Sziszumiszu – az igazi nevét sosem tudták meg – egy forró nyári napon került Pankáékhoz. Anya és Panka vásárolni mentek egy használtruha boltba. Anya, hogy Pankát lekösse, a plüssös gondolából kikotort néhány állatkát és odaadta neki játszani, amíg ő válogatott a ruhák között. Amikor végeztek, Anya vissza akarta tenni a játékokat, de Panka megmakacsolta magát. Az arasznyi hosszú, pasztellszínű, csíkos cicát ki nem engedte a kezéből. Magához szorította és éktelen sivításba kezdett. Anya értette már ezt a típusú jelbeszédet és nem forszírozta tovább az ügyet. Bár a valódi macskákat nemigen kedvelte, ez a kis jelentéktelen cica neki is tetszett. A kiscicát tehát szó nélkül kifizette a ruhákkal együtt és indultak haza.
Anya nem sejtette, hogy Panka és a kiscica a háta mögött szövetkezett erre a tettre. A kiscica megígérte Pankának, hogy elmeséli milyen a nagyvilág, ha Panka eléri Anyánál, hogy hazavigye. Panka pedig megígérte, hogy amikor a kiscica szól, elengedi őt, hadd járja tovább a világot.
Kiscica tehát hazament Pankával. Este Apa nagyon megdörmögte Anyát, hogy már megint egy haszontalan játékkal több lett otthon. De Panka olyan esdeklőn nézett rá és olyan erősen szorította magához a kiscicát, hogy Apa végül belement: a macska maradhat. S hogy beleegyezése teljessé váljon, nevet is adott neki: Cicumicu. Panka csillogó szemmel mondta utána másfél évének teljes öntudatával: Sziszumiszu.
Sziszumiszu hamar egyeduralkodóvá vált Panka világában. Vele aludt, vele játszott napközben, ő vigasztalta, ha Pankánál eltörött a mécses, sőt egy idő után vele is utazott, ha Anya és Panka valahová mentek. Panka mindig nagyon vigyázott Sziszumiszura. Persze ez nem jelentette azt, hogy ne dobálta volna néha a levegőbe, vagy ne csapkodta volna a farkánál fogva a díványon. Ez mind hozzá tartozott a közös játékhoz, bár Anya nem értette és sokszor megszidta érte Pankát. Sziszumiszu viszont nem bánta. Csak azt nem szerette, amikor Anya a sok játék és fogdosás miatt túl piszkosnak találta őt, elkobozta Pankától és kimosta. A forgás és pörgés meg sem kottyant volna egy ilyen világlátott macskának, de a vizet ki nem állhatta. Ráadásul levegőhöz is alig jutott, míg a program futott. Az első mosás után meg is mondta Pankának, hogy vigyázzon jobban, mert ha megelégeli a mosodázást, hát idő előtt továbbáll.
Panka úgy megszeppent, hogy egy ideig nem mert játszani Sziszumiszuval, nehogy bepiszkolja megint. Távolról nézték egymást. De, hogy a hiányt pótolja valahogy, minden éjjel őt kérte hálótársnak, a többi állatára rá sem nézett. Ezzel mindössze az volt a baj, hogy Apa és Anya időről-időre cserélték Panka hálótársait és amikor észrevették, hogy Panka nagyon hozzánőtt Sziszumiszuhoz, akkor egy időre kivonták őt a forgalomból. Azon az estén hiába hisztizett Panka, Sziszumiszut betették az utazós táskába. Ettől fogva Panka és Sziszumiszu már csak havonta egyszer találkozhattak, egy hosszú hétvégére, amikor a család Apa szüleihez utazott vidékre. Sziszumiszu utazós hálótárssá vált. Pedig még nem fejezte be világjárásának történetét, amit esténként, elalvás előtt mesélt Pankának.
