Lepedők a napernyők alatt
Vihar volt az éjjel. A hullámok még haragosan csapkodták a partot. Lassan majd visszahúzódik a víz, közeledik az apály.
Kicsit hűvös még a hajnal. Didergőn pulóverbe bújt, feltűrte a nadrágszárát, sétálni indult a homokos fövenyen. Gondolt egyet, kibújt a cipőjéből, összekötötte a fűzőket, aztán átvetette a vállán. Kibontotta nemrég gondosan lófarokba fésült haját, szembefordult a széllel, hátha leszárítja arcáról a könnyeket. Belegázolt a hideg tengerbe. Csak épp a szélére, ahova még oda- odacsap a víz, de már nem mossa el teljesen a lába nyomát. Mélyeket lélegzett.
Lassan lenyugodott.
Nézte a végtelen horizontot, ahogy a gomolygó felhők összeérnek a szélborzolta hullámokkal. Mintha egy szürke burok vette volna körül. Sirályok rikoltoztak, le-lecsaptak zsákmányukra. A halászok már kieveztek, a távolban feltűnt néha egy kis hajó.
A part kezdett benépesülni. A tegnapi forróság után jól esett a friss levegő.
Érdekes nyomok rajzolódtak ki a homokban. Követni kezdte. Valami fura alakzat tűnt fel a távolban. Ahogy közelebb ért, mosolyt csalt arcára a látvány: két tevét sétáltatott egy férfi. Hamarosan kíváncsiskodók vették őket körül. A helyiek már megszokták, a turistáknak, nyaralóknak egzotikus élmény volt.
Ki-kikandikált a nap is a felhők közül. Melege lett. Sült hal illatát sodorta a szél. Árusok kínálgatták portékájukat. Nem nagyon értette, de valami ilyesmit hallott kántálni: „makréla, balalajka”… El is mosolyodott a fura párosításon.
A megszokott helyére sétált. A kemping bejáratától jobbra, az ötödik napernyőhöz. Mint egész nyáron át, minden nap. Kivette az összes szabadságát, fizetés nélkülit is kapott. Ha fogytán volt a pénze, felment a Malomba, segített felszolgálni. Leült a langyosodó homokba, nézte a homokvárakat építő gyerekeket. És várt. Évek óta, minden nyáron. Mert megígérték egymásnak azon a felejthetetlen napon.
16 évesek voltak. Itt találkoztak a kempingben. Ő a családjával, Pjotr baráti társasággal érkezett. Pjotr bolgár volt. Magas, sportos, sötétbarna haj, melegbarna szem, kedves mosoly. Napokig lesték egymást a strandon. Nem ismerték egymás nyelvét, nem tudták, hogy szóljanak. Csak néztek. Talán az utolsó napon sikerült kettesben maradniuk. Sétáltak a parton, majd fel, az ösvényen, a Malomhoz. Rájöttek, azzal a kevés orosz tudással, amit az iskolában szívtak magukba, egész jól elboldogulnak, kiegészítve a saját anyanyelvükkel. Megpróbálták elmagyarázni egymásnak kik ők, honnan jöttek. Pjotr hirtelen átölelte, és megcsókolta, és azt mondta neki: „Я очень сильно люблю тебя”. Forró volt a keze, ahogy szégyenlősen a melléhez ért. És az ajka is mint a tűz! Kicsit zavarba is jöttek az érzelemtől, ami elborította őket. Kirándulók csörtettek az ösvényen, így zavartan kézen fogták egymást, és mint az ütődöttek, vigyorogva, botladozva indultak vissza. A fiú váratlanul lehajolt, letépett egy szál virágot, a lány hajába tűzte. Este búcsú bulijuk volt Pjotréknak, hívták, de gyáva volt ahhoz, hogy elkéredzkedjen. Tudta, édesapja ért valamennyit oroszul, így kénytelen volt játszani a hülyét: nem érti, mit akarnak tőle. Aztán egész éjjel sírt. Reggel még sikerült összefutni Pjotrral. Éppen pakolták csomagjaikat a kis buszba. Átölelték egymást. – Gyere, jövőre is, én itt leszek. Majd írjál, mikor hazaérsz!- Ígéretet tettek egymásnak. Egy csók, a busz indult, ő földbegyökerezett, remegő lábakkal állt, és integetett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől. Sírva ment ki a partra. És akkor jött rá, nem adták meg egymásnak a címüket, a nagy kavarodásban. A virágot a könyvébe rejtette, a Malomnál vett képeslappal együtt.
Hát ezért jön ide minden nyáron. Hogy találkozzanak. Nem tud szabadulni annak a napnak az emlékétől, és tudta, a fiú is így van ezzel, csak valamiért nem tudott eddig eljönni.
Egy csapatnyi vidám férfi és nő közeledett. Hetek óta figyelte őket. Különösen egy nagyon szép pár keltette fel a figyelmét a múltkor. A férfi magas, barna, kék szemű, sportos alkatú. A nőnek hosszú szőke haja, szintén kék szeme volt, alacsony, de fantasztikusan formás alakja. Kéz a kézben jártak, évődtek, csókolóztak, simogatták egymást. Időnként maguk köré tekertek valami fehér lepedő félét, összebújtak alatta, nem zavarták őket a bámészkodók. Tegnap délelőtt a lány nagyon sírt, a férfi vigasztalta, babusgatta. – Majd visszajövök hozzád! – ígérte. Délután a lány még magányosan ücsörgött a többiek között. Este már egy jelentéktelen, pocakos férfival tekerték maguk köré a lepedőt. Akkor tűnt fel, hogy a legtöbb nőnek a társaságból új partnere van, és a legidősebb, telt idomú nő úgy terelgeti őket, mint egy Madam a vöröslámpás házak lányait. Istenem, csak nem? Végig azt gondolta szerelmespárok enyelegnek a szomszédos napernyők alatt.
Csak remélni merte, hogy a másik placcon a törülközőjét rendezgető, hindu turbános komoly indiai férfi, és a vele lévő csodaszép, hosszú feketehajú lányok azok, amiknek látszanak: apa és két lánya.
A szőke bombázó ma megint egy helyes barna fiút szerzett magának. A szokásos műsor következett, már nem is figyelt rájuk. Sóhajtott egy nagyot, és indulni készült, hogy csomagoljon a holnapi hazautazáshoz. Összecsukta a napernyőt. Váratlanul egy olyan mondat hangzott el, ami évek óta kísértette: -„Я очень сильно люблю тебя!” –
Kiesett a kezéből a könyv, a kipréselődött virág és a képeslap az éppen könyökére támaszkodó férfi elé esett, aki zavartan nézett fel rá…
