Robogott a vonattal. A könnycsepp lassan, de biztosan indult meg lefelé napbarnított arcán. A szeme mosolygott, a könny azonban mást mutatott:
– Te jó ég! Már megint sír! Így nem lehet dolgozni… Legalább eldöntené, hogy szomorú vagy örül. Mi lesz így velünk?!
A nő arcán a rátarti könnycsepp megállt. Alig haladt pedig még az útján. A nő le akarta törölni, de félúton megállította a kezét. Hadd folyjon, hadd áztassa az arcát. Talán megkönnyebbülést hoz.
Fél szemmel közben figyelte az ablak túl oldalán elsuhanó világot. Minden mozgott, minden haladt előre odakint, ahogy az ő életében is.
Akkor meg miért sír?
Rándult meg az arca.
Na, erre a kérdésre nincs most választ – ezt biztosan tudta.
A vonat ekkor Zamárdi állomásán állt meg éppen.
– Te jó ég! Már megint sírni fog. Nem maradok egyedül, ömleni fog a szeméből a sok rokonom. Nem lesz benne semmi izgalom, semmi szép és egyedi, csak lecsurgunk gondolkodás nélkül együtt, tömegben!
Éles fájdalom hasított a nő lelkébe, ahogy elolvasta az állomás feliratát. Tudta miért, pedig ígéretet tett magának többször is, hogy túllép ezen…
Még Bogláron uralta az emlékeit, ott még megúszta egy legördülni készülő könnycseppel. Most azonban érezte, hogy minden fogadalom, minden ígérettétel hiábavaló…
Nem tud felejteni, mert nem is akar. Bízik a folytatásban, hisz magában, s a másikban is…, az élet egy csoda, minden belefér, ha itt az ideje!
S ahogy ezt végiggondolta, elhomályosult a szeme, s megállíthatatlanul folyt a könnye újra:
– Na, tessék! Megmondtam. Most kell ügyesnek lennem, hogy talpon maradjak, s ne sodorjon el az ár!
A vonat pedig megállása után már szélsebesen haladt tovább. A fák újra rohantak mellette, a házak elmosódtak, az emberek észrevétlenek lettek.
Tétova mozdulattal, zsebkendős kezével az arcához közelített, hogy felszárítsa azt, s közben kipillantott a Balatonra.
Érzései egyből elnyugodtak a hihetetlenül zöld víz végtelenségétől. A szabálytalan fehérfodrú hullámok állandó mozgása, a napsugarak tó-közepi világoszöldebb foltjainak csillogó látványa egy felszabadult sóhajt szakított ki nagyon mélyről belőle.
Szinte mozdulatlan ajkakkal, de erőteljes lendülettel fogadta meg magának az újabb ígéretet, mely tovább fogja vinni útján a céljai felé.
Pontosan tudta, hogy lesznek még könnyek, lesznek még elakadások, de az ígéret kötelezi majd, s át is lendíti a mélységek felett.
A vonat beért az újabb állomásra, a nő zsebkendős keze végre elérte könnyáztatta arcát, hogy mosolya ragyogón világíthasson újra a megélt gondolatokkal, érzésekkel megerősödve:
– Te jó ég! A sírást túléltem, de ezt a nagy fehér szárazat lehetetleeennn leeessssz…
