Ábrándos Ármin a park egy árnyékos padján üldögélt. Gondtalanul figyelte a kacsákat, ahogy lubickolnak a hűvös habokban, néha bukfencet vetve egy-egy víz alatti finom falatért. A kezében egy félig elrágott perecet tartott, amiből néha letört egy kisebb darabot a hápogóknak, majd az idővel köré gyűlt verébseregeknek is.
Gyakran merengett így. Szerette, ha nyugalom veszi körül. Ha tehette, ebéd után mindig kilátogatott ide. A park a kis kacsaúsztatóval gyerekkorát idézte vissza. Édesanyjával gyakran jöttek ki ide iskola után. Amíg a mama olvasott, Ármin a lábát lógázva etette az éhenkórász madarakat. Mennyire hiányzott az a gondtalan gyermekkor! Milyen egyszerű és felhőtlen volt akkor az élete! Nem sürgette senki, nem nyaggatták számára haszontalannak tűnő feladatokkal.
Miért nem érti meg senki, hogy most sem akar mást, csak nyugalmat?! Nem akar, és nem is tud mit kezdeni a nagyvilág gondjaival. Huszonnyolc éves volt, de nem érezte magát készen a nagybetűs ÉLET-re. Született álmodozó volt. Talán a neve is erre predesztinálta.
Persze, értette ő, hogyne értette volna, hogy a szülei szeretnék, ha benőne végre a feje lágya. Mégis mire lenne jó az? Ha körülnézett, csak frusztrált felnőtteket látott, akiket felőröltek a feladatok. Most komolyan, nem jobb, nem békésebb itt a kacsákkal?
Sokszor eszébe jutott – vagy inkább sokszor eszébe juttatták –, hogy valamit kezdeni kéne magával, az életével. Ilyenkor csodálatos módon azonnal kiürült a feje, egyetlen gondolat sem merült fel benne, ami közelebb vitte volna a megoldáshoz.
Egy szó, mint száz, úgy tűnt, soha nem repül ki a szülői házból. Naphosszat csak tengett-lengett, semmi sem érdekelte igazán. Munkahelyi és szerelmi kapcsolatai is futó kalandok voltak csupán, nem ölt túl sok energiát ezekbe sem. Sokan gondolták mihasznának, pedig valójában nem ő tehetett arról, hogy a világ legérdektelenebb emberévé vált.
Az ő sorsának fonalát is megfonták még a születése előtt. Azért, hogy a fonalgyárban éppen születése napján történt egy kis üzemzavar, őt igazán nem lehetett hibáztatni. Nem kis fejtörést okozott az azóta is „Nagy karmikus gubancként” vagy röviden csak „Nagy gubancként” emlegetett gépleállás, aminek során néhány sorsfonal sajnos elszakadt. Volt, amit meg tudtak javítani, volt, aminek örökre búcsút kellett inteni és volt néhány olyan is, ami mérhetetlenül összegubancolódott.
Ármin fonala sajnos ez utóbbiak közé tartozott, ami végül is szerencsének mondható, ha figyelembe vesszük, hogy akár örökre meg is szakadhatott volna. Nem sokon múlt. A gépkezelők és a mentésre kirendelt személyzet is fogta a fejét, amikor meglátták a tupírozott macskára emlékeztető gombolyagot. Illetve gombolyagokat, ugyanis Árminén kívül még kettő hevert szanaszét gurulva a műhely padlóján.
Igyekeztek gyorsan úrrá lenni a teljes pánikhangulaton, rögtön vizsgáló bizottságot hoztak létre. Rengeteg feladatot kellett megoldaniuk. Rutintalanságuknak köszönhetően feje tetejére állt az egész üzem. Kész szerencse, hogy valakinek eszébe jutott, hogy a kesze-kusza gombolyagokkal sürgősen foglalkozni kéne.
Ahogy az lenni szokott, kijelölték a feladatokra legmegfelelőbb személyeket. A felelősök munkájuk során megállapították, hogy a három összegubancolódott fonalat sajnos nem lehet kicsomózni anélkül, hogy visszafordíthatatlan károkat ne okoznának bennük. Hosszas tanakodás után, jobb ötlet nem lévén abban maradtak, hogy személyes őrangyalokat neveznek ki a három pórul járt delikvens mellé.