Panka annyit tudott, hogy Sziszumiszu nem akármilyen macska. Egy kedves skót nagymama rendelte az unokájának, aki akkor még csak pár hónapos volt. Keresztelési ajándéknak szánta. A nagymamának volt egy hasonló cicája. A róla készített fényképet vitte el a varrónőnek, aki egyedi macskákat készített. S hogy a cicának további haszna is legyen – mert a nagymama praktikus gondolkodású asszony volt -, meghagyta, hogy a cicát apró golyókkal tömjék ki, hogy melegíthető legyen. Így a hasfájós baba pocakjára gyógyírt is jelent amellett, hogy kedves játszótársa lesz. A keresztelő után tehát Sziszumiszu beköltözött a skót családhoz. Szorgalmasan melegítette az unoka pocakját és közben vicces történeteket mesélt neki. A kisfiút annyira lekötötték a történetek, hogy el is felejtett sírni. A szülők meg örültek, hogy lám, milyen jó ez a kis hasmelegítő. Vitték is mindenhová magukkal. Még a nyári nyaralásra is elvitték. A visszaindulás délutánján már minden össze volt csomagolva, amikor a kisfiú megint vigasztalhatatlan sírásba kezdett. Anyukája gyorsan elvette tőle a cicát és betette a mikróba, hogy felmelegítve a baba pocijára tegye. Közben azonban visszaért a portásfiú, hogy kiálltak az autóval, bepakolták a csomagokat, lehet indulni. A szülők tehát fogták gyorsan a babát a hordozóval és indultak az autóhoz. Sziszumiszut pedig ottfeledték a mikróban. Otthon észre sem vették a hiányt egy ideig, mert a kisfiú jól érezte magát a többi játékkal. Csak egy pár nap után kezdett sírni a cica után – amit a szülők hasfájásnak véltek -, s ekkor jöttek rá, hogy Sziszumiszu nincs meg. Arra azonban már nem emlékeztek, hogy a szállodában felejtették.
Sziszumiszu pedig hamarosan egy idős wales-i hölgyhöz került. Amikor ugyanis kitakarították a szobát, ahol a kisfiú és szülei megszálltak, természetesen megtalálták a cicát is több ottfeledett aprósággal egyetemben. A protokoll szerint a talált tárgyak szobájában helyezték ezeket, ahogy a többi holmit is, amit a szállóvendégek hagytak maguk után. Előfordult, hogy néhányukért később jelentkeztek, a többség azonban egy idő után jótékonysági árverésre került. Sziszumiszut a legközelebbi árverésen egy, a közeli idősek otthonában élő wales-i hölgy vette meg, aki korábban sok macskát tartott, de az otthonba nem hozhatta magával őket. Remélte, hogy egy kicsit talán pótolja a hiányt a játékmacska, aki annyira hasonlított egy valódi kölyökcicára. Az idős hölgy naphosszat az ölében tartotta, simogatta, becézgette, kefélte a bundáját. És mesélt neki az életéről.
A hölgy világ életében egyedül élt, és fiatal korában sokat utazott. Gazdag családoknál volt nevelőnő és a gondjaira bízott ifjú hölgyeket kísérte szerte a kontinensen. Sőt, egyszer még a tengeren túlra is eljutott. Láthatta a Szabadság szobrot és a Niagara vízesést is. Sziszumiszu szerette ezeket a történeteket, s egy idő után elfogta a kíváncsiság. Milyen lehet a nagyvilág, ami ennyi élménnyel ajándékozta meg az idős hölgyet. Elhatározta, hogy amint teheti, megnézi a saját szemével. Az idős hölgyet azonban nem akarta magára hagyni. Nagyon megszerette és tudta, hogy belebetegedne, ha elhagyná. Az idős hölgy azonban hamarosan enélkül is megbetegedett. Elbotlott a lépcsőn és combnyaktörést szenvedett, majd a sok fekvéstől tüdőgyulladást kapott és hamarosan meghalt. Rokona nem lévén, a végrendelete szerint osztották szét a holmiját az otthon lakói között. Sziszumiszuról azonban nem volt rendelkezés, mert a végrendelet az ő érkezése előtt íródott. Így tehát az otthon közös cicája lett. A társalgóban lakott és bárki az idősek közül egy-egy órácskára ölbe vehette, simogathatta. Sziszumiszu tőlük még több történetet hallott, melyek azonban nem mind voltak vidámak. Sok-sok szomorú, könnyes életútba is betekintést kapott. Árva gyerekek, háború, elvált szülők, bántalmazás, kóborlás, éhezés. Egy kicsit meg is rettent. Ha ez is mind a nagyvilágban van, akkor talán mégsem ott van a helye.
