a levelek már hullottak, visszakocsikáztak a városba, és ott maradtak az első tavaszi napsütésig, de akárhogy is változott az időjárás, húsvétot minden évben a kastélyban ünnepelték.
A húsvétot követő napokban minden évben nagy volt a sürgés-forgás, kisasszonyom születése előtt és után is, sok-sok vendég érkezett, hogy aztán az ünnep után minden elcsendesedhessen újra.
Annak az évnek januárjában, amikor megszülettem, még nagy csend uralta a kastélyt és környékét. Erős hideg tél volt, sok hóval, de a nyáj örömmel fogadta az érkezésem. Igaz, többen suttogták, hogy én leszek az a bizonyos „húsvéti bárány”, és ekkor minden esetben, anyám szeméből könnyeket láttam kicsordulni, akkor még nem értettem miért. Ettől független az élet a nyájban, vidám és szeretetteljes volt. Szerettem a nyáj melegét, ahogy vigyáztak ránk, kicsikre, boldog érzéssel töltött el.
Kitört a tavasz, a gazda és felesége, három éves csodás szépségű kislányukkal megérkezett, s ahogy az elmúlt két évben is, a kastély élettel telt, kisasszonyom kacagása reggeltől – estig betöltötte a teret.
Ez volt az a tavasz, amikor találkoztunk!
Zariza, anyja és dajkája kíséretében húsvéti bárány mustrára érkezett, hiszen nagy vendégsereget vártak, s bár kisasszonykám nem tudott róla, a vendégsereg szívesen fogyasztott tejes bárányt, a feltámadást ünneplő kastélybéli húsvéti lakomán, őt mindössze az újonnan született kisbárányok érdekelték, ezért tartott a legelő felé, és tudom, hogy már messziről felfigyelt rám.
Magam is felfigyeltem a felénk közeledő két nőre és a velük lépést nehezen tartó, néha ugrabugráló kislányra, és valami belső hívásnak engedve, félelem nélkül kezdtem rohanni feléjük. Ahogy megláttam kisasszonykámat, rögtön éreztem, hogy valami végtelen, számomra ismeretlen szeretet fűz hozzá, és vágytam a közelében lenni.
Anyám hiába kiáltott, állj, a nyáj szétnyílt, unokatestvéreimet anyjuk teste védte, az én anyám előtt pedig összezárult a fal, más anyák féltő gonddal összeálló csoportja által, én pedig, egyszer csak ott álltam a nyáj szélén, egészen egyedül, és Zarizát néztem.
Kisasszonykám odarohant, hozzám bújt, kipirosodott arcocskáját bundámba rejtette, két kis keze megpróbált felemelni, és azt kiabálta: ő az enyém!
A dajka, „na, de kisasszonykám, milyen lesz a ruhája, és mindenféle betegsége lehet ennek az állatnak” kiáltással próbálta elrángatni tőlem, de nem sikerült.
Asszonyom leguggolt, és szerette volna leánykáját jobb belátásra bízni, miközben dadusának már sikerült az egyik kezét lefejtenie rólam, így húzta maga felé, minél messzebb tőlem.
Zariza azonban nem engedett, volt hiszti, kiabálás, toporzékolás, mindent megpróbált, és amikor végül lefejtették rólam, visítva kiabálta, „úgyis visszajövök érted, te az enyém vagy”!
Aztán, pár nap múlva, amikor végül is megengedték neki, hogy elsőszámú játszópajtása legyek, akkor mesélte el nekem bundámba dugva a fejét, hogy még éjszaka is megpróbált kiszökni hozzám, de nem sikerült, mert a dadus elkapta.
Így telt el a nyár. Csak este és éjjel voltam a családommal, helyettem két unokatestvéremet fogyasztotta el a népes vendégsereg húsvétkor, és amikor Zarizával együtt megjelentem, mint az ő kedvence, azzal cukkolták, hogy engem is megesznek.
Ezeket a megjegyzéseket olyan sírás követte, hogy a vendégeknek rá kellett döbbenniük, egészen másról van szó, mint egy elkényeztetett kislány különleges rigolyáján, ahogy a mi kettősünket egymás közt jellemezték.
A második nyár volt bárány-életem legszebb időszaka. Ahogy közeledett az idő, hogy a család a városba visszaköltözzön, kisasszonykám újra megpróbálta meggyőzni szüleit, hogy engem is magukkal vigyenek, de a szülők, ahogy az első nyáron sem, ebbe nem egyeztek bele, akármennyire szerették kicsi lányukat, és látták, milyen sokat jelentek neki, tudták, a város nem alkalmas arra, hogy velük egy fedél alatt éljek.
Más szempontból, viszont nem is tehették ki magukat a városi közösség ítélkezéseinek, amelyben bizonyára sokszor volt egyéb alkalmakkor részük. Nem engedhették meg maguknak, hogy bármilyen negatív kritikával illessék őket, és mivel ismerték a körülöttük élők gyors ítélkezésre hajlamos hozzáállását, nehezen ugyan, de meggyőzték Zarizát, hogy minden rendben lesz, és következő tavasszal úgyis találkozunk. Mivel a bárányok élete hossza akár tíz év is lehet, Zariza meggyőzhetővé vált, arra a gondolatra, hogy még hét nyarat bizton együtt tölthetünk a birtokon.
Hát nem így történt.
Volt valami súlyos a levegőben. Egyre többször tűntek el társaink, és ez súlyos vádként nehezült, a minket legeltető egyre mogorvább juhászra.
Így aztán, a juhász egy reggel kiemelt a nyájból, s ez ellen semmit sem tehettem.
Morgásait hallgatva, értettem meg, hogy ezt azért teszi, mert nem hisznek neki, hogy nem ő lopja a jószágot, hanem valaki más. Bárhogy is próbálta, nem tudta az ellenkezőjét bizonyítani, ezért gazdám felmondott neki, így jutott arra a gondolatra, hogy kisasszonykám fájdalmán keresztül, tud legjobban bosszút állni, kivesz a nyájból, elad, akkor legalább lesz alapja, hogy miért bocsátották el.
Nemsokára már egy piactéren, egy árverésen találtam magam. Féltem, egyedül voltam, és nagy-nagy szomorúság költözött a lelkembe, mert egyszeriben mindent elvesztettem. A morcos juhász bántott is az út során, míg vásárról vásárra gyalogolt velem. Valamiféle akadály mindig alakult, nem tudott eladni, bárhogy szerette volna, ezért aztán úton – útfélen töltögette magába az alkoholt, és aztán minden mérgét rajtam töltötte ki. Mire a sokadik árverésen feltett a deszkából ácsolt emelvény tetejére, már elvesztettem fényemet, bundám lógott, szomorú volt minden porcikám, alig értem valamennyi pénzt, végül annyit kínáltak értem, amennyiből jól berúghatott, és akkor ott túladott rajtam.
Aznap éjjel megérkezett a megváltás. Az új tulajdonostól ellopott még a juhásznál is dühösebb lény, a halál, amely farkas képében érkezett.
Lelkem a Mennyben megnyugodott, hiszen ítélet és ítélkezés nélkül érkezett el oda.
Ami a kastélyban eltűnésem után történt, az már csak a mennyben jutott tudomásomra.
Kisasszonykám belebetegedett elvesztésembe, ezért a család nem várta meg az őszt, egy hétre rá visszautaztak a városba.
Hosszan tartó, majdnem végzetes betegségéből egy évvel később lábalt ki, s csak teljes gyógyulása után érkeztek újra a birtokra, ahol egyre ritkábban csendült már fel a kacagása, és soha többet nem kereste a bárányok társaságát.