Az őrangyalok kezébe nyomták patronáltjuk sorskönyvének nyomtatott anyagát és első fontos feladatként kijelölték számukra annak tanulmányozását. Egy egész emberöltő áttekintése nekünk földi halandóknak bizonyára rengeteg időt vett volna igénybe. Az angyalok azonban se perc alatt átrágták magukat rajta.
Meghagyták nekik, hogy legyenek különös tekintettel a sorsfordulókra. Ha ugyanis valaki elmulasztaná életének legfontosabb feladatát, a probléma beláthatatlan károkkal gyűrűzne tovább akár a jövő nemzedékek életébe is.
Az őrangyalok első beszámoltatására huszonnyolc év múlva került sor. A meghallgatáson kiderült, a három kusza sorsú közül kettővel egészen jól haladtak. Úgy látszott, az ő fonaluk csak látszólag tűnt kibogozhatatlannak.
Az őket támogató őrangyalok tehát elismerő vállveregetésben részesültek. Ármin angyala, Zaharael azonban ismét fejmosást kapott. Noha neki volt a legnehezebb feladata, ez nem lehetett mentség. Pedig nem volt híján a rutinnak. Sok bajba jutott ember sorsát kellett már egyengetnie, és eddig minden esetben sikerrel járt. Idővel azonban a feladatok egyre nagyobb falatnak bizonyultak, mivel az emberek egyre kevésbé figyeltek a jótékony sugallatokra. Zaharaelnek többször is tevőlegesen be kellett avatkoznia, hogy a dolgok a megfelelő mederben folyjanak. Ó, azok a régi szép idők, amikor elég volt a felkarolt ember fülébe suttogni!
Árminra igazán nagy figyelmet kellett fordítani, mert sorsfeladatának beteljesítése fontos szerepet játszott a világ jövőjének alakulásában. Egy számára kijelölt lányba kellett beleszeretnie és házasságra lépnie vele. A frigyből született gyermekekkel elinduló nemzedékek nyomán fog ugyanis megszületni a világ megmentője, akire az emberiség helyzetének alakulását figyelembe véve egyre nagyobb szükség mutatkozott.
Zaharael azonban nem tudta, hogy a rá kirótt feladat nem más, mint tehetségének és rátermettségének elismerése. Tapasztaltsága ellenére teljesen tanácstalannak érezte magát, amikor a bizottság előtt kellett beszámolnia az elmúlt időszak sikertelen próbálkozásairól.
− De amikor olyan mulya! – mentegetőzött a kétségbeesett angyal. – Higgyék el, mindent megpróbáltam már, de nem hajlandó észrevenni a lányt akkor sem, ha átesik rajta.
− Nem adhatja fel! – nézett rá szigorúan a bizottság elnöke. – Túl sok ember sorsa múlik ezen!
− Igazán nem tudom, mit tehetnék. Annyi mindent megpróbáltam már! Úgy érzem, teljesen kifogytam az ötletekből. – sóhajtott Zaharael. – Valamivel ki kellene zökkenteni ebből a csendes apátiából. Talán nem elég drasztikusan próbálkozunk! Ha mindig csak befelé figyel, álmodozik, soha nem fogja meglátni az igazán fontos dolgokat. Még akkor sem, ha azok az orra előtt vannak.
− És mégis milyen drasztikus lépésre gondol? Csak nem fel akarja pofozni? – mosolyodott el az elnök – Van ötlete, hogyan nyithatnánk ki a szemét a világra?
− Nem, persze, hogy nem akarom felpofozni! – leplezett Zaharael egy apró mosolyt, amit az elnöktől szokatlan frappáns válasz csalogatott elő belőle. − Nem akarok gonosznak tűnni, hiszen mi sem áll távolabb tőlem, de talán, ha ráijesztünk és megmutatjuk neki, mi mindent veszíthet… Hátha felhívnánk a figyelmét a fontos és elérendő célokra!
− Konkrét elképzelése is van? Ugyanis lassan kifutunk az időből…
− Úgy gondolom, kezdetnek talán az is elég lehet, ha a kényelmes fészkéből, a szülői házból kirobbantjuk. Még az is előfordulhat, hogy ha a saját lábára kell állnia és szembesül a nehézségekkel, jobban odafigyel majd az őt körülvevő világra.
A tanácsnokok összedugták a fejüket, meghányták-vetették a dolgot, és abban maradtak, hogy egy próbát megér a dolog.