A nagyvilág azonban úgy gondolta, hogy dehogyisnem, Sziszumiszunak igenis ott a helye. Egy napon az egyik idős hölgyhöz látogatóba jött az unokája. Addig sündörgött, amíg megkaparintotta a kiscicát és nagy titokban a pulóvere alá csempészte. Már korábban kinézte magának a macskát, de minden látogatás alkalmával valamelyik öreg dédelgette. Most, hogy kicsit előbb, még ebéd alatt érkeztek, üres volt a társalgó. Amikor a szülei magára hagyták, elérkezettnek látta a pillanatot és megszerezte Sziszumiszut. Otthon aztán jól elrejtette a titkos dobozába. Akkor játszott csak Sziszumiszuval, amikor a bébiszitter vigyázott rá. Ő nem kérdezte, hogy honnan van a cica. Természetesen sétálni is elvitték magukkal Sziszumiszut. A játszótéren aztán legtöbbször bekerült a kisöcsi kocsijának aljába, a többi babaholmi közé. És hazafelé már általában ott utazott. Azon a téli délutánon is így történt, amikor felbontották a járdát. A babakocsi zötyögésétől addig-addig csúszkált Sziszumiszu a kupac tetején, míg egyszer csak lepottyant az útra. Mivel sötétedett már, sem a kisfiú, sem a bébiszitter nem vette észre.
Ott feküdt a járdán és arra gondolt, hogy most aztán megkezdődhet a világjárás. Igen ám, de segítség nélkül nem tudott sehová sem eljutni. Várnia kellett, míg valaki rátalál. Addig azonban eltelt pár hét. Amikor ugyanis lepottyant a babakocsiról, sűrű pelyhekben hullani kezdett a hó és hamarosan teljesen beborította. S mivel a járda szélére esett le, a reggeli hótakarításkor a járda többi havát is mind rálapátolták. Alig kapott levegőt. Sötét volt és hideg. Meg nedves. Így telt el végtelen hosszú idő. Sziszumiszu azt gondolta, hogy biztosan ez a halál. De jött az olvadás és egyszer csak arra ébredt, hogy valaki kiemeli a lucskos hóból, alaposan megnézegeti, majd beteszi egy nagy nejlontáskába. Sok egyéb tárgy volt körülötte: üres sörösdoboz, mindenféle fém tárgyak, ruhadarabok és néhány játék. A guberáló aznapi termése.
Nos, Panka idáig ismerte Sziszumiszu történetét. Azt már nem tudta, hogy Sziszumiszut és a többi játékot, meg a ruhákat a guberáló a szállón kimosta, megszárította, majd elvitte a közeli bizományos boltba. Sziszumiszu egy polcra került sok más játékállat közé. Mivel nem volt feltűnő a színe, így egyetlen szülő szeme sem akadt meg rajta. A gyerekeknek pedig túl magasan volt a polc. A bizományos időről-időre egy nagyobb cégnek adta el a megmaradt árut kilóra. Sziszumiszu így bekerült egy hatalmas zsákba, a zsák meg egy kamionra. Sok-sok kilométert utazott így a sötétben, a többi állathoz préselődve. Aztán kinyitották a zsákot, és beöntötték egy nagy ládába a tartalmát. Jött a sok felnőtt és nézegették a játékokat. Néha őt is kézbe vették, megnézték, majd visszadobták a többi közé. Pár nap múlva ismét zsákba tették, megint utazott a sötétben, majd megint kiöntötték egy nagy ládába. Ez néhányszor megismétlődött, míg egy napon Anya rá nem talált és oda nem adta Pankának játszani. Sziszumiszu nem akart ismét a zsákba kerülni, ezért beszédbe elegyedett a kislánnyal. Ez persze nem olyan beszéd volt, amit mindenki hall. Csak a gyerekek és a nagyon idősek. A felnőttek minden mással el vannak foglalva, ők nem értik meg a gondolatok finom szövedékét. A fejük mindig mással van tele, nem veszi a jelet. Panka azonban még kicsi volt és fogta Sziszumiszu jeleit. Sőt, hasonló módon válaszolt is neki. Olyan jól elbeszélgettek, hogy ha Sziszumiszu nem ígérteti meg vele, hogy hazaviszi, valószínűleg Panka akkor sem engedte volna meg, hogy elvegyék tőle.