Zaharaelnek tulajdonképpen nem is kellett sokat dolgoznia a szülőkön. Már nekik is elegük volt a mihaszna legényből, sokszor beszéltek egymás között arról, hogy soha nem lesz életképes ember a fiúból, ha nem adják meg neki a kezdő lökést. Egy közösen elköltött vacsora közben aztán elmondták Árminnak, hogy sajnos nem tudják tovább finanszírozni a semmittevését és a nemtörődömségét. Megkérték, hogy egy kis időre költözzön el és próbáljon megállni a saját lábán.
Ármint ez sem zaklatta fel túlságosan. Megvonta a vállát, és másnap átköltözött a legjobb barátjához. Legalább akadt társasága a legújabb videójátékhoz. Ennél többet azonban nem tett.
Zaharaelt az újabb kudarc még jobban elkeserítette. Minden mulyasága ellenére szívébe zárta a fiút, ezért nagyon szeretett volna segíteni neki. Mikor megkapta a meghívót a következő meghallgatásra, már előre félt. Ötlete sem volt, hogyan tudná megoldani a helyzetet, és tudta, hogy a tanács egyre türelmetlenebb az ügy megoldásával kapcsolatban. Zaharael a kezét tördelve állt a tanács előtt és felkészült a szigorú kérdésekre.
− Ugye tudja, hogy nem várhatunk tovább? – kérdezte az elnök szigorúan. – Ha a lány párt talál magának, amiért igazán nem hibáztathatjuk, akkor a probléma visszafordíthatatlanná válik. Már látható, hogy másik fiú után kacsintgat.
− Tudom, de sajnos fogalmam sincs, mi lenne a megoldás. – mondta szomorúan az elkeseredett őrangyal.
− Magánál jobban senki nem ismeri a fiút. Úgy gondolja, menthetetlen?
− Sajnos, igen. Nem láttam még nála haszontalanabb lényt. – lábadt könnybe az angyal szeme. Sajnálta Ármint, de ez volt az igazság. Úgy érezte, egyedül képtelen megoldani a helyzetet.
− Akkor nekünk kell döntenünk a továbbiakról. – mondta gondterhelten az elnök. – Visszavonulunk, hogy megvitathassuk a lehetőségeket. Kérem, várakozzon kint, amíg tanácskozunk.
Az angyal úgy hagyta el a termet, mintha mázsás terhet cipelne. Valójában örülnie kellett volna, hogy a felelősség már nem őt terheli, de szinte biztos volt benne, hogy a zárt ajtók mögött születő döntés, minden lesz, csak szelíd javaslat nem.
Hosszú, hosszú ideig üléseztek a bizottság tagjai. Így, miközben Ármin nyugodtan, mit sem sejtve üldögélt a tóparton és a kacsákkal bíbelődött, Zaharael már az összes körmét tövig rágta. Számára úgy tűnt, mintha napok óta várakozna. Végül nyikorogva kinyílt a terem hatalmas ajtaja, és behívták, hogy tudomására hozzák az ítéletet.
− Meghoztuk a döntésünket. – kezdte az elnök gondterhelten. – Nem volt könnyű döntés, de nem sok választásunk maradt. Az ítélet tehát: szerelem vagy halál!
− Mit jelentsen ez? – hökkent meg az angyal. – Miféle döntés ez?
Sok mindenre számított, de erre nem. Ilyen elképesztően drasztikus döntésre még soha nem volt példa.
− Pedig elég egyértelmű. – válaszolta az elnök higgadtan. – Vagy szerelembe esik a megfelelő személlyel és beteljesíti a rá szabott feladatot, vagy nem alkalmas a végrehajtására.
− Egyszerűen leselejtezik? – döbbent meg Zaharael.
− Nem hagyott más választást. Nem vesztegethetünk rá több időt. Egy hetet kap! Ha nem tudja megoldani a helyzetet, el kell engednie a kezét. Maga nélkül eddig sem maradt volna életben. Ilyen gubancos sorsfonallal úgysem fogja sokáig húzni, ha ön nincs mellette.
− Nem lehet így vége! – kiáltott fel az angyal kétségbeesetten. − Nem engedhetem el csak úgy Ármin kezét! Olyan régóta kísérem a lépteit, hogy nem tudok lemondani róla.
Ám ekkor hirtelen eszébe jutott a megoldás. Olyan egyszerű volt, hogy maga is meglepődött. Letörölte könnyeit és kihúzta magát:
– Nem kell az egy hét! Tudom, mit kell tennem! – mosolyodott el sejtelmesen, majd a tanácsnokok felé biccentve kisietett a teremből. Úgy sejtette, pont elég ideje maradt, hogy mindent elintézzen.