Csodálatos hónapokat töltöttek együtt és sok szép élményben volt részük. Amikor azonban, azon a bizonyos estén Anya és Apa utazó hálótárssá tették Sziszumiszut, a kiscica rádöbbent, hogy lassan ideje odábbállni. Hetekig csak kuporgott a sötétben és semmi sem történt vele. Aztán egy-egy éjszakára odaadták Pankának egy idegen helyen, ahol meg csak este lehettek együtt. A nappal azzal telt, hogy várta, mikor lesz újra este.
Szerencsére néhány újabb hónap után Anya, Apa és Panka elmentek nyaralni. Ekkor Sziszumiszu újra kikerült a fényre. Panka most napközben is magával akarta vinni. Ennek azonban szigorú feltétele volt: Sziszumiszu innentől kezdve nem lehetett alvótárs, mert piszkosan nem mehet az ágyba. Panka döntött. Sziszumiszu többet ér nappal, mint éjjel. Együtt utazgattak, sok érdekes dolgot láttak. Apa és Anya állandóan úton volt Pankával. Hol autóban, hol biciklin. Újabb és újabb embereket látogattak meg. Sziszumiszu és Panka nem tudták, hogy ez a Hétrétország köztivál, a nyitott porták és szerek fesztiválja az Őrségben. Egy olyan speciális hét, amikor sok őrségi kézműves és művész kinyitja az otthonát az idegenek előtt, hogy megmutassa mivel foglalkozik. Ezért volt a sok program. Sziszumiszu nagyon élvezte. Hálás volt Pankának, hogy újra nappali életet ajándékozott neki. Cserébe a sok szép élményért folytatta élettörténetének meséjét. A kislány végre megtudta, hogyan került hozzá a pasztellszínű csíkos cica.
Amikor hazatértek a nyaralásból, Anya ismét kimosta Sziszumiszut. Fennállt a veszély, hogy újra ideiglenes hálótárssá válik és hetekig kuksolhat a sötétben. Ezt nem akarta újra átélni. Csak a kedvező pillanatra várt. Panka sejtette, hogy lassan neki is be kell váltania azt a bizonyos ígéretet. Sziszumiszu már beváltotta a magáét. Nincs miért maradnia. Együtt töltöttek egy nagyon szép évet, sok csodás és néhány szomorú eseményt éltek át együtt. Ideje elválniuk. Panka, ahogyan egyre inkább értette a felnőttek beszédét, egyre gyakrabban mulasztotta el Sziszumiszu finom jeleit. Mindketten tudták, hogy közeleg a nap, amikor többé nem fognak tudni beszélni egymással. Ezt egyikük sem akarta megvárni.
Egy napon Anya és Panka a városba indultak, mert Anya valamit el akart intézni. Úgy tervezték, hogy majd ott bent találkoznak Apával, aki munkából jön és közösen elmennek a Margitszigetre. Panka Sziszumiszut és Dínót vitte magával. Dínó új játszótárs volt, a nyaralás előtt kapta Panka. Kicsit buta volt, de aranyból volt a szíve. Ő már nem tudott beszélni Pankával, de Sziszumiszuval jól megértették egymást. Sziszumiszu a nyaralás alatt sokat mesélt neki a nagyvilágról. Dínó sejtette, hogy a kiscica meg akar szökni és elhatározta, hogy ezt minden módon megakadályozza, hiszen Panka biztosan nagyon szomorú lenne a kiscica nélkül.
Amikor Panka felült a bicikli hátuljára, ragaszkodott hozzá, hogy Anya kösse be Dínót és Sziszumiszut is. Igen ám, de túl szorosan nem lehetett meghúzni a szíjakat, mert akkor Panka nem kap levegőt. Anya megtette, ami tőle telt és figyelmeztette Pankát, szóljon, ha valamelyik állat leesne, mert akkor azonnal megállnak. Biztos volt benne, hogy erre nem lesz szükség, mert Panka nagyon szorosan fogta mindkét állatot és még soha egyetlen utazás során sem veszített el egyetlen társat sem. Sokáig bicikliztek, sok-sok bukkanón átmentek, úttesten keltek át, bicikliúton kerekeztek, építkezések mellett haladtak el. Már majdnem a célnál voltak, amikor egy lámpánál Anya hátranézett és döbbenten látta, hogy a két állatnak hűlt helye van. Panka pedig ül a helyén, mintha mi sem történt volna. Dínó szegény ott volt Panka lábánál. A feje beszorult a kerék és a fék közé. Anya alig tudta kiszedni. Csupa kosz volt a nyaka és a feje. De Sziszumiszunak hűlt helye volt.
Anya nem tudta, hogy a sok hepe-hupa alatt Sziszumiszunak sikerült kicsusszannia a beszíjazásból. Panka akkor már nem fogta. A kislány betartotta az ígéretét. Az utolsó bukkanó előtt még egymásra néztek hosszan, mélyen. Ez volt a búcsújuk. Panka jó utat kívánt, aztán Sziszumiszu zsupsz, leesett az útra. Dínó megpróbálta elkapni őt, de mivel közösen voltak beszíjazva, Sziszumiszu híján őt sem tartotta többé a gyerekülés. Zsupsz, leesett. Szerencsére hosszú volt a nyaka és beakadt a kerék mellé. Itt talált rá anya kilométerekkel odébb.
Anyát nagyon bántotta a dolog. Megszerette Sziszumiszut ez alatt az egy év alatt és magát okolta a történtek miatt. Miért is engedte elhozni a cicát? Miért nem kötötte oda az üléshez? Miért nem nézett hátra időről-időre? Ezek jártak a fejében. Jóvá akarta tenni a dolgot. Amikor tehát elintézték, amiért bejöttek a városba és Apa is megérkezett a találkahelyre, gyorsan rábízta Pankát és elindult vissza az úton. Pankának megmondta, hogy megpróbálja megtalálni Sziszumiszut. Azt beszélték meg, hogy utána a Margitszigeten találkoznak. Elég rövid szakaszt, a Jászai Mari tér és a Dagály közötti utat kellett csak végigtekernie. Tudta, hogy kicsi esélye van a sikernek. Forgalmas, gyerekekkel teli útvonal volt, ráadásul legalább egy órával korábban esett le a kiscica. De minden esélyt meg akart adni annak, hogy megleli. Lassan ment, tekintgetett az út mellé is, de hiába. Sziszumiszu nem lett meg. Soha többé nem hallottak hírt felőle.
Amikor Anya megérkezett a Margitszigetre, Panka eléje futott sugárzó arccal. Aztán Anya kitárt, üres kezeit látva lassított, elkomorodott és egy lépés távolságban megállt. Ránézett és csak annyit mondott: „Ugye Anya nem találtad meg Sziszumiszut? Elment. Valaki elvitte.” Anya nem válaszolt, csak egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában.
Utószó: Ha azon a délutánon Te találtad meg a cicát, kérlek, írj nekünk. Jó volna tudni, hogy jó kezekbe került. Sajnos nincs róla fényképünk, de a kis barna masni a nyakában és a pasztellszínű csíkok, amik miatt egy halvány tigrisre emlékeztet, összekeverhetetlenné teszik. Anyának nagyon hiányzik azóta is.