Eközben Ármin éppen a kezéhez ragadt és a nadrágját beborító morzsákat igyekezett lesöpörni. A perec elfogyott, de ez csak a hoppon maradt kacsákat és verebeket izgatta. A fiú komótosan kászálódott fel a tóparti padról a hosszúra nyúlt szieszta után.
Indulnia kellett. Megbeszélte egy barátjával, hogy este beülnek a sarki pubba megnézni a meccset. A zsebébe nyúlt, hogy megkeresse a fülhallgatóját, de az elbújt.
− Na végre megvagy! – dünnyögte maga elé, miközben próbálta kiráncigálni a zsebéből. – Hogy a fenébe tud ez mindig így összegabalyodni?! – mérgelődött, majd elkezdte kibogozni a vékony vezetéket. Észre sem vette, hogy a járda széléhez ért. Mire a fülébe helyezte a kis dugaszokat már lent is volt az úttesten.
Az autó olyan hirtelen jött, hogy amikor a szeme sarkából észrevette, már hallotta is a csattanást. Fájdalmat nem érzett, csak a fény vakította el. Érdekes élmény volt számára. Csak feküdt, feje fölött ragyogott a nap… vagy nem is a nap. Ekkor valaki fölé hajolt. Túl erős volt a fény, de így is tisztán látta a lány arcát. Gyönyörű volt és hozzá beszélt. Először nem is hallotta, mit mond, ám amikor eljutottak a füléig a lány szavai, már semmi mást nem hallott a külvilágból, csak azt az édes hangot. Csüngött a lány szavain.
− Olyan szép, mint egy földöntúli lény – gondolta –, egy igazi angyal!
− Fogd meg a kezem! Segítek felállni. – mondta neki mosolyogva az álarcot öltött Zaharael. − Szedd össze magad, mert még dolgod van a Földön! Kapsz egy utolsó esélyt. Nyisd ki a szemed a Világra és vedd végre észre a rád váró csodákat!
− Nyisd ki a szemed a Világra? – csodálkozott Ármin − Lehet, hogy gyönyörű, de biztosan buggyant – gondolta, miközben feltápászkodott. Amikor végre sikerült egyenesbe tornáznia magát, meglepődve vette észre, hogy a lány nincs mellette.
− Biztosan elájultam és képzelődtem. – tépelődött magában. − Pedig szívesen felfedeztem volna vele a Világ csodáit, ahogy kérte. – morfondírozott, miközben bénító szomorúság vett rajta erőt. Saját magát is meglepte, hogy mennyire vágyott az újabb találkozásra.
Akkor végre meglátta. Réka az ijedtségtől halálra vált arccal ugrott ki a gázoló autóból. Ármin őt látta legszebb lánynak a világon. Már biztosan tudta, hogy a világ egyik rá váró csodáját pillantotta meg. Menthetetlenül beleszeretett a lányba. Az, hogy Réka hogyan került a kocsiba, mikor az előbb még őt segítette fel az aszfaltról, fel sem merült benne. Hosszú ideig szóhoz sem jutott. Nem csak a baleset okozta sokk miatt, hanem mert életében nem látott még ilyen gyönyörűt. A lány szépséges szőke jelenésként lépett oda hozzá, és megfogta a kezét.
− Jaj, ne haragudj! Jól vagy? Olyan hülye vagyok! Csak egy pillanatra nem figyeltem oda…. – áradtak belőle a szavak.
Ármin szokás szerint csak bámult maga elé, ám most kivételesen nem unalmában. Itta a lány minden szavát akár volt értelme, akár nem. Egyszerre minden értelmet nyert, élete már nem volt céltalan.
− Ezért a lányért bizony bármit megtennék! – gondolta, miközben bárgyún vigyorgott. – A sors rendelte nekem.
A közeli fa mögött Zaharael az öröm könnyeit törölgette arcáról.
− Végre sikerült! – sóhajtotta, miközben levette magáról az álarcot. − Most már tényleg elengedhetem a kezét. – gondolta.
A jól elvégzett feladat boldog megkönnyebbüléssel töltötte el. Most is, mint mindig, amikor elengedte egy pártfogoltja kezét, elöntötte a búcsú keserédes érzése. Ez alkalommal azonban tudta, Ármin jó kezekben van. Az új saját külön bejáratú őrangyala kezében.